II. - 22. fejezet

'Van a szeretet... Megfoghatatlan, megzabolázhatatlan, elsöprő. Nem kérdezi, jöhet-e, egyszer csak itt áll előtted, beléd bújik, birtokba veszi szívedet, és nincs mit tenni. Próbálhatsz menekülni, elbújni, próbálhatod elkergetni, de nem lehet."

Az az érzés, amikor határtalanul boldog vagy. Amikor még a legapróbb dolgok is feldobják a kedvedet. Egyszerűen gondtalannak érzed magad, mert végre sínen van minden az életedben. Úgy érzed, hogy az összes szenvedésed megérte, mert végre megérzed a boldogság édes ízét.
Fogalmam sem volt arról, hogy tulajdonképpen mit is érzek pontosan. Csak abban voltam biztos, hogy a testem összes porcikáját boldogság járta át. A szemeim előtt egyfolytában csak Harry képe lebegett. A tegnapi nap olyan volt számomra, mint egy álom. És nem azért, mert végre hivatalosan is együtt vagyok egy híres énekessel. Hanem azért, mert végre együtt vagyok Harryvel, a közvetlen, barátságos, vicces (néha túlságosan is) és valamikor kissé idegesítő fiúval, akiről sokan azt hiszik, hogy egy nőcsábász, ami valójában igaz is, de emögött az énje mögött van valami, ami nagyon nagy. A szeretete, amit csak azoknak ad, akiket igazán szeret. És én úgy érzem, hogy közéjük tartozom.
Fogalmam sincs, hogy reggel mennyi időt töltöttem az ágyamban azzal, hogy a plafont bámulva vigyorgok, mint egy vadalma. De szerencsére még épp időben észhez tértem, és a fürdőbe vettem az irányt, ahol villám sebességgel letusoltam és utána felöltöztem. Most nem gondolkoztam azon, hogy mit vegyek fel, egyszerűen csak az első tetsző ruhadarabokat magamra kaptam, ami jelenesetben egy fehér farmer és egy krémszínű kötött pulcsi volt.

Kiskutyámat jól megdögönyöztem, utána pedig útnak indultam az egyetemre. Ugyan semmi kedvem nem volt beülni az előadásokra, de a jó kedvemet még ez sem vette el. Sőt, inkább a pozitív dolgot láttam ebben az egészben: végre együtt lehetek a barátaimmal.
Utolsóként csörtettem be a hatalmas előadó terembe, de ez már napi rutinnak számított. Nincs olyan nap, amikor reggel 8-ra kell beérnem a suliba, hogy ne én legyek az utolsó. Szokásosan a tanár rosszalóan nézett rám, de ezt csak egy hatalmas mosollyal nyugtáztam. Hátra siettem a hátsó padokhoz, és beültem Lydia mellé, aki furcsán méregetett.
- Mi történt veled? - kérdezte köszönés nélkül. A hangneme tiszta olyan volt, mint a nyomozós filmekben a nyomozóknak. 
- Neked és szép jó reggelt, Lydia! - nézek rá vidáman, majd az előttem lévő táblára sandítok, ahova már vagy ezer szó le van firkantva, és ugyan tudom, hogy ennek a felét sem fogom megtanulni, elkezdem a jegyzet füzetembe leírni.
- Serena, itt most nem ez a lényeg! - mondja kicsit hangosabban a kelleténél, mire az elől ülők közül páran hátrafordulnak és lepisszegnek minket. - Hagyjatok minket már békén, stréberek! - szól nekik ingerülten. Sose szerette, ha valaki megakarja neki mondani, hogy mit csináljon. Pont, mint én.
- Jól van, elmondom. Igazából most már nem egy szinglivel van dolgod, hanem egy kapcsolatban lévő lánnyal - mondom neki izgatottan, mire eltátja a száját.
- Nem mondod! - mondja ő is legalább annyira izgatottan, mint ahogy én. Nem kell neki külön ecsetelnem, hogy kivel jöttem össze, már abból tudja, ahogy ránézek. Azt hiszem köztünk jól működik ez a csak egymásra nézünk és már értjük mit mond a másik dolog. Ilyen rövid idő alatt jól kiismertük egymást, ezt már nyugodtan állíthatom.
- Pedig minden egyes szavam igaz! - bólintok vigyorogva egy óriásit. 
- És mégis hogy lehetsz ilyen nyugodt? Mások a helyedben ezt világgá kürtölnék, te pedig itt ülsz és jegyzetelsz, mintha minden a megszokott kerékvágásban menne! - rázta meg a fejét hihetetlenül. Elgondolkodtam egy pillanatra, hogy miért látja így a dolgokat Lydia. Hiszen mi változik meg akkor, ha világgá kürtölöm ezt az egészet? Maximum annyi, hogy sokkal több utálóm lesz, mint most. Még csak boldogabb se lennék attól, ha tudnám, hogy mindenki tudja ezt az egészet.
- Én nem vagyok olyan - rántottam meg a vállam. El sem tudtam képzelni, hogy mondjuk egy közösségi portálra kiírjam, esetleg olyanokkal megosszam, akiket még nem is ismerek. Arról nem is beszélve, hogy fontos a bizalom egy kapcsolatban, és ha esetleg ezt most megtenném, ezer százalék, hogy Harry azon nyomban kidobna. Én pedig ezt szeretném most a legkevésbé.
- Ó, el is felejtettem, hogy a legkedvesebb dolog amit mondasz valakinek az az, hogy szia - nézett rám vigyorogva Lydia. Kinyújtottam a nyelvem rá, de utána én is elnevettem magam. Eszembe se jutott az, hogy ezt esetleg komolyan vegyen. Eléggé megismertem már a barátnőmet ahhoz, hogy tudjam, nem gondolja komolyan.
Az előadás további részét jegyzeteléssel és beszélgetéssel töltöttük, bár az anyagból amit leadtak nekünk egyikünk sem értett semmit. 
- Nem tudom, nekem még most is ez az egész olyan hihetetlen - rázta meg a fejét Lydia. 
- Mi ebben olyan hihetetlen? - húztam fel a szemöldököm.
- Serena, mégis csak együtt vagy egy sztárral! Tudod te mennyien lennének a helyedben? - tulajdonképpen ahogy jobban belegondoltam az egész helyzetbe, tényleg elég hihetetlen volt. Harry után csorgatják lányok milliói a nyálukat, de Ő mégis engem választott. Ez pedig tényleg hihetetlen, főleg ha belegondolok, hogy milyen természetem van. Ahogy Matt mondaná; könnyebb egy oroszlánt megszelídíteni, mint engem. Persze én ezt erős túlzásnak érzem, hiába van benne némi igazság is.
- Serena! - hallottam meg hirtelen a nevemet. Azonnal a hang irányába fordultam és jó barátomat, Marvint pillantottam meg.
- Marvin, van valami baj? - húztam fel a szemöldököm, ahogy megláttam a fiú kifulladt arcát. Megállt előttem és pár percig levegő után kapkodott, de végül megtudott szólalni.
- Az egész iskolát végig rohantam, hogy megtaláljalak! Az igazgató hív téged és engem is. Ne kérdezd, hogy miért, mert én sem tudom! - rázta meg a fejét, majd a térdére támaszkodott és újra kifújta magát.
- Akkor azt hiszem, hogy jobb lesz, ha megyünk is... Lydia, majd beszélünk, jó? - néztem barátnőm fele, aki bólint egy jó nagyot, de a szeméből kiolvasom, hogy őt is épp annyira érdekli a dolog, mint engem.
Izgatottan indulok meg Marvin oldalán az igazgató irodája felé. Ahelyett, hogy találgatnánk, hogy mit akarhat tőlünk, csendben haladunk a cél felé. Mind a ketten kíváncsiak vagyunk már nagyon, de inkább magunkban találgatjuk az eshetőségeket. Amikor odaérünk, Marvin udvariasan maga elé enged, így én lépek be előbb az igazgatóhoz, aki egy hatalmas asztal mögött ül. A nő elegánsan ül a nagy bőrfotelébe és ő köszön nekünk:
- Szép napot Serena és Marvin! Üljetek le! 
- Jó napot! - köszönünk vissza kórusban, majd helyet foglalunk az asztal előtt lévő két széken.
- Látom abszolút fogalmatok sincs arról, hogy mi dolgotok lehet itt - nevetett fel halkan. - Szóval az a helyzet, hogy nagyon jó hírekkel szolgálhatok nektek! A minap kaptam egy telefont egy modellügynökségtől, miszerint két diákomra felfigyeltek és szeretnének egy kávé mellett beszélgetni velük. És dob pergést, ez a két diákom ti vagytok! - mondta hatalmas vigyorral az arcán az igazgató. Először még nem is esett le az amit mondott. A teremben néma csönd uralkodott, mivel Marvin is hasonlóképpen volt, mint én. - Gyerekek, azt hittem, hogy nagyobb lesz az öröm! - nézett ránk furcsán az igazgató. De én még mindig csak ültem ott és bámultam magam elé, mint egy idióta. Először nem fogtam fel, utána pedig már nem hittem el azt, amit mondott nekünk. Miért pont rám figyelt volna fel egy modellügynökség?
- Hű - csak ennyit tudtam kinyögni. Az öröm szép lassan járta át a testemet, végül pedig már csak arra tudtam gondolni, hogy sikerült, megcsináltam azt amire annyira vágytam.
- Azt hittem, hogy nagyobb lesz az öröm, de hát mindegy. Holnap este hét órakor kéne találkozniuk ezen a címmel az ügynökség egyik emberével. Ha esetleg nem szeretnének még egy ilyen nagy dologba belevágni, akkor természetesen visszamondhatják, bár szerintem akkor maguk ketten lennének a legnagyobb idióták. Ezen a papíron le van írva a kávézó pontos címe! Pontosan érkezzenek oda, mert tudják fontos az első benyomás! Nekem nincs több mondanivalóm, mehetnek! Remélem azért észhez térnek, mert ha holnap is csak így fognak ülni ott, akkor az elég kellemetlen lesz. Viszontlátásra! - intett az igazgató az ajtó felé. 
Igazából soha nem gondoltam volna, hogy pont ma, pont velem ez fog történni. Annyi rossz történt velem az utóbbi időben, nem hittem volna, hogy most hirtelen ennyi jó fog. 
- Ezt nem hiszem el - nyögtem ki, mikor már az igazgatói iroda előtt álltam Marvinnal. 
- Apám, ez nagyon sokkolt - csak ennyit mondott barátom, mire jót nevettem rajta. Tényleg le volt sokkolva szó szerint. Míg kiértünk az iskola elé,  csak nézett maga elé, pedig máskor ezt az időt végig beszélte volna. 
A suli kapujában elbúcsúztunk egymástól, és mind a ketten másik irányba indultunk. Miközben haza felé tartottam, felhívtam Lydiát, akinek elújságoltam a hírt. Szerintem egy helyben ugrált az örömében. Igazán jól esett, hogy velem örült, pedig akár féltékeny is lehetett volna, hisz' akár őt is megkereshették volna ettől az ügynökségtől. 
Otthon levetettem magam az ágyamba, és bekapcsolva a gépem máris videó hívást indítottam Mattel. Neki is elmeséltem mindent, ami ma történt. Örült neki, bár nem olyan kitörően, mint Lydia. De ezt betudtam annak, hogy nem a legfényesebb manapság a kapcsolatunk.
- Szóval akkor most már mindig ilyen hűvösen fogunk viselkedni egymással? - kérdeztem tőle szomorúan. Tényleg az egyik legfontosabb ember volt az életemben. Ha ő nem lenne, egészen biztos, hogy nem történt volna meg velem mindez. Nagy része van abban, hogy most itt tartok ahol. Ő mindig ott volt mellettem, a legrosszabb pillanataimban, amikor a sárga földig leittam magam, vagy amikor zokogtam, mert annyira rosszul éreztem magam. Ő nem csak az életem egy része. Ő az én részem.
- Serena, én nem szeretném, ha ez lenne, de tudnod kell, hogy nagyon nem örülök neki, hogy azzal a görénnyel találkozgatsz - mondta nagyot sóhajtva. Összeszorítom a szám. Nem válaszolok neki semmit a megnevezésre, mert nem akarok újabb vitába keveredni vele. Hosszú ideje ez az egyik legmélyebb beszélgetésünk és még csak nem is vesztünk össze.
- Matt, ezt el kell fogadnod. Én is elfogadtam mindig, hogy nőzöl agyba-főbe, pedig hidd el, nekem sem volt kedvemre az. De nem szóltam semmit. Én is erre kérlek! Nem kell, hogy szeresd Harryt, még csak beszélned sem kell vele! De fogad el, hogy érzek iránta valamit - szinte könyörögtem neki. 
- Azt hiszem ez a legkevesebb. De nem miatta, hanem miattad teszem! - mosolyodott el lágyan. - Olyan rossz, hogy így eltávolodtunk egymástól. Mit szólnál, ha meglátogatnálak? - kérdezte hirtelen. Ugyan meglepett az ötlet, de azonnal tetszett. Olyan régen nem láttam már élőben a legjobb barátomat, hogy azt el sem tudom mondani. 
- Fantasztikus ötlet! - vágtam rá azonnal, majd meg is beszéljük, hogy mi hogy legyen. Remélhetőleg két nap múlva már itt lesz, persze ez még függ a repülőgép jegyektől is.
Hosszú ideig beszélgettünk, de végül búcsút intettünk egymásnak, megbeszélve, hogy holnap mindenféleképpen kell beszélnünk. 
Gyorsan megetetem kiskutyámat, aki mostanában elég nagy szeretethiányban szenvedett, ezért jól megdögönyöztem, majd felhívtam a bátyámat, akivel szintén keveset beszéltem mostanában. Elújságoltam neki a remek hírt, majd megbeszéltük, hogy a napokban mindenféleképpen összefutunk. 
Este 8 órakor fáradtan zuhantam be az ágyamba. Unottan figyeltem a tv-t, amiben megint hülye pletykák mentek. Már félálomban voltam, amikor mellettem hangosan megszólalt a telefonom. Anélkül vettem fel, hogy megnéztem volna ki az.
- Szép estét szépségem! - ahogy meghallottam vidám hangját, azonnal felvillanyozódtam. 
- Szia! - köszöntem neki egyszerűen. 
- Mit csinálsz éppen? - kérdezte Harry. Tudtam, hogy valamit tervez.
- Nézem a híreket és épp aludni készülök. Miért? - kérdeztem, mert már lyukas volt az oldalam a kíváncsiságtól. 
- Mert épp a házad előtt állok. Arra gondoltam, hogy esetleg aludhatnál nálam. Persze csak, ha akarsz - mondta és szinte éreztem, hogy pimaszul vigyorog. 
- Nem is tudom. Fáradt vagyok - húztam az agyát egy kicsit. Harry komolyan is vette.
- Ne már! - mondta sértődötten.
- 10 perc és lent vagyok! - nevettem bele a telefonba, majd letettem. Gyorsan bepakoltam egy kisebb táskába ruhát, fehérneműt és a tisztálkodási kellékeimet. Nem öltöztem át, hanem a bő szürke melegítőmben és a szűk kék trikómban mentem le. Harry kocsija valóban ott állt, Harry pedig neki támaszkodva várt. Komolyan kihagyott egy ütemet a szívem amikor megláttam. Elé léptem és hosszú csókot váltottam vele. Kezeit a derekamra rakta és közelebb húzott magához. 
- Gyönyörű vagy - suttogta a fülembe. Kirázott a hideg, ahogy megéreztem a leheletét a nyakamon. 
- Induljunk! - vigyorogtam rá, majd kezeimet lefűztem a nyakáról. Udvariasan kinyitotta nekem a kocsi ajtaját, majd ő is beszállt. Végig beszélgettük az utat a háza felé. Elmondtam neki is, hogy valószínűleg lefognak szerződtetni, aminek nagyon örült. Ő is elmesélte dióhéjban a napját. Míg ott ültünk a kocsiban, végig pillangók repkedtek a gyomromban. Végtelenül boldog voltam mellette.
- Itt vagyunk! - szállt ki a kocsiból. Már szálltam volna ki az autóból, de ő megint ott termett és kinyitotta nekem az ajtót. Nagy mosollyal jutalmaztam, de ő többet akart és közel húzott magához. Szinte összepréselődtünk, úgy csókolt meg. Legszívesebben ott maradtam volna abban a percben, de sajnos ennek is vége szakadt. Kézen fogva sétáltunk be a házába, ahol szinte egyből a hálószobát támadtuk meg. Természetesen voltam olyan szerencsétlen és nem hoztam magammal pizsamát, de Harry adott egy pólót, ami sokkal jobban tetszett, mint a saját hálóruhám lett volna.
Mind a ketten lezuhanyoztunk, majd bebújtunk az ágyában. Eszembe se jutott, hogy most lefeküdjek Harryvel. Persze, nagyon kívántam, de nem akartam elkapkodni, mint a nyáron. És ezt ő id nagyon jól tudta, ezért egyáltalán nem nyomult. 
Izmos felsőtestére raktam a fejem és lehunytam a szemem. Már nagyon fáradt voltam. Mélyen magamba szívtam Harry bódító szagát, és végig simítottam kockás hasán.
- Szeretlek! - suttogta fülembe. Nagy mosoly rajzolódott ki az arcomon. Boldog voltam, és végre úgy éreztem, hogy minden kezd révbe érni. 

II. - 21. fejezet

Sziasztok! A tervezettnél hamarabb sikerült megírni a részt, ami nektek csak jó. :) Még mielőtt azonban jó olvasást kívánnék a fejezethez, szeretnék mondani pár dolgot. Először is, mint láthatjátok új kinézet került fel a blogra, ami némiben különbözik az eddigiektől. Remélem tetszik nektek! A másik dolog pedig az, hogy lájkoljatok Facebookon egy oldalt nekem. Az egyik ismerősömé és nagyon sokat jelentene neki, mert elég kezdetleges még az oldal! Itt a link: http://www.facebook.com/pages/Id%C3%A9zetek-t%C5%91l%C3%BCnk-nektek/130991167074802 Előre is köszönöm nektek, hogy megteszitek ezt a szívességet nekem, és az ismerősömnek! :) Igazából csak ennyit szerettem volna mondani... Jó olvasást a fejezethez! :) xx

"Még mindig szeretlek. Nem érdekel, hogy megbántottál, hogy csalódást okoztál, és ezeken nem egyszer. Hidd el nekem elfelejteném, mert szeretlek. Ez az egyetlen egy bajom, hogy nem tudlak elfelejteni. Próbálkozom, próbálkozom. De egy hely mindig ott lesz a szívembe, fent tartva Neked!"

- Serena, te nem vagy komplett! Egy sztárral randizgatsz és ilyen nyugodt tudsz maradni? - kérdezte Lydia. 
- Ez a sztár már egyszer összetörte a szívem. Azt hiszem a helyzetemben te is nyugodt lennél. Mármint ez olyan, mintha egy teljesen hétköznapi emberrel vacsoráznék, filmeznék vagy akármi. Semmi különleges nincs benne - rántottam meg a vállam. 
- Azon kívül, hogy az újságok címlapján szerepeltek nap, mint nap... - mondta cinikusan szőke barátnőm.
- Nem veszem figyelembe - legyintettem egyet.
- Komolyan nem hiszem el, hogy ennyire lazán kezeled a helyzetet! - rázta meg rosszallóan a fejét. 
- Nem áll szándékomban túl aggódni - mosolyogtam rá.
- Csak egy kicsit kéne izgatottnak lenned! - tárta szét a karját, mire elnevettem magam.
- Az vagyok azt hiszem, csak a magam módján - vontam meg a vállam.
- Érdekes személyiség vagy te - rázta meg a fejét.
- Mondták már - nevettem el magam. - De most megyek, mert nincs több órám és arra gondoltam, hogy riasztom Ericet, hogy találkozzunk - öleltem magamhoz, majd gyors léptekkel távozni akartam, amikor valaki utánam kiáltott.
- Wood, várj meg! - azonnal tudtam, hogy ki az.
- Marvin, már vagy ezerszer elmondtam, hogy nem vagyok Wood. Vagyis igen, de ne hívj így! - néztem rá villámokat szóró szemekkel.
- De annyira szórakoztató látni, hogy ennyire felhúzod magad rajta - állt meg előttem nevetve.
- Nem lesz ennyire vicces, ha lefejellek - néztem rá komolyan.
- Nagyon harcias vagy - húzta fel a szemöldökét.
- Tőled tanultam - vigyorogtam rá édesen, mire elnevette magát.
- Arra gondoltam, hogy esetleg elmehetnénk meginni egy forrócsokit valahova. Rég beszéltünk - nézett rám mosolyogva.
- Nekem oké, bár tesózni akartam, de miattad átteszem ezt a programot későbbre - mondtam, majd elindultam mellette az egyik közeli kávézó felé. Összehúztam magamon a kabátom, mert hűvös szél fújt kint. 
- Na, mesélj te lány! Ki ez a fiú akivel mindig a címlapokon virítasz? - kérdezte. Nem lepődtem meg a kérdésén, valahogy éreztem, hogy ezért hív el forrócsokizni. Bár ő legalább nem az iskola közepén kezdett el faggatni, mint Lydia vagy Alice.
- Ő Harry... - válaszoltam. Nem igazán tudtam, hogy mit kellene most mondanom róla.
- Mióta ismered? - kérdezte Marvin, megkönnyítve ezzel a dolgomat.
- Nyár óta. Egy helyen nyaraltunk és... történtek dolgok közöttünk, de nem volt hosszú életű - rántottam meg a vállam, mintha ilyen egyszerű lett volna minden.
- Szóval kavartatok. Mi is történt pontosan? - kérdezte higgadtan, miközben besétáltunk a kávézóba és leültünk a helyünkre.
- Magába bolondított teljesen, utána pedig kitette a szűröm - mondtam keserűen, mire Marvin is vágott egy fintort.
- Mit hozhatok? - lépett mellénk az egyik pincér lány. 
- Két forrócsokit - mondta azonnal Marvin, majd újra felém fordult. - Szerelmes vagy belé? - kérdezte miközben nyugodtan végig nézett az arcomon. Konkrétan sokkolt a kérdés, azt hittem, hogy majd a nyaralásról fog majd tovább kérdezgetni, de ehelyett...
- Nem! - vágtam rá, majd jobban átgondoltam és kissé elbizonytalanodtam ebben a határozott nemben. - Nem tudom... - nyögtem ki. Nem tudtam, hogy ezt szerelemnek lehet-e nevezni amit iránta éreztem. Egyáltalán milyen is pontosan a szerelem?
- Gondolom, hogy a gólyabálon találkoztatok újra, mivel akkor ugrált ez a göndörke a színpadon. Vagy rosszul tudom? - kérdezte még mindig komolyan, majd kinézett a kávézó üvegén. 
- De, akkor. Találkozóra hívott, hova elmentem és mondhatni kibékültem vele és elmentem vele hozzájuk, ahol találkoztam a többiekkel és minden tök jó volt, de utána felbukkant egy lány, aki a barátnője. Amint megtudta, hogy én ki vagyok, kiosztott, hogy tudja mi a célom, hogy visszaszerezzem tőle Harryt és megakart ütni. Ekkor rádöbbentem, hogy én nem akarok Harry barátja lenni és ezt el is mondtam neki. Majd elszáguldottam és egy hónapig nem is találkoztunk egészen addig, míg az egyik divatbemutatón meg nem csókolt... És azóta... - hagytam abba beszédemet. Hihetetlen módon, egyetlen levegőre hadartam el az egészet, így egy jó nagy levegőt véve figyeltem Marvint tovább.
- Hű, ez elég kacifántos. És mi van a barátnővel? - kérdezte, miközben beleszürcsölt az időközben kihozott forrócsokiba.
- Kidobta miattam. Vagyis azt hiszem miattam - rántottam meg a vállam.
- Akkor mi áll közétek? - kérdezte értetlenül.
- Nem tudom... Hogy bízzak meg benne ezután a nyári dolog után? Mi lesz ha megint kidob? - kérdeztem inkább magamtól, mintsem tőle.
- Szereted? - kérdezte Marvin végig a szemembe nézve.
- Szeretem... Persze, hogy szeretem. Téged is szeretlek - próbáltam valamilyen úton-módon elkerülni a válaszadást, de sikertelennek bizonyult a kísérletem.
- Akkor másképp kérdezem; szerelmes vagy belé? - kérdezte, bennem pedig megállt az ütő. Honnan kéne tudjam, hogy szerelmes vagyok-e belé?

~*~

Magamra kaptam egy fekete nadrágot egy jó meleg mintás pulcsival, a lábamra felhúztam a bakancsom, a fejemre pedig felhúztam egy sapkát és már készen is álltam, hogy levigyem Lolát sétálni a közeli parkba. 

A telefonomat végig a kezemben szorongattam és próbáltam rávenni magam, hogy felhívjam Mattet. Bocsánatot akartam kérni tőle a viselkedésemért. Lelkiismeret furdalásom volt. Végül sikerült magam rávenni, és próbáltam arra is figyelni, hogy Lola nehogy belemenjen valami pocsolyába.

- Mit akarsz? - szólt bele a telefonba hidegen egy hang. Kissé megtorpantam, mert bár tudtam, hogy nem fog öröm táncot járni amiért felhívtam, de nem gondoltam volna, hogy ennyire fagyos lesz velem. 
- Bocsánatot kérni. Lelkiismeret furdalásom van amiatt, ahogy elváltunk - válaszoltam halkan. Nagy sóhajtás jött a vonal túlsó végéről.
- Ennyi? - kérdezte még mindig ugyanolyan hangnemben.
- Mi az, hogy ennyi? - húztam fel a szemöldököm értetlenkedve.
- Ennyit akartál mondani? - kérdezte újra ugyanazt, csak hosszabban.
- Neked most mi bajod? - csattantam fel hirtelen. Felhívom bocsánatot kérni, mert tudom, hogy hülyén viselkedtem, erre pedig így viselkedik velem?
- Az, hogy gondolkodás a karjaiba ugrassz annak a... - még mielőtt folytatta volna, közbe vágtam.
- Gondolkodás nélkül? A karjaiba? Még semmi nincsen közöttünk! - fakadtam ki idegesen és tehetetlenül. Utáltam ezt az egész helyzetet, hogy most nem ölelhettem magamhoz Mattet, bizonyítva ezzel, hogy igenis szeretem és megbántam amit mondtam neki.
- Ez az Serena! MÉG semmi! - mondta kihangsúlyozva a 'még' szót. 
- Nem tudom mit vársz tőlem - suttogtam a telefonba. Bántott, hogy veszekszünk Mattel.
- Azt, hogy felejts el azt a barmot - mondta határozottan. Lehunytam a szemem, és visszatartottam egy könnycseppet.
- Nem tudom... - válaszoltam alig hallhatóan, de minden bizonnyal Matt ezt meghallotta.
- Szereted? - tette fel a kérdést, amit ma Marvin már feltett nekem, én pedig csak álltam kővé dermedve a parkban, miközben Lolát figyeltem.

~*~

A konyhában próbáltam épp sütni valamilyen süteményt, amikor meghallottam a csengő éles hangját. Leraktam a pultra a tálat, majd az ajtóhoz sétáltam és kinyitottam. Először egy nagy csokor vörös rózsát pillantottam meg, majd annak a tulajdonosát is.

- Te mit csinálsz itt? - vigyorodtam el.

- Épp a stúdióból mentem haza felé, amikor a kocsiból megláttam ezt a csokor virágot és rögtön te jutottál az eszembe - mosolyodott el, mire előbukkantak kis gödröcskéi. 

- Szóval ez az enyém? - húztam fel a szemöldököm meglepődve.

- Nem, a szomszéd bácsié... Persze, hogy a tiéd! - nyomta a kezembe, közben pedig nyomott egy nagy cuppanós puszit az arcomra.

- Nem is tudom mit mondjak. Még sose kaptam virágot egy fiútól se. Jó Mattől igen, de az más - habogtam össze-vissza, mire Harry felkuncogott.

- Egyszerűen köszönd meg - mosolyodott el lágyan.

- Köszönöm - suttogtam halkan. - Gyere be! - mondtam neki, miközben félre álltam az ajtóból.

- Nem akarok zavarni, csak odaakartam adni ezt a csokrot - rántotta meg a vállát. Megforgattam a szemeim, majd a fejemmel befelé böktem, hogy induljon el. Nevetve megrázta a fejét, majd elindult a nappaliba. - Mi jót csináltál? - kérdezte mosolyogva.

- Épp próbáltam sütni valami sütit, de nem nekem találták ki azt hiszem - mondtam, miközben beraktam a virágokat egy vázába. 
- Segítsek? Tudok sütni - állt a konyhapult elé és szemeivel keresni kezdte a sütiket. De igazából odáig nem jutottam el még. Csak egy tálat vettem elő és a receptkönyvet olvasgattam, de annyi rövidítés volt benne, hogy szinte semmit sem értettem meg belőle.
- Nem sokáig jutottál - mutatott Harry nevetve a pultra, ami valóban szinte majdnem üres volt. Csak a tál és a receptkönyv foglalt rajta némi helyet, meg persze néhány tányér és pohár.
- Először próbáltam megérteni az elkészítését a sütinek, de nem jött össze... - rántottam meg a vállam. Igen, elég rossz lettem volna szakácsnak, de ez van. Nem nekem találták ki.
- Serena, ez az egyik legkönnyebben elkészíthető sütemény! Mi ebben a nehéz? - kérdezte értetlenkedve.
- Akkor gyerünk mester! Mutasd meg, ha ennyire könnyű! - néztem rá az egyik szemöldökömet felhúzva.
- Csak abban az esetben, ha segítesz és a kis kuktám leszel! - válaszolta azonnal vigyorogva.
- Legyen, de nem vagyok otthon a konyhában - válaszoltam, közben pedig végig a szemébe néztem.
- Szeretem a kihívásokat - húzta fél oldalas mosolyra a száját, majd a kezébe vette a receptkönyvet. - Vegyél elő lisztet, tojást, vajat, cukrot, tejet és élesztőt - mondta akárcsak a filmekben szokták a nagy szakácsok az alkalmazottaiknak.
- Vegyél elő magadnak! - vágtam rá durcásan, mire felvonta az egyik szemöldökét.
- Te a segédem vagy, azt csinálod amit mondok! - válaszolta tettetett komolysággal.
- Te meg elég rossz színész! - mondtam neki, mire felnevetett.
- Nem az erősségem, ez van - rántotta meg a vállát, majd elővett a hűtőből tejet és vajat én pedig a konyhaszekrényből lisztet és az összes többi szükséges dolgot.
- Biztos így kell? - kérdeztem Harrytől kétkedve, mikor már a csokitölteléket csináltam meg a süteménynek. Teljesen nem úgy nézett ki, mint én azt elképzeltem.
- Kóstold meg, hogy finom! Lehet, hogy nézhetne ki jobban, de nem ez a lényeg! - mutatott a tálba. A csokitöltelékbe belemártottam a mutatóujjam majd lassan a számhoz emeltem és megkóstoltam. Valóban nagyon finom volt a kinézete ellenére. - Na? - kérdezte Harry miközben felhúzta a szemöldökét.
- Finom! - mutattam fel a hüvelykujjam jelezve, hogy ízlik.
- Van egy kicsi csoki szádon - mondta vigyorogva nem is törődve azzal, hogy nemrég megdicsértem a krémjét.
- Hol egy szalvéta? - kezdtem el a szemeimmel keresni valamit amivel letörölhetem.
- Hagyd, majd én! - húzott magához közel Harry a csuklómnál fogva. Értetlenül néztem rá, mivel nem volt nála se zsepi, se szalvéta amivel letörölhette volna az édességet a számról. Azonban ahelyett, hogy akármilyen eszközt alkalmazott volna a cselekvés véghezvitelére, ajkait az enyémekre nyomta és édes csókot nyomott rájuk. 
- Tudod, eltudnám ezt viselni a nap minden percében - mosolygott rám, mikor elváltak ajkaink a másikétól. 
- Azt nem lehet. Akkor nem tudnál mást csinálni - döntöttem a homlokom az övének.
- Csak veled akarok lenni - válaszolta. - Nem is tudod mennyi ideje várok erre. Hogy csak velem legyél, hogy csak az enyém legyél. Serena, piszkosul szeretlek! - nyomott édes csókot a számra. A szívemet iszonyatos melegség töltötte el, ahogy kimondta a szavakat. Erre vártam már egész kicsi korom óta, hogy valaki őszintén mondja nekem. És az a valaki ne Matt legyen, hanem egy olyan fiú, mint Harry. Aki olyan, mintha a hercegem lenne.
- Tudod elég vicces, hogy ma két ember is megkérdezte tőlem, hogy szeretlek-e - néztem mélyen a szemébe. Kíváncsiság tükröződött belőle. Hüvelykujjával lágyan végig simított az arcszélemen és szólásra nyitotta a száját:
- És mit válaszoltál? - kérdezte alig hallhatóan, de mindent tisztán hallottam, mert alig volt 2 centi az arcunk között.
- Azt, hogy azt hiszem. De most már biztos vagyok benne, hogy igen - húztam hatalmas mosolyra a szám. Harry szeme felcsillant, majd újabb csókot lehelt ajkaimra. 
- Nem is tudod, hogy ezt mennyire jó hallani tőled - mondta csillogó szemekkel. Biztos voltam benne, hogy akkor, abban a pillanatban a vigyort az arcáról semmivel sem tudtam volna letörölni. De az az igazság, hogy az enyémről sem. Nyár óta ezt a pillanatot vártam. S eddig annyira lehetetlennek tűnt, de most itt van velem, csak velem. - Serena, azt szeretném, ha a barátnőm lennél. Helyre akarom hozni azt, amit a nyáron elrontottam. Megakarom mutatni, hogy mennyire megbántam azt, amit akkor tettem. Fontos vagy nekem, és ezt éreztetni akarom veled a nap összes pillanatában! - halkan mondta a számomra annyira jóleső szavakat, de mégis annyira hihetetlen volt amit mondott.
- Azt akarod, hogy a barátnőd legyek? - húztam a számat apró mosolyra.
- Azt - válaszolta röviden. - Szóval...?
- Igen! - vágtam rá örömittasan. Harry habozott egy percig, de utána újra megcsókolt. Míg az eddig váltott csókjaink érzékiek voltak, addig ez a csók tüzes volt. Arra nem is emlékszem, hogy hogyan jutottunk el a konyhából a nappali kanapéjára, csak az van meg, hogy egymást csókoltuk egyfolytában. Szinte levegőt sem vettünk.
- Megnézünk egy filmet? - kérdezte Harry lihegve, és egy pillanatra a tv felé nézett.
- Legyen - mosolyodtam el, majd felpattantam és a szobámból pár DVD-t kihoztam. - Csak ennyi filmem van - rántottam meg a vállam. Harry az ölébe vette a tokokat, közben pedig lehúzott maga mellé. 
- Mit szólsz ehhez? - mutatott fel egy vígjátékot. Nem válaszoltam csak bólintottam és kivettem a kezéből, majd a tv-hez sétáltam és beraktam a lejátszóba. Visszamentem Harryhez és az ölébe ültem. Neki döntöttem a vállának a fejem, és mélyen magamba szívtam az illatát. Két karjával átölelt és nyomott egy puszit az arcomra. Annyira hihetetlen volt az, ami történt. És talán még nem is fogtam fel annyira, de abban biztos voltam, hogy boldog voltam. Nagyon.

II. - 20. fejezet

Sziasztok! Boldog Valentin-napot mindenkinek! Sajnálom, hogy már rengeteg ideje nem volt rész, de időm nem engedi... Pedig rengeteg ötletem van! De sajnos nem tudom leírni. Nem akarok csalódást okozni nektek, ezért nem mondom, hogy mikor érkezik az új fejezet. Remélem, hogy még egy héten belül, maximum kettőn, de semmit sem tudok mondani. :( Nagyon nagy lelkiismeret furdalásom van emiatt, de ez van, nem tudok mit csinálni. Láttam, hogy az előző fejezethez sok-sok komment érkezett, amit köszönök! Amint tudok válaszolok! Valamint sok díjat is kaptam, amiket kifogok rakni határozatlan időn belül! És azoknak is visszafogok írni, akik cserét kértek! Ígérem, nem sokára véget fog érni ez az időszak, hogy levegőt venni sincs időm, és utána rendszeresen fognak érkezni a részek! Addig is jó olvasást! xx

"Vannak emberek, akinek a puszta jelenlététől jól érzed magad."

- Jól vagy? - kérdezte Harry, miközben kihatottunk a tömegből. 
- Persze - mosolyogtam rá, de közben a kezeim még mindig remegtek a félelemtől, amit a sok vaku és paparazzi okozott. Életemben nem ijedtem még meg semmitől ennyire. 
- Biztos? Elég sápadt vagy - nézett rám aggódva, mire csak felsóhajtottam és a fejemet az autó fejtámlájának döntöttem. Nem értettem, hogy miért rémültem meg ennyire. Nem volt okom rá. A kinti eget kezdtem el bámulni, és próbáltam nem visszagondolni a nem rég történtekre. 
- Akkor, hova menjünk filmet nézni? - kérdezte Harry, megtörve a csendet. 
- Nem tudom - válaszoltam alig hallhatóan és a visszapillantóba néztem. A tükörben tisztán láttam a mögöttünk haladó kocsiban ülőket. Az egyik egy kopasz férfi volt, ő a kormánynál ült, míg a másik egy jó nagy fényképezőgépet szorongatott a kezében és koncentrálva figyelt bennünket. - Harry, ezek mögöttünk nem fotósok? - kérdeztem tőle, miközben egyfolytában őket figyeltem. A visszapillantó tükörben hátra nézett, majd egy kisebb káromkodás hagyta el a száját.
- Azt hiszem könnyebb lesz, ha most hozzám megyünk - nézett rám, majd a véleményemet meg sem várva gyorsabbra vette a tempót és elkanyarodott valamerre.
- És én onnan mégis hogyan jutok haza? - kérdeztem tőle miközben széttártam a karomat.
- Majd megoldjuk, csak nyugodj meg! - válaszolta higgadt hangnemben, de közben egyfolytában az útra koncentrált. Sóhajtva dőltem hátra és figyeltem a mögöttünk haladó autót, ami egyfolytában a nyomunkban volt. Reménykedtem benne, hogy egy piros lámpánál majd elakadnak vagy hasonló, de mindhiába; végig követtek minket, egészen addig, míg egy házhoz be nem fordultunk. Egy nagy garázsa beállt Harry, aminek utána be is záródott az ajtaja, ezért a házat még csak szemügyre sem tudtam venni.
- Itt vagyunk - szólalt meg Harry, majd ki is pattant a kocsiból. Én is követtem őt, és rögtön a kérdéseimmel támadtam le.
- És én mégis hogyan jutok innen haza?! Azt sem tudom pontosan, hogy merre vagyok! - néztem rá kétségbeesetten.
- Serena! Most nézzünk meg egy filmet, utána megbeszélünk mindent! - olyannyira higgadt volt, hogy az már engem felidegesített.
- Nekem már egyáltalán nincs kedvem filmet nézni! Nem is akartam eljönni hozzád! - mondtam neki mérgesen, mire összeráncolta a szemöldökét.
- Inkább örülj neki, hogy kimentettelek a paparazzi tömegből! Ha rajtad múlott volna, ott taposnak agyon - válaszolta flegmán.
- Ezzel ne gyere, mert nagyon jól tudod, hogy még soha nem volt hasonlóban részem! - böktem egyet a mellkasára. Igen, valóban ledermedtem, és igen, valóban megijedtem. De jogosan, hisz' míg neki ez mindennapos, addig nekem nem az, egyáltalán! 
- Mindig akkora lánynak gondolod magad, érdekes, most nem voltál az - válaszolta mogorván, mire majdnem pofon vágtam. 
- Nem bírok veled egy légtérben lenni! Nem érdekel ha ezer fotós is van odakint én hazasétálok egyedül! - mondtam és már indultam is a garázs ajtó felé, igaz azt sem tudtam, hogy hogyan kell kinyitni.
- Egy; ki sem tudsz itt menni. Kettő; biztos vagyok benne, hogy nem reagálnál másképp, mint az előbb. Három; azt sem tudod merre vagyunk - szólt utánam. Felé fordultam. Az arcán győzedelmes mosoly húzódott.
- Egy; mutasd meg, hogy hol tudok kimenni! Kettő; miből gondolod? Három; majd kitalálom - mondtam neki, majd elsuhanva mellette az ajtó felé indultam, ahova ő is tartott.
- Az nincs nyitva. A kulcs nálam van - rázta meg az ujján a kulcscsomót. Villámokat szóró szemmel fordultam felé.
- Gyűlöllek, Styles! - mondtam neki, mire felnevetett, és hatalmas mosollyal az arcán lépett az ajtó elé és nyitotta ki azt.
- Szerintem jobban tennéd, ha egy meleg tea kíséretében lenyugodnál, utána megnéznél velem egy filmet, aztán megbeszélnénk, hogy mi lesz - mondta, majd mielőtt lenyomta volna a kilincset, féloldalasan rám nézett, majd elmosolyodott. - Csak akkor megyünk be, ha beleegyezel! - vigyorodott el. Az ég felé - jelen esetben a plafon felé - emeltem a fejem, és kifújtam a bent tartott levegőmet. 
- Rendben - mondtam neki, majd összeszorítottam az ajkaimat. Nem mondhattam mást, hiszen más választásom nem volt. Maradtam volna ott a garázsban még vagy ezer évet? Nem hiszem, hogy az annyira jó lett volna. Inkább mögötte besétáltam a lakásába, amiből semmit sem láttam először, mert teljesen sötét volt. Ezért bukdácsoltam is eleget.
- Nem kapcsolnád fel a villanyt? - kérdeztem Harrytől szitkozódva, hiszen már majdnem a földön végeztem.
- Ja, bocsi! - nevetett fel halkan, majd felkapcsolta a lámpát, ami először hirtelen érte a szememet, de utána megszoktam és körbe néztem a helyiségben. Egy mosószobában álltunk, legalábbis csak erre tudtam következtetni a mosógép és a rengeteg ruha miatt. Valamelyik a szárítón lógott, másik egy vasalódeszkán helyezkedett el. Egy közös volt csak bennünk, mind rendetlenül volt a helyére hajítva.
- Te itt mosni, teregetni és vasalni szoktál? - kérdeztem tőle felhúzott szemöldökkel.
- Csak próbálkozom. Általában ez mindig így áll, csak akkor nem, amikor Gemma vagy Anya meglátogat. Ők szoktak rendet rakni itt - legyintett egyet, majd egy újabb ajtón átment egy másik helyiségbe. villám gyorsan követtem őt. A konyhájában kötöttük ki, ahol nem időztünk sokáig, hanem kivezetett a nappaliba. Elgondolkoztam egy percre, hogy ezek alapján kitudnék-e találni Harry házából, mire csak egy nem lett a válaszom. Kizárt dolognak tartottam.
- Akkor? Megnézünk egy filmet? - kérdezte mosolyogva, ezáltal előbukkantak gödröcskéi. Iszonyatosan édesen festett.
- Jó ötlet ez? Mármint itt, nálad? Neked barátnőd van... - magyaráztam neki. Reméltem, hogy rájön, nem azzal van a baj, hogy vele kell lennem, hanem az, hogy Ő jelen pillanatnyilag is egy párkapcsolatban van, hiába mondja azt, hogy az már haldoklik. 
-Hilary... Ő már a múlt. Holnap szakítok vele, ígérem! - nézett rám nagy zöld szemeivel. Szinte megbabonázott, ahogy rám tekintett. A pillantása égette a bőröm. Olyan érzésem volt, mintha valami húzna felé. Egyszerűen csak közelebb akartam hozzá kerülni, pedig így is csak egy lépés választott el minket egymástól. Nem értettem ezt az érzést, de nem is akartam megfejteni. Egyszerűen csak jó volt, de még is rossz. 
Nem bírtam tovább, egy lépést tettem felé ami miatt teljesen előtte álltam. Felnéztem rá, mert hiába volta én is magas, Ő még nagyobb volt. Megakartam érinteni. Azt akartam, hogy közelebb legyen hozzám. S bár nem értettem teljesen magamat, nem bántam, hogy ezt érzem.
- Maradj itt velem, és nézzünk meg egy filmet, vagy akármit. Csak maradj! - nézett mélyen a szemembe Harry, közben pedig megfogta mind a két kezemet és összekulcsolta az ujjainkat. Bizsergett a bőröm, ahogy hozzám ért, a szívem pedig hevesebben kezdett el dobogni.
- Jó - ejtettem ki óvatosan a szót. Csak rá tudtam koncentrálni. Azt sem vettem volna észre, ha felrobban mellettünk valami vagy hasonló. 
- Akkor keresek valami filmet - mosolygott rám kedvesen, majd egy puszit nyomott az arcomra. Ajkait sokáig időztette arcbőrömön, de nem hajoltam el. Élveztem az érintését. Mikor elhajolt tőlem gyorsan elviharzott valamerre. Nem igazán törődtem vele, inkább jobban szemügyre vettem a nappalit. Igazán szépen nézett ki. Nem volt benne semmi különleges, egyszerű bútorokból állt, de összhangban minden együtt egyedivé tette. 
- Te mit keresel itt? - hallottam hirtelen meg Harry hangját. Elég furcsa volt, hogy magában beszél. Ezért is indultam el a hang irányába, s bár egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy jó irányba megyek, mégis nagy léptekkel indultam el. Ennek persze csak az lett a vége, hogy fogalmam sem volt, hogy hova kerültem. Harry lakása iszonyat nagy volt, rengeteg szobával és ajtóval. Biztos voltam benne, hogyha innen egyedül kellene kimennem, akkor itt öregednék meg. Bárhol ás bármikor képes vagyok eltévedni.
Végül egy nyitva hagyott ajtóhoz siettem. Utolsó reményem volt, hogy megtalálom Harryt, de ahogy egyre jobban közeledtem a célhoz, egyre inkább biztos voltam benne, hogy jó helyen vagyok. A szobából ugyanis beszédfoszlányok jöttek ki. 
- Harry! - léptem be határozottan a szobába. Azonban ami ott fogadott váratlanul ért. - Jézusom! - kaptam a kezemet a szemem elé. Hilary állt Harry előtt pikáns fehérneműben, ami szinte semmit sem takart el a testéből. Jó, tudom, én is lány vagyok, de Hilaryt még rendes ruhában sem bírom nézni, nemhogy így...
- Te mit keresel itt? - rikkantott fel idegesen. 
- Ezt én is kérdezhetném - válaszoltam nyugodtan, de közben a kezem még mindig a szemem előtt volt.
- Harry most azonnal küld el! Egyáltalán minek engedted be ide?! - hallottam ideges hangját, ami jelen pillanatban eléggé sértette a fülem. Egy kutyavonyításához tudtam csak hasonlítani.
- Azt hiszem jobb lesz, ha most te mész el. Nem is értem, hogy miért vagy te itt. Holnapra beszéltünk meg egy találkozót, mára nem! - értetlenkedett Harry is. 
- Gondoltam eljövök és rendbe hozom a kapcsolatunkat! Ne hidd, hogy nem tudom, hogy kiakarsz dobni emiatt a ribanc miatt! - csapott egy jó nagyot a combjára. Nem bírtam tovább, elvettem a kezem az arcom elől és megelőzve Harryt reagáltam.
- Ez volt az utolsó alkalom, hogy te ribancnak nevezz! Tudod az egyetlen ribanc itt te vagy! Tudod egy ép eszű ember a kapcsolatát nem szexel akarja rendbe hozni, hanem leül a párjával beszélgetni! A hozzád hasonló férgek csinálnak csak ilyeneket! - álltam meg teljesen előtte.
- Hozzád meg ki szólt?! Harry küld már el innen! - nézett el a vállam fölött. Nagy önerő kellett ahhoz, hogy ne keverjek le neki egy jó nagyot.
- Nem kell elküldenie, megyek én magamtól is! - mondtam idegesen, majd hátat fordítottam mind a kettejüknek és kirohantam a szobából. 
- Serena! Serena, várj már! - rohant utánam Harry. Éreztem, hogy megragadja a kezem, de kirántottam erős markából magam. - Kérlek! Maradj a nappaliban! Elküldöm, ígérem! - hallottam meg szinte már könyörgő hangját. 
- 5 perced van! Ha eddig nem tűnik el innen az  szajha, akkor én fogok elmenni egy szó nélkül! - fordultam felé. Karba tettem a kezem és szigorúan néztem Harryre, aki minden bizonnyal felfogta amit mondtam, mert egy jó nagyot bólintva visszafordult. Kifújtam az eddig bent tartott levegőmet és kissé higgadtabban elindultam a nappali felé. Vagyis reménykedtem benne, hogy a nappali felé.
Végül sikerült jó helyen kilyukadnom, ezért leültem a kanapéra, és hátra dőlve számoltam magamban a perceket. Egy idő után azonban azt vettem észre, hogy hangos kiabálást hallottam kiszűrődni. Nem értettem egy szót sem belőle, de élvezet volt hallgatni Hilary sipákolását. Annyira jól szórakoztam rajta, hogy csak arra lettem figyelmes, hogy valaki elém száguld. A szőke lány állt előttem még mindig abban a fehérneműben, amiben a szobában volt. 
- Ó, kérlek, öltözz már fel! - fordítottam el a fejem fintorogva. 
- Te kurva! Takarodj ki innen azonnal! - mutatott a kijárat felé, mire felvontam az egyik szemöldököm.
- Mert ha nem? - kérdeztem tőle nyugodtan. Közben Harry is megérkezett a szobába, és azonnal Hilary nyugtatásába kezdett.
- Hilary, te is tudod, hogy a mi kapcsolatunk nem volt az igazi! Mind a kettőnknek jobb, ha pontot teszünk a végére és lezárjuk az egészet most. De lehetünk barátok! - vigyorodott el Harry. A homlokomra csaptam és úgy figyeltem ahogy Hilaryre rájön egy újabb hisztiroham. Ez a barátság duma ilyenkor a legrosszabb.
- Mi?! Barátok?! Ezt nem gondolhatod komolyan! Inkább elmegyek, mintsem a barátod legyek! - száguldott el a lány, mire Harryre néztem.
- Barátok, mi? - húztam fel a szemöldököm, mire ő csak megrázta a fejét. Eléggé kellemetlen volt ez a helyzet nekem is, hát még Harrynek... Hilary felbukkanása őt is váratlanul érte, pedig a saját lakásában volt. Érthetetlen volt számomra, hogy a lány hogyan jutott be ide, de végül arra jutottam, hogy nem akarom tudni az egész történetet. Jobb nekem a tudatlanság ebben az esetben.
Csendben vártuk, hogy Hilary újra felbukkanjon és távozzon. Szánt szándékkal nem szólaltam meg, inkább a körmeimet vizslattam és azon gondolkoztam, hogy ideje lenne beszereznem egy újabb piros körömlakkot. Harry közben végig engem figyelt, csak akkor kapta el a tekintetét, amikor a hidrogén szőke lány újra a nappaliban kötött ki. A göndör fiúra rá se hederített, egyből hozzám jött.
- Csak, hogy tudd, ezt még megbánod! - nézett rám villámokat szóró szemekkel. Legszívesebben a képébe röhögtem volna, de helyette csak édesen mosolyogva megrántottam a vállam, ezzel jobban felidegesítve Hilaryt. Vérben forgó szemekkel távozott a házból, immáron ruhában. Pár percig még csendben voltunk Harryvel, amit végül ő szakított félbe.
- Akkor megnézünk egy filmet? - kérdezte.
- Csak akkor, ha nincs a szobádban több félmeztelen lány - néztem rá halál komolyan. Mire ő elnevette magát.
- Ne aggódj, nincs! - vigyorgott rám, mire én is elmosolyodtam. - És mit nézzünk? Horrort? - húzta féloldalas mosolyra a száját.
- Vígjátékot! - vágtam rá azonnal. - Ki van zárva, hogy horrort nézzek! 
- Akkor gyere, segíts választani filmet! - nyújtotta felém a kezét. Megfogtam azt, és felálltam. Azt hittem, hogy ezután majd elengedi a kézfejemet, de ehelyett az ujjainkat összefűzte, és így mentünk a szobájába keresni valami jó vígjátékot. 

II. - 19. fejezet

"- Hogy érzed magad?

- Biztonságban. Mikor veled vagyok, annyira biztonságban érzem magam, mintha otthon lennék."

Sosem szerettem az olyan lányokat, akik egy fiútól eldobják a józan eszüket és csak rá tudnak gondolni. Úgy gondoltam mindig is, hogy az ilyen lányok felelőtlenek és naivak. Azonban teljesen másképp látom a dolgokat így, hogy én is beleestem ebbe a csapdába. És kijelenthetem, hogy ebből nincs kiút. Hiába próbálok magamhoz térni, hiába akarok másra gondolni, nincs olyan perc amikor ne izgulnék azon, hogy mikor látom újra Őt.
- Igen, tudom, hogy mit tett, és tudom, hogy nem lenne szabad beszélnem se vele, de... - rántottam meg tanácstalanul a vállam miközben Mattel beszéltem a Skype segítségével. Ő ezt nem érti, nem értheti ezt az érzést ami bennem tombol. 
- Komolyan mondom, nem ismerek rád! Annyira naiv vagy, hogy az hihetetlen! Ha egyszer megtette ezt veled, akkor máskor is megfogja! - mondta már el vagy ezredjére ugyanazt a szöveget, de hiába; ennél sokkal több kellene ahhoz, hogy engem kitudjon rángatni a rózsaszín ködből. 
- Ezt melyik filmből koppintottad? - tettem fel vigyorogva a kérdést, hiszen tudom, hogy több száz filmben elhangzott már ugyanez vagy hasonló mondat.
- Ne vicceld el a dolgokat, Serena! - korholt le a mindig bolondos barátom, aki elég komoly volt.
- Nem viccelem el, de úgysem tudsz meggyőzni! Neked más a véleményed a helyzetről, te nem találkoztál most vele! Nem is értem, hogy most mi a bajod vele! Jó, volt az a dolog a múltban, de mindenki megérdemel egy második esélyt, nem? - kérdeztem tőle a kezemet kitárva, jelezve, hogy nem értem a viselkedését. 
- Hogy mi a bajom vele?! Az, hogy akkora fájdalmat okozott neked, mint még soha senki! Serena, én soha nem lennék képes fájdalmat okozni neked, még egy szóval sem! És mégis őt véded, aki megtette ezt veled! Nézd meg, most jött ez a levél is miatta, betörtek a lakásodba, Serena! - válaszolta, majd idegesen a hajába túr. Meglepődtem a válaszán, ami egészen őszinte és mélyről jövő. De mégis fájó, hiszen olyan dolgokat hoz fel ellene, ami nem az Ő hibája. Mégis honnan tudhatná azt, hogy valaki miatta tört be a lakásomba?
- Matt, nem azért mondtam el neked ezt az egészet, hogy utána felhozd ellene! - válaszoltam neki dühösen. - És tudod mi a jelenlegi helyzet? Nem Ő, hanem te okozol nekem fájdalmat! - mondtam neki meg sem gondolva a szavak értelmét igazából.
- Tényleg így gondolod? - kérdezte megdöbbenve, mire megdermedtem. Tényleg nem esik jól az, hogy nem támogat, de legfőképp az indulat beszélt belőlem az előbb. S ahelyett, hogy mindezt elmondanám neki, életem egyik legnagyobb hülyeségét válaszolom.
- Most mennem kell, mert el kell még készülnöm a randimra Harryvel - mondtam neki, majd a válaszára se várva kinyomtam a beszélgetést. Biztos voltam benne, hogy megbántottam nagyon. Ahelyett, hogy megnyugtattam volna, hogy csak az indulat beszélt belőlem a képébe vágtam, hogy randim van Harryvel. Kimondtam azt a nevet, ami az egész beszélgetésünk alatt egyszer sem hangzott el, ráadásul hazudtam is ezzel kapcsolatban. Nem randizok Harryvel. Legalábbis nem kimondottan.
Idegesen a hajamba túrtam. Nem állt szándékomban így viselkedni a legeslegjobb barátommal, de rosszul esett, hogy nem támogat teljes mértékben. Fordított helyzetben én mellette állnék, még ha a véleményemet el is mondanám. Igazságtalan volt Matt megítélése.
Lefeküdtem az ágyamba és jól bebújtam a takaróm alá. Lelkiismeret furdalásom volt, amiért így váltam el Mattől. Nem ezt érdemelte volna tőlem. Rosszul éreztem magam az egész helyzettől. Valahol én is tudtam, hogy nem lenne szabad találkoznom Harryvel, de én is akartam valahol. Egyszerűen vonzott magához. És ez ellen az sem tudott tenni semmit, hogy tudtam, félig még egy másik párkapcsolatban van. Annyira reménytelennek tűnt az egész helyzet, ráadásul jött most ez a levél dolog is... Talán tényleg nem kéne találkoznom Harryvel, hanem élni az életemet nélküle.
Sokáig feküdtem az ágyamba. Eleinte aludni akartam, de rájöttem, hogy ez ebben a helyzetben képtelenség. Gyűlöltem magam, amiért Mattel így viselkedtem. Pont vele, aki az egyetlen ember az életemben akiben teljesen megbízhatok. Aki sose okozott még csalódást, aki az első perctől kezdve végig mellettem állt mindenben. Akivel leélte életem legjobb éveit, akivel végig szenvedte a gimit, végig röhögtem az órákat, akivel végig jártam egész New Yorkot. Akivel mindig boldog voltam.
Kedvtelenül kezdtem el készülődni a Harryvel közös vacsorára. Semmi kedvem nem volt hozzá ezek után. Elvonszoltam magam a zuhanykabinba és hosszú ideig áztattam magam alatta. Hol hideg vízzel, hol meleggel. Miután kiszálltam a zuhanyrózsa alól gyorsan kezdtem valamit a hajammal, ami csak annyit jelentett, hogy hajsütővassal sütöttem bele pár loknit. Csináltam magamnak egy szolid sminket, majd a ruhásszekrényem elé állva elővettem az első ruhát amit megfelelőnek találtam erre az alkalomra. Egy fehér feszülős miniszoknyát, amibe beletűrtem egy fekete rövid ujjú pólót. Felvettem a szoknya alá egy vastag bőrszínű pamut harisnyát, illetve pár fehér és arany gyöngysorral feldobtam a ruhámat. 

Egy fekete kis táskába belepakoltam a cuccaimat és a kedvenc Channel parfümömmel befújtam magam, utána pedig vártam, hogy Harry megérkezzen értem. Addig előkészítettem a fekete platform magassarkúm és a szintén fekete bőrkabátomat is, hogy mikor megjön, ne kelljen keresgélnem utánuk. Utána pedig azzal foglaltam le magam, hogy az időközben mellém fészkelődött Lolát dögönyözzem. Pontosan a megbeszélt időpontban azonban rögtön megszólalt a kapucsengő. Nem vettem fel, hanem a kabátomat és a cipőmet magamra kapva mentem le rögtön a ház elé, ahol Harry várt rám. Mosolyogva mentem oda hozzá, próbálva álcázni, hogy egyáltalán nincs kedvem most ehhez a találkához.

- Gyönyörű vagy! - ölelt magához vigyorogva, majd amikor elengedett rögtön látta rajtam, hogy a mosoly az arcomon nem őszinte. - Van valami gond? - kérdezte felhúzott szemöldökkel.

- Nem fontos - legyintettem unottan.

- Nekem elmondhatod, tényleg! - nézett rám komolyan.

- Csak kicsit összezördültem ma Mattel - mondtam, mintha ez nem lenne nagy dolog. Pedig ő is tudta, hogy nekem mennyire fontos Matt. 

- Nem lehetett az olyan kicsi, mert ennyire magad alatt vagy - nézett rám komolyan, mire lehajtottam a fejem.

- Jó, elég komoly volt. Igazából nem úgy váltam el tőle, ahogy megérdemelte volna - mondtam neki.

- És mi volt a veszekedés tárgya, ha szabad tudnom? - kérdezte, mire az alsó ajkamba haraptam.

- Igazából egészen véletlenül látott valami újságban egy cikket arról, hogy minden bizonnyal újra összejöttünk, mert ugye elég sokat voltunk az utóbbi pár napban együtt. Meg hát volt az a csók dolog is... és én ezekről nem számoltam be neki. Szóval kicsit felkapta a vizet - vágtam egy fintort.

- Szóval nem tudta, hogy találkozunk? Miért nem? Te elmondasz neki mindent - ráncolta össze a homlokát.
- Nem épp szívlel téged - néztem a szemébe.
- Érthető. Úgy váltunk el egymástól, hogy bevert egy nagyot - nevetett fel kínosan, mire én is elmosolyodtam.
- Azt jogosan kaptad! - vigyorogtam rá. Már nem fájt visszaemlékezni. Már nem, mert ott állt mellettem.
- Tudom - bólintott keservesen. Mintha a kedve kicsit lankadt volna amiatt, hogy erről kell beszélnünk.
- Na, ne legyél már ilyen bús! - löktem meg a vállammal egy picit, mire rám mosolygott.
- Induljunk! - mondta, majd egymás mellett a kocsijához sétáltunk, amibe azonnal bele is pattantunk.
- Hova viszel? - kérdeztem miközben beindította a motort.
- Igazából pontosan én sem tudom milyen ez az étterem ahova megyünk, de Liam ajánlotta, mert ők Daniellével elég sokat járnak oda enni. Elvileg elegáns, de nem túl puccos, jó a kaja, kedvesek a pincérek és nincs is nagy tömeg, mert nem annyira híres az étterem. Modjuk én nem ilyen helyre akartalak elvinni, de Liam ajánlotta, ő meg tudja mit beszél - rántotta meg a vállát. Kicsit megrettentem attól, hogy valami nagyon komoly étterembe megyünk, de kicsit megnyugodtam, hogy mégsem olyan puccosba. Az olyanokban sosem bírom magam meg nevelni, általában mindig én vagyok a leghangosabb, ami engem ugyan nem zavar, de másokat szokott.
- A lényeg, hogy ne legyen túl komoly - néztem rá mosolyogva.
- Mert? Mi lenne, ha az lenne? - kérdezte miközben egyfolytában az utat figyelte.
- Ó, azt nem karod te megtudni - legyintettem, mert nem akartam az orrára kötni. Nem vagyok erre igazán büszke, de akárhányszor megfogadom, hogy megemberelem magam az ilyen helyeken, nem jön össze...
- Na, mond el! - nézett rám egy pillanatra nagy zöld könyörgő szemeivel.
- Nem annyira nagy dolog, de tudnod kell, hogyha esetleg ez ilyen nagyon komoly hely lesz égni fogsz mellettem. Általában amikor ilyen helyre kerülök én vagyok a leghangosabb, valakit vagy valakiket leborítok itallal és a többi és a többi. Nálam ez valami rendellenes dolog, az ilyen helyek ezt hozzák ki belőlem - rántottam meg a vállam, mire Harry hangosan felnevetett. - Ne nevess! Szerintem ez egyáltalán nem ilyen vicces! Jó, néha az, de valamikor nem. Például amikor a szüleimmel mentem el New Yorkban... Azóta nem visznek el sehova - mondtam neki halál komolyan. És úgy is gondoltam.
- Hatalmas vagy Serena - nevetett ki elég jól Harry. Konkrétan könnyezett a szeme.
- Jól van, Harry - néztem rá sértődötten. Nagy tehetségem volt eljátszani a durcásat. Az évek alatt tökéletesre fejlesztettem Matt mellett. Mindig elértem a célomat ezzel nála.
- Na, ne legyél ilyen! Már itt vagyunk! - nézett rám, majd közvetlen utána leállította a motort és ki is pattant a kocsiból. Átrohant az én oldalamra, és még mielőtt magamtól kitudtam volna szállni az autóból, kinyitotta nekem az ajtót.
- Utálom, ha ezt csinálják nekem - mormoltam az orrom alatt, miközben kiszálltam.
- Tudom - vigyorgott rám Harry tökéletes fogsorával.
- Jól van, Styles, ezt megjegyeztem! - tettem karba a kezem, és mérgesen néztem rá, mire a fél kezével magához ölelt és jót nevetett rajtam.
- Imádom, amikor ilyen vagy! - suttogta a fülembe, mire akaratlanul is kirázott a hideg. Nem akartam, hogy ilyet váltson ki belőlem, de akaratlanul is megborzongtam. Ezt ő is észre vette, ezért nem hajolt el tőlem rögtön, hanem egy ideig még a fülemnél szuszogott. Csak akkor lépett el tőlem teljesen, amikor az étterem ajtaján beléptünk. Azonnal szemügyre vettem az éttermet. Amikor Harry azt mondta, hogy elvileg nem annyira puccos, akkor nem tudom mire célzott. Mert ahogy a plafonon lévő csillárra tévedt a szemem, nekem egyből a puccos szó jutott az eszembe. De ez egyáltalán nem volt másképp, amikor a selyem terítőre vagy csillogó evőeszközökre néztem.
- Szerintem ez eléggé komoly és puccos hely - néztem Harryre, aki lesütötte a szemét. Szemmel láthatóan az elmondottak alapján ő sem ilyen helyre számított.
- Ne nekem mond! Liamnek! Ő ajánlotta! - tárta szét a karját, majd a felénk igyekvő fiatal lányra nézett.
- Mi-miben segíthetek? - kérdezte izgatott, remegő hangon. Ahogy végig néztem a lányon, máris leesett, hogy egy One Direction rajongóval állunk szembe.
- Asztalt foglaltunk - mondta Harry mosolyogva.
- Jézusom! Úristen, komolyan?! - tette a szája elé a kezét a lány. Valami nagyon nem stimmelt. Mármint a lány viselkedésében, meg a helyben. Egy ilyen alkalmazott van itt, egy ilyen kinézetű helyen? Kétlem.
- Igen - válaszolta Harry kimérten. Ugyan nem mutatta ki, de biztos voltam benne, hogy jól szórakozik a lányon.
- Oké, rendben! Szólok apunak, mert ugye apué az étterem és  intézi az ilyen dolgokat, elvileg nekem itt sem lenne szabad lennem mert büntetésnek szánta, hogy ma dolgoznom kell, de így életem legjobb napja lett! - hadarta el a lány egy szuszra, majd egy sikítás féle hagyta el a száját és eltűnt egy ajtó mögött.
- Úristen, ha én egyszer is így viselkedek, légyszíves üss le! - néztem fintorogva Harryre. Sose szerettem az olyanokat, akik ha sztárt látnak elájulnak vagy ilyesmi. Mindig is voltak kedvenceim, de ha esetleg láttam őket egy koncerten vagy hasonlón akkor nem jöttem különösebb lázba. Nem értettem azt sem, hogy miért fújják fel a sztárokat ennyire, hiszen ők is mind csak emberek. Semmivel sem érnek többet senkinél.
- Én szeretném, ha csak egy kicsit is lázba jönnél, mondjuk tőlem... - vigyorodott el pimaszul. A vállába ütöttem, bár nem hiszem, hogy sokat érzett belőle. Nem voltam valami erős.
- Arra várj csak! Én nem az a lány vagyok, aki sikítozni kezd csak azért, mert te vagy Harry Styles. Konkrétan azt pont leszarom, hogy te híres vagy. Ha már azt nézzük, akkor én is az vagyok, mert már vagy ezer újságcikk jelent meg rólam miattad! - böktem a mellkasára, mire újonnan vigyor ült ki az arcára.
- Én ezt pontosan tudom - válaszolta halkan.
- Mr. Styles! Felhívott Mr. Payne, hogy egy barátja eljönne ide! A legjobb asztalt kérte, úgyhogy kövessenek! - intett egy ősz hajú férfi felénk. Furcsálltam a viselkedését egy kicsit, hiszen teljesen úgy csinált, mintha már vagy ezer éve ismerné Harryt, közben életében először látja. Az egész hely fura volt. - Itt lenne a helyük! - mutatott egy asztalra, ami az étterem egyik eldugott helyén volt. - És ezer bocsánat a lányom viselkedéséért! Nagy rajongójuk! - mosolygott Harryre a férfi, majd elszáguldott. Rólam igazából tudomást sem vett. Helyet foglaltunk egymással szemben Harryvel és a kezünkbe vett étlapot kezdtük el nézni.
- Te mit eszel? - kérdeztem Harrytől, amikor már percek óta nem tudtam dönteni az ételek közül. Nem mintha nem lettek volna jók vagy hasonló, de egy sem keltett fel az érdeklődésemet. Meg úgy igazából nem is voltam éhes.
- Semmi sem keltette fel az érdeklődésemet igazából - tette le az étlapot az asztalra.
- Azt sem értem, hogy mit keresünk itt - mondtam neki, mire felcsillant a szeme.
- Mi lenne, ha elmennénk megnézni egy filmet, mondjuk... hozzám? - kérdezte.
- A film tetszik, de hogy nálad-e? Azt még megbeszéljük - kacsintottam rá nevetve.
- Ezt majd a kocsiban tisztázzuk, de most menjünk innen! - pattant fel a helyéről Harry. Egymás mellett nagy léptekkel indultunk el az ajtó felé. Nem állt szándékunkban összefutni az étterem tulajdonosával, hisz' milyen már, hogy úgy megyünk el, hogy semmit nem rendelünk? Harry udvariasan kinyitotta nekem az étterem ajtaját, amin kilépve ledermedtem egy pillanatra. Megannyi fotós kezdte el kattintgatni a fényképezőgépét. Megijedtem, hiszen nem voltam ehhez hozzá szokva és nem is számítottam erre. A fotósok úgy támadtak le bennünket, hogy hirtelen levegőt is elfelejtettem venni. Ha rajtam múlott volna engem ott helyben taposnak el. Azonban magamhoz térített az, hogy Harry az ujjait összefűzte az enyémekkel, ezzel támogatást és védelmet sugározva felém. 

II. - 18. fejezet

Tudom, tudom! A részek össze-vissza jönnek, nem a beígért időpontokban, de nem tudok mit csinálni... Sorry, guys! I know, but... 
Utálom kimondani ezt, de nincs elég időm a blogra. Próbálok minél többet leülni és írni a részeket, de amikor időm lenne már fáradt vagyok. Persze, íródnak a részek, de nem olyan tempóban, mint például decemberben, amikor rengeteg időm volt. Bizonytalan ideig a részek nem szerdán és szombaton fognak érkezni, hanem amikor befejezem őket... Szomorú vagyok, hogy ezt a döntést meg kellett hoznom, mert nem szeretnék csalódást okozni nektek, de egy ideig nem tudom úgy meghozni a részeket, mint eddig. I'm so sorry! Remélem nincs harag! You know, I love you! xx

"Sok kihívással nézel szembe mostanában és azt kívánom, bárcsak azt mondhatnám, hogy könnyű lesz. Bárcsak mondhatnám minden rendben lesz. Bárcsak tudnám az összes választ, de nem tudom… Amit tudok, hogy a változások az életedben téged nem változtatnak meg, az a kedves és törődő ember maradsz, aki még oly sokat adhat a világnak. Remélem egy nap majd úgy tekintesz vissza erre az időszakra, hogy ekkor találtad meg valódi önmagad és elindultál egy olyan úton mely végül elvezetett a boldogsághoz."

- Biztosúr! Elhiszem, hogy rengeteg ilyen esettel találkoztak már, de én nem vagyok hülye! Tudom, hogy bezártam az ajtót! Ráadásul az is csak feltűnt volna, hogy a kutyám ki jött rajta! Az meg a másik fele, hogyha akkor szökött volna ki, akkor utánam jön - mondtam neki elég idegesen. Minden áron megakart győzni arról, hogy nem betörtek a lakásba, hanem én nem zártam be az ajtó... Csakhogy ez nem ennyire egyszerű.
- És mégis milyen betörő járt itt bent, aki nem vitt el semmit? - kérdezte cinikusan, mire legszívesebben képen töröltem volna.
- Én tudjam?! Lehet, hogy valami szenilis betörő, aki betört csak elfelejtette, hogy miért jött! - váltottam én is cinikus hangnemre, mire a mögöttem álló Harry majdnem hangosan felnevetett.
- Hölgyem, szerintem jobb lesz, ha most elmegy lezuhanyzik és lefekszik. Maga uram pedig nagyon vigyázzon erre a nőre, mert elég... szeszélyes - mutatott rám, majd a társával - aki teljesen meg volt kukulva - kiment a lakásból.
- Köszönöm a segítséget! - üvöltöttem utána. - Ugye te elhiszed, hogy nem én hagytam nyitva az ajtót? - néztem Harryre, aki csak bólintott egy nagyot.
- Biztos vagyok benne, hogy nem te. Át kéne jól nézni a cuccaidat, mert lehet, hogy így futtában nem vettél észre semmit, de ha jobban átnézed a dolgaidat, akkor megtalálod, hogy mit vittek el - rántotta meg a vállát.
- Ez jó ötlet! - csettintettem egyet. 
- Akkor ezért az ötletért kaphatok egy kis ajándékot? - kérdezte kaján vigyorral az arcán. Őszintén szólva ez egyáltalán nem tetszett.
- Attól függ micsoda - válaszoltam neki kimérten.
- Találkozzunk holnap este - mondta magabiztosan. Őszintén szólva elég kecsegtető volt az ajánlat, de nem voltam biztos benne, hogy ez jó ötlet, annak ellenére sem ami ma történt kettőnk között. Meg amúgy is, neki elvileg van egy barátnője.
- Ha jól tudom, te kapcsolatban vagy. Hilary biztos nem örülne neki, ha kiderülne, hogy velem találkozgatsz - tártam szét a karom. Azt hittem, hogyha ezt bevetem, akkor majd hanyagolja ezt, de nem tette.
- Ez nem randi! Kimondta, hogy randi? - nézett rám úgy, mint aki nem is tudja, hogy miről beszélek. Márpedig tudta, hogy jogosan mondtam neki azt, amit mondtam. Még ha mi azt is mondjuk, hogy nem az, mások annak hinnék. És esetleg titkon mi is annak gondolnánk. Már az is nagy port fog kavarni, amikor kiderül, hogy csókolóztunk ma. Ez csak rátenne még egy lapáttal, én pedig nem akarom a 'kapcsolatromboló' szerepét betölteni. 
- Nem kell a duma... - legyintettem egyet.
- Figyelj, a kapcsolatom Hilaryval már most haldoklik, pedig még el sem kezdődött igazán. Nem oszt nem szoroz az, hogy mi holnap este találkozunk - rántotta meg a vállát.
- De én nem akarok az lenni, aki miatt szakítottatok - néztem rá komolyan.
- Nem az leszel! - válaszolta határozottan. 
- Rendben, legyen - rántottam meg a vállam. - De ha valami cikket fognak írni rólam, az a te hibád! - fenyegettem meg játékosan. 
- Akkor ha megadnád a telefon számod, akkor tudnánk beszélni... - célzott finoman arra, hogy adjam meg a telefon számom.
- Ugyanaz, mint a régi - rántottam meg a vállam. Nem értettem a kérdést, hiszen már megvolt neki egyszer.
- Azt kitöröltem. Tudod nem volt jó minden nap a nevedbe ütközni a telefonkönyvben... - rántotta meg a vállát. Kicsit meglepődtem. Ez azt tükrözte nekem, hogy én is hiányoztam neki. Ami valamilyen szinten megmelengette a szívem.
- Oké, akkor hozom a telefonom... Nem tudom fejből azóta sem - nevettem el magam. Igazából sosem tudtam megjegyezni igazán csak számok maradtak meg belőle. Nem mintha ennyire rossz lenne a memóriám, egyszerűen sose koncentráltam erre eléggé.
- Akkor inkább írd fel egy papírra, úgyis lent felejtettem a telefonom a kocsiba - mondta, mire bólintottam egyet és a szobámba mentem. Előkotortam a telefonom, amiben jegyzetbe el volt mentve a telefonom számom, utána pedig valami papír után kezdtem kutatni a polcrengetegben. Amikor megtaláltam egy kis sárga postites tömböt, aminek az első lapjára gyorsan oda is firkantottam a számom. A jegyzet tömböt épp raktam vissza a helyére, amikor láttam, hogy a legfelső polcon el van dőlve egy odarakott váza. Egy székre felálltam és megigazítottam. Azonban ahogy jobban körbe néztem a polcon valami hiányzott onnan. Először nem tudtam, hogy mi nem stimmel, de miután jobban megnéztem, rájöttem, hogy mi is hiányzik onnan. Nem volt ott a doboz, amibe a Harryvel kapcsolatos dolgokat rejtettem. A helyén pedig egy vékony boríték volt, amin csak nagy nyomtatott betűkkel a nevem állt.A kezembe vettem a levelet és leléptem a székről. Egyfolytában csak a boríték elején lévő írást vizslattam. 
- Mi olyan sok idő abban, hogy leírd egy lapra a telefonszámod? - lépett mögém Harry és először rám, majd a borítékra nézett és felvonta a szemöldökét. - Ez meg milyen levél?
- Hát, öhm... Valamelyik nap találtam a postaládámban és elfelejtkeztem róla - rántottam meg a vállam, mintha valóban így lenne. Nem akartam az orrára kötni se a levelet, se a dobozt.
- Nem úgy tűnik, mint egy szokványos levél... - célzott arra, hogy se név, se cím nem szerepel a borítékon.
- Biztos valaki csak beledobta és ennyi - mondtam, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb dolog. 
- Nekem ez elég gyanús, de rendben, legyen csak ennyi. Bár szerintem komolyabban kéne venned, mert egyszer az egyik barátom is kapott hasonlót. Jó, mondjuk az szerelmes levél volt, de akkor is - mondta komolyan, mire ránéztem, amolyan 'majd elintézem én' pillantással. Ezt azonnal megértette és nem szólt semmit az ügyben. - Most viszont nekem ideje lenne mennem, mert lesz egy megbeszélés az új lemezünkkel kapcsolatban és nem lenne jó elkésnem. Szóval ha odaadod a számod, akkor már el is tűnök... - gyorsan a kezébe nyomtam a sárga postitet, mire elvigyorodott. 
- Itt van - mondtam még hozzá komoran. Egyáltalán nem voltam nyugodt ezzel az egész dologgal kapcsolatban.
- Köszi, akkor majd felhívlak, hogy megtudjam veled beszélni, jó? - nézett rám nagy szemeivel.
- Oké - válaszoltam röviden.
- Akkor én már itt sem vagyok! - simította meg a kezem, majd elindult ki az ajtón. Kirázott a hideg az érintésétől, ráadásul hirtelen is ért. Nem számítottam rá. És tudom, hogy ezután illett volna kikísérnem őt, de a lábam nem mozdult, hiába akartam. Helyette inkább a kis kanapémhoz vezérelt, amire le is ültem és kinyitottam a borítékot, ami egy fehér lapot tartalmazott. Elővettem és kihajtottam a papírt, amin nem állt sok szöveg, de az mind nyomtatott betűvel. Izgatottan, mégis félve kezdtem el olvasni a sorokat. Megakartam tudni, hogy mégis miért pont azt a dobozt vitték csak el ha már egyszer bejutottak a lakásomba.

Kedves Serena!

Tudom, hogy el sem tudod képzelni, hogy mi ez az egész, hiszen valaki idegen járt a lakásodban és ellopta a titkos kis dobozod, amiben az összes Harryhez fűződő tárgyadat tartod. Legalábbis ezekkel már biztos tisztában vagy, mert épp ezt a levelet olvasod. De mint mindennek, ennek is van értelme, mégpedig egy üzenet; itt az ideje, hogy elfelejtsd Harryt! Vedd észre, hogy a ti kapcsolatotok halálra van ítélve. Tudom, hogy ezt nehéz bevallani, de légy felnőtt, s fogadd el! Az élet nem mindig jó hozzád! Viszont én most az voltam hozzád, mert megtettem helyetted az első lépést; megszabadultam az összes ráemlékeztető tárgyadtól! Viszont a többi feladat a tiéd, utasítsd vissza az összes meghívását! Tudom, hogy találkozgattok, mindenki tudja. De ennek vess véget azonnal! És ahelyett, hogy most dühöngenél, inkább cselekedj, és gondolkozz azon, hogy mivel érhetnéd el azt, hogy minél távolabb legyél tőle!

Szeretettel; valaki, aki tisztán lát

Hitetlenkedve néztem a kezemben tartott üzenetre. Nem elég, hogy ez a bizonyos valaki bejutottam a lakásomba, még ki is akar oktatni arról, hogy mi jó nekem és mi nem. Teljesen felidegelt, ez az ismeretlen és rögtön azon kezdtem el gondolkozni, hogy vajon ki lehet az. Rengeteg variáció az eszembe jutott, de mindegyik elég szürreálisnak tűnt. De annyira megakartam tudni, hogy ki leehet az, és még ennél is jobban megakartam fojtani. 

Sűrű gondolkozásomból a telefonom pittyegése ébresztett fel. Gyorsan érte mentem és a képernyőjére szegeztem a tekintetem. Két üzenetet kaptam, két különböző embertől. Megnyitottam az elsőt, amit Harry küldött.

"Holnap 7-re érted megyek! Öltözz fel csinosan, mert étterembe viszlek! :) Harry .xx"

Jót mosolyogtam azon, hogy máris üzent, holott még fél órája sincs annak, hogy elment. Nem írtam neki vissza, csak megjegyeztem, hogy holnap hét órára készüljek el. Inkább a másik üzenetet nyitottam meg, amit Matt küldött. Egyáltalán nem ért váratlanul, hogy írt, hiszen minden nap szoktuk egymást fárasztani különböző értelmetlen sms-ekkel.

"Csalódtam benned. Beszélnünk kell, azonnal!"

Olvastam el a kicsit sem volt vicces vagy értelmetlen a szöveg. Sokkal inkább komoly és mérges. Volt egy tippem, hogy miért is, de reménykedtem benne, hogy nem erről van szó, hanem valamilyen teljesen más dologról, én pedig csak túl paráztam az egészet. De félő volt, hogy hallott vagy látott valamit rólam és Harryről.

II. - 17. fejezet

"Még mindig szeretlek. Nem érdekel, hogy megbántottál, hogy csalódást okoztál, és ezeken nem egyszer. Hidd el nekem elfelejteném, mert szeretlek. Ez az egyetlen egy bajom, hogy nem tudlak elfelejteni. Próbálkozom, próbálkozom. De egy hely mindig ott lesz a szívembe, fent tartva Neked!"

~ 1 hónap múlva, november 

- Ugye tudod Serena, hogy nagy lehetőség kaptál. Lehetőleg ne szúrd el, mert akkor magadat is és az iskolát is lejáratod. Ez nekünk sem és neked sem lenne jó - nézett rám komolyan Mrs. Sande miközben a fodrászok a hajamat csinálták.
- Persze, tudom! És nagyon hálás vagyok, amiért engem gondoltak ki erre a feladatra! - mosolyodtam el lágyan. Körülbelül két hete hívatott be az igazgatónő az irodájába és közölte velem ezt a nagyszerű lehetőséget.
- Serena, elég nagy a szád és néha nem azt csinálod amit kellene, de komolyan. Iszonyatos nagy lehetőséget látunk benned az igazgatónővel együtt. Ezért gondoltunk rád rögtön elsőként, amikor megkaptuk ezt a lehetőséget. Elég befolyásos emberek ülnek most a nézők között, használd ki! - mondta nagy mosollyal az arcán, azonban le sem tagadhatta volna, hogy  nagy izgul. Megmerem kockáztatni, hogy nálam is jobban izgult. 
- Köszönöm, és igyekszem! - válaszoltam nagy mosollyal az arcomon.
- Kész van a hajad! - mondta a kedves arcú fodrász lány, mire kipattantam a fodrászszékből és az egyik stylisthoz siettem. Mosolyogva nyomta a kezembe a ruhát amit viselni fogok először. Gyorsan elmentem átöltözni és mosolyogva léptem elő a ruhámban, ami halvány szürke színű ruha volt, aminek a felső része hálós volt. Egyszerűen gyönyörűnek éreztem magam a sminkben amit készítettek nekem és a hozzá passzoló hajjal. 
- Lányok! Gyertek, ti jöttök! - hallottam meg az egyik rendező hangját. Gyorsan a helyemre siettem a sorban. Alig vártam már, hogy végig sétálhassak a kifutón. Régebben is imádtam ezt csinálni, most is imádom!
- Mehetsz! - mondta a mellettem álló statiszta, mire azonnal elindultam. Teljesen felpörögtem ahogy kint sétáltam a kifutón. S bár fapofával kellett végig sétálnom, alig bírtam megállni, hogy legalább egy mosolyt ne eresszek meg. Sajnáltam amikor vissza kellett mennem a színfalak mögé, de ott azonnal a kezembe nyomták a következő ruhámat, amit egy halvány arany színű darab volt. Jól éreztem benne magam, bár nekem személy szerint az előbbi sokkal jobban elnyerte a tetszésem.
Újra beálltam a sorba és izgatottan vártam, hogy újra végig mehessek a kifutón. Újabb utasításra kimentem újra. Élveztem, ahogy mindenki tekintete rám téved, még ha a ruha miatt is. De úgy éreztem magam, mint egy hercegnő. Nem is értem az olyan modelleket, akik nem élvezik ezt az egészet. Akik azt mondják, hogy csak fényképezőgép előtt pózoló robotok. Szerintem ők meg sem érdemlik, hogy elismerjék őket. Ez a szakma sokkal több ennél, legalábbis számomra. 
Miközben sétáltam visszafelé a backstage felé, megakadt a szemem valakin. Pontosabban Ő rajta. Nem értettem, hogy mit keres itt, de azt észre vettem, hogy mosolyogva figyel engem. Úgy tettem, mintha észre se vettem volna. S bár úgy is lett volna.
- Serena, gyönyörű voltál! Mint egy vérbeli profi! - jött oda hozzám Mrs. Sande. - Megérte, hogy téged hoztunk el! - vigyorgott egyfolytában.
- Köszönöm! - csak ennyit bírtam mondani, mert az agyam teljesen másfele járt. Csak azon tudtam gondolkozni, hogy mit keres itt Harry.
- Serena, jó voltál! - dicsért meg az egyik statiszta is. Csak rámosolyogtam, utána pedig elszáguldtam átöltözni. Visszavettem magamra azt a ruhámat, amiben jöttem; egy szürke hosszú ujjú felsőből, aminek gyöngyökkel kirakott gallérja volt, egy fekete bőrszoknyából és fekete leopárdmintás harisnyából állt.

Mire összekaptam magam, már a divatbemutatónak vége volt. Mindenki vette le a ruháit, mindenhol nyüzsgés volt. Megkerestem gyorsan Mrs. Sandet és elköszöntem tőle és az igazgatónőtől is. Tényleg sokat jelentett a számomra, hogy engem gondoltak erre a divatbemutatóra. Pedig annyi mindenki mást választhattak volna, de rám gondoltak. 

Mint aki jól végezte dolgát sétáltam ki az épület halljába, ahol már rengetegen voltak. Kiakartam gyorsan szabadulni a helyről, azonban voltak akik megállítottak és kénytelen voltam elkezdeni beszélgetni velük.

- És mond csak, te milyen iskolába is jársz? - kérdezte egy öltönyös fickó, akiről fogalmam sem volt, hogy kicsoda.

- A város túloldalán van egy iskola, ahova azokat a lányokat veszik csak fel, akik a legjobbak a modell szakmában. Ha nem látnak téged elég jónak, akkor nem kerülhetsz be. Végül is még jobbá tesznek ott bennünket - magyaráztam a férfinak, aki nagyokat bólogatott.

- A lányom is kitalálta, hogy modell akar lenni. Azért is jöttem el ide, hogy megnézzem milyen esélyekkel is indul, de azt kell mondjam, hogy nagyon sokat kellene tennie azért, hogy a legjobbak közé kerüljön. Nem biztos, hogy kiakarom tenni ennyi tehernek - mondta elgondolkozva a férfi.

- Szerintem ez nem teher. Az egész egy nagy buli, higgye el! Legalábbis akkor igen, ha tényleg ezt szeretné csinálni a lánya - mondtam neki biztatóan.

- Pont ez a baj! Nem tudja még igazán, hogy mit akar... - nevetett fel a férfi.

- Elnézést, ellophatom a hölgyet egy pillanatra? - szólt a beszélgetésünk közbe hirtelen valaki.

- Persze, már mindent megbeszéltünk amit szerettem volna. Köszönöm a segítséget, Serena! - intett a férfi, én pedig mérgesen a fiú felé fordultam.

- Most miért kellett elküldened? Épp beszélgettem vele! - néztem idegesen Harry felé, aki furcsán nézett rám.

- Tudod egyáltalán ki volt ez? - húzta fel a szemöldökét.

- Nem, de épp ezt szerettem volna kideríteni! Lehet valami nagy divatcég elnöke vagy ilyesmi! - mondtam ami elsőnek eszembe jutott. Bár azt nem gondoltam, hogy valami divatcég elnöke esetleg.

- Azt kétlem... - húzta fel a szemöldökét.

- Na mond, mit akarsz? - kérdeztem tőle kicsit flegmán. Jó, talán eléggé flegmán...

- Beszélni arról, amit múltkor mondtál - válaszolta mélyen a szemembe nézve. Pár másodpercig megállt az idő, ahogy zöld szemébe néztem. A gyomromban furcsa érzés fogott hatalmába. Csak őt tudtam nézni, senki mást.

- Nincs mit beszélnünk, Harry - mondtam ki a legnagyobb fájdalommal. Szinte éreztem a fájdalmat a szívemben. 

- De van, Serena! De nem itt, hanem kettesben valami étteremben vagy tudom is én hol. Ne hazudj magadnak azzal, hogy ilyeneket mondasz! - fogta meg a felkaromat a kezeivel. Úgy nézett rám, én pedig megsemmisültem. Olyan lettem, mint egy rongybaba, akivel bárki csinálhat bármit. Csak Harryre tudtam gondolni, a szemeire, a szájára, az orrára...

- Miért csinálod ezt? - kérdeztem megtörten, suttogva. 

- Mit? - húzta fel a szemöldökét értetlenül.

- Ezt az egészet! Jössz itt nekem ezzel a barátság dumával, közben te is tudod, hogy mi nem lehetünk barátok. Mert nem tudunk azok lenni! Legalábbis én nem tudok csak a barátod lenni! - tört ki belőlem az összes érzésem. - Komolyan azt hiszed, hogy azok után ami történt közöttünk a nyáron, én képes lennék csak barátként tekinteni rád? Én nem az a lány vagyok, de ezt te is tudhatnád igazán! Hiszen annyi mindent elmondtam neked... Többet tudsz rólam, mint a saját anyám! 

- Serena... - próbált leállítani Harry, de folytattam.

- Nekem te sokat jelentesz, akármennyire is furcsán hangzik! Hiába törted össze a szívem, nem telik el úgy nap, hogy ne jutnának eszembe a veled eltöltött idők! És nem tudom, hogy te hogyan vagy ezzel, de már igazán megszólalhatnál, mert én itt fecsegek össze-vissza, miközben te csak... - igen, azt akartam, hogy megtudjam Harry mit érez a barátságos dumáján kívül. Azt akartam, hogy mesélje el nekem, hogy valójában hogyan is gondolja a kapcsolatunkat, neki mit jelentett. Azt akartam, hogy órákat fecsegjen nekem az érzéseiről, hogy megtudjam, legalább egy kicsit is viszonozza őket. De azt álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire egyszerűen és könnyen, de mégis mindennél többet mondóan képes a tudtomra adni az összes érzését. Még mielőtt betudtam volna fejezni a hegyi beszédemet, Harry a létező legaranyosabb módon hallgattatott el. Megcsókolt, de úgy, mint még soha senki. Tele érzelemmel, amivel mindent elmondott számomra. Boldogság járta el az összes porcikámat attól, hogy csókol. Habozás nélkül visszacsókoltam. Nem tudott érdekelni, hogy itt mindenki előtt csókolózunk, hogy barátnője van, hogy valószínűleg holnap az összes pletykalap címlapján fogunk borítani. Még az sem érdekelt, hogy mennyire megbántott amit tett velem a nyáron. Csak az érdekelt, hogy megcsókolt, hogy mennyi ideje vártam már erre a csókra.

- Megkaptad a válaszod? - kérdezte féloldalasan elmosolyodva, amikor elváltak ajkaink a másikétól. 

- Azt hiszem - válaszoltam a fellegekből. Legszívesebben ott maradtam volna örökkön öröké azon a szent helyen. Azonban a csodálatos pillanatot a telefonom csörgése szakította félbe. Amikor előkotortam a táskámból legszívesebben eldobtam volna a fenébe, de amikor megláttam, hogy az egyik szomszédom telefonál inkább felvettem, mert gondoltam, hogy nem viccből hívogat.

- Miss Serena? - hallottam meg a szomszédomban lakó bácsi hangját.

- Igen Mr. Musso! - válaszoltam. Harry furcsán nézett rám, mire megrántottam a vállam.

- Gyorsan jöjjön haza, mert a kutyája kiszabadult a lakásából! Kirágta az ajtót vagy tudom is én, de itt rohangál a folyosón és minden összeborít! Azonnal jöjjön haza, különben feljelentem akármennyire is szeretem magácskát! - mondta idegesen az öreg bácsi, mire elkerekedett a szemem. Lola mégis hogyan szabadult ki a lakásból?

- Igen Mr. Musso azonnal indulok haza! Addig ha megkérhetem adjon neki szalámit azt szereti és akkor megtudja fogni! Nem sokára otthon vagyok és köszönöm, hogy szólt! Csókolom! - tettem le a telefonom. - Azonnal hívnom kell egy taxit! - néztem kétségbeesetten Harryre, aki még mindig értetlenül nézett rám.

- Miért? És ki szereti a szalámit? - húzta fel a szemöldökét. Felkuncogtam, mert elég vicces helyzet volt.

- A kutyám, Lola kiszabadult a lakásból és a szomszédom azzal fenyeget, hogy kihívja a rendőrséget, mert a folyosón rohangál össze-vissza - nevettem fel kínosan mire levigyorodott. - De most mennem kell, mert elég rosszindulatú az öreg bácsi és képes tényleg kihívni a rendőröket és még taxit is kell hívnom és idő még hazaérek úgyhogy... - hadonásztam össze-vissza mire Harry elvigyorodott.

- Majd én elviszlek! Kocsival vagyok és úgyis tudom hol laksz - mondta, mire kicsit zavarba jöttem.

- Nem kell megoldom! - mondtam neki és legyintettem.

- Nem baj, gyere! - fogta meg a csuklómat és maga után kezdett húzni. A bőröm égni kezdett ahol hozzám ért, én pedig azt sem tudtam hol vagyok a boldogságtól.

- Köszönöm - mondtam neki, mikor már a kocsiban ültünk és beindította a motort. 

- Semmiség - mosolygott rám, utána pedig az utat kezdte el figyelni. - Nem is tudtam, hogy van egy kutyád - mondta miközben bekanyarodott az egyik utcába.

- Nem mondtam? Pedig van, Lola a neve, 2 éves és imádom, kivétel amikor összepiszkol és rosszalkodik - mondtam neki vigyorogva.

- Biztos aranyos, bár én...

- Te macskás vagy - vágtam közbe még mielőtt elmondta volna. Nyáron már vagy ezerszer hallottam tőle. Rám nézett majd elnevette magát. 

- Így igaz - bólintott egyet.

- Itt kell lefordulni! - mutattam a következő utcára mire megforgatta a szemeit.

- Tudom, hogy hol laksz - mondta miközben befordult az utcára, utána pedig leparkolt a ház előtt. - Gondolom, hogy emlékszel, hogy voltam már itt - okoskodott mire összeráncoltam a homlokom.

- Csak segíteni akartam zseni - mondtam miközben kiszálltam a kocsiból. 

- De ugye azt tudod, hogy nem szorulok segítségre? - mondta miközben bezárta a kocsiját és utánam igyekezett. Nem igazán értettem, hogy miért jön, de nem szóltam egy szót sem, csak beszálltam a liftbe és egészen a 3. emeletig mentem vele. Vagyis mentünk, mert Harry is jött. Először Mr Mussohoz mentem, hogy bocsánatot kérjek tőle és megtudjam, hogy hol van Lola. Reméltem, hogy nem vitette el egy sintérrel vagy hasonló. 

- Csókolom! Lola merre van? - kérdeztem tőle mikor kinyitotta az ajtaját.

- Itt van a kutyád és remélem ilyen többet nem fordul elő! - nézett rám mérgesen és a kezembe adta Lolát, aki nagy kiskutya szemeivel úgy nézett rám, mintha teljesen ártatlan lenne.

- Ne tessék haragudni, ez egyszeri alkalom volt! - mondtam neki, majd a nem messze lévő ajtómhoz sétáltam. Miközben kerestem a táskámban a kulcsom hallottam, hogy az öreg bácsi még Harryt is kioktatja.

- Fiatalember ajánlom, hogy nevelje meg a kis hölgyet, mert eléggé kelekótya! - mondta neki, mire Harry felnevetett.

- Igyekszem miden tőlem telhetőt megtenni! - mondta a göndör fiú, majd még valamit motyogott neki Mr. Musso, de azt már nem hallottam. Arra figyeltem, hogy kinyissam az ajtót, de hiába akartam elfordítani a zárban a kulcsot, nem ment. Idegességemben rácsaptam egy nagyot a kilincsre, ennek következtében az ajtó kinyílt. Pislogtam egy nagyot, hogy jól láttam-e a szituációt, majd remegő hangon Harryhez szóltam.

- Harry, gyere ide egy kicsit! - mondtam neki. Értetlen fejjel közeledett felém.

- Azt hiszem valaki betört hozzám - mondtam ki a szavakat sokkoltan.