II. - 22. fejezet

'Van a szeretet... Megfoghatatlan, megzabolázhatatlan, elsöprő. Nem kérdezi, jöhet-e, egyszer csak itt áll előtted, beléd bújik, birtokba veszi szívedet, és nincs mit tenni. Próbálhatsz menekülni, elbújni, próbálhatod elkergetni, de nem lehet."

Az az érzés, amikor határtalanul boldog vagy. Amikor még a legapróbb dolgok is feldobják a kedvedet. Egyszerűen gondtalannak érzed magad, mert végre sínen van minden az életedben. Úgy érzed, hogy az összes szenvedésed megérte, mert végre megérzed a boldogság édes ízét.
Fogalmam sem volt arról, hogy tulajdonképpen mit is érzek pontosan. Csak abban voltam biztos, hogy a testem összes porcikáját boldogság járta át. A szemeim előtt egyfolytában csak Harry képe lebegett. A tegnapi nap olyan volt számomra, mint egy álom. És nem azért, mert végre hivatalosan is együtt vagyok egy híres énekessel. Hanem azért, mert végre együtt vagyok Harryvel, a közvetlen, barátságos, vicces (néha túlságosan is) és valamikor kissé idegesítő fiúval, akiről sokan azt hiszik, hogy egy nőcsábász, ami valójában igaz is, de emögött az énje mögött van valami, ami nagyon nagy. A szeretete, amit csak azoknak ad, akiket igazán szeret. És én úgy érzem, hogy közéjük tartozom.
Fogalmam sincs, hogy reggel mennyi időt töltöttem az ágyamban azzal, hogy a plafont bámulva vigyorgok, mint egy vadalma. De szerencsére még épp időben észhez tértem, és a fürdőbe vettem az irányt, ahol villám sebességgel letusoltam és utána felöltöztem. Most nem gondolkoztam azon, hogy mit vegyek fel, egyszerűen csak az első tetsző ruhadarabokat magamra kaptam, ami jelenesetben egy fehér farmer és egy krémszínű kötött pulcsi volt.

Kiskutyámat jól megdögönyöztem, utána pedig útnak indultam az egyetemre. Ugyan semmi kedvem nem volt beülni az előadásokra, de a jó kedvemet még ez sem vette el. Sőt, inkább a pozitív dolgot láttam ebben az egészben: végre együtt lehetek a barátaimmal.
Utolsóként csörtettem be a hatalmas előadó terembe, de ez már napi rutinnak számított. Nincs olyan nap, amikor reggel 8-ra kell beérnem a suliba, hogy ne én legyek az utolsó. Szokásosan a tanár rosszalóan nézett rám, de ezt csak egy hatalmas mosollyal nyugtáztam. Hátra siettem a hátsó padokhoz, és beültem Lydia mellé, aki furcsán méregetett.
- Mi történt veled? - kérdezte köszönés nélkül. A hangneme tiszta olyan volt, mint a nyomozós filmekben a nyomozóknak. 
- Neked és szép jó reggelt, Lydia! - nézek rá vidáman, majd az előttem lévő táblára sandítok, ahova már vagy ezer szó le van firkantva, és ugyan tudom, hogy ennek a felét sem fogom megtanulni, elkezdem a jegyzet füzetembe leírni.
- Serena, itt most nem ez a lényeg! - mondja kicsit hangosabban a kelleténél, mire az elől ülők közül páran hátrafordulnak és lepisszegnek minket. - Hagyjatok minket már békén, stréberek! - szól nekik ingerülten. Sose szerette, ha valaki megakarja neki mondani, hogy mit csináljon. Pont, mint én.
- Jól van, elmondom. Igazából most már nem egy szinglivel van dolgod, hanem egy kapcsolatban lévő lánnyal - mondom neki izgatottan, mire eltátja a száját.
- Nem mondod! - mondja ő is legalább annyira izgatottan, mint ahogy én. Nem kell neki külön ecsetelnem, hogy kivel jöttem össze, már abból tudja, ahogy ránézek. Azt hiszem köztünk jól működik ez a csak egymásra nézünk és már értjük mit mond a másik dolog. Ilyen rövid idő alatt jól kiismertük egymást, ezt már nyugodtan állíthatom.
- Pedig minden egyes szavam igaz! - bólintok vigyorogva egy óriásit. 
- És mégis hogy lehetsz ilyen nyugodt? Mások a helyedben ezt világgá kürtölnék, te pedig itt ülsz és jegyzetelsz, mintha minden a megszokott kerékvágásban menne! - rázta meg a fejét hihetetlenül. Elgondolkodtam egy pillanatra, hogy miért látja így a dolgokat Lydia. Hiszen mi változik meg akkor, ha világgá kürtölöm ezt az egészet? Maximum annyi, hogy sokkal több utálóm lesz, mint most. Még csak boldogabb se lennék attól, ha tudnám, hogy mindenki tudja ezt az egészet.
- Én nem vagyok olyan - rántottam meg a vállam. El sem tudtam képzelni, hogy mondjuk egy közösségi portálra kiírjam, esetleg olyanokkal megosszam, akiket még nem is ismerek. Arról nem is beszélve, hogy fontos a bizalom egy kapcsolatban, és ha esetleg ezt most megtenném, ezer százalék, hogy Harry azon nyomban kidobna. Én pedig ezt szeretném most a legkevésbé.
- Ó, el is felejtettem, hogy a legkedvesebb dolog amit mondasz valakinek az az, hogy szia - nézett rám vigyorogva Lydia. Kinyújtottam a nyelvem rá, de utána én is elnevettem magam. Eszembe se jutott az, hogy ezt esetleg komolyan vegyen. Eléggé megismertem már a barátnőmet ahhoz, hogy tudjam, nem gondolja komolyan.
Az előadás további részét jegyzeteléssel és beszélgetéssel töltöttük, bár az anyagból amit leadtak nekünk egyikünk sem értett semmit. 
- Nem tudom, nekem még most is ez az egész olyan hihetetlen - rázta meg a fejét Lydia. 
- Mi ebben olyan hihetetlen? - húztam fel a szemöldököm.
- Serena, mégis csak együtt vagy egy sztárral! Tudod te mennyien lennének a helyedben? - tulajdonképpen ahogy jobban belegondoltam az egész helyzetbe, tényleg elég hihetetlen volt. Harry után csorgatják lányok milliói a nyálukat, de Ő mégis engem választott. Ez pedig tényleg hihetetlen, főleg ha belegondolok, hogy milyen természetem van. Ahogy Matt mondaná; könnyebb egy oroszlánt megszelídíteni, mint engem. Persze én ezt erős túlzásnak érzem, hiába van benne némi igazság is.
- Serena! - hallottam meg hirtelen a nevemet. Azonnal a hang irányába fordultam és jó barátomat, Marvint pillantottam meg.
- Marvin, van valami baj? - húztam fel a szemöldököm, ahogy megláttam a fiú kifulladt arcát. Megállt előttem és pár percig levegő után kapkodott, de végül megtudott szólalni.
- Az egész iskolát végig rohantam, hogy megtaláljalak! Az igazgató hív téged és engem is. Ne kérdezd, hogy miért, mert én sem tudom! - rázta meg a fejét, majd a térdére támaszkodott és újra kifújta magát.
- Akkor azt hiszem, hogy jobb lesz, ha megyünk is... Lydia, majd beszélünk, jó? - néztem barátnőm fele, aki bólint egy jó nagyot, de a szeméből kiolvasom, hogy őt is épp annyira érdekli a dolog, mint engem.
Izgatottan indulok meg Marvin oldalán az igazgató irodája felé. Ahelyett, hogy találgatnánk, hogy mit akarhat tőlünk, csendben haladunk a cél felé. Mind a ketten kíváncsiak vagyunk már nagyon, de inkább magunkban találgatjuk az eshetőségeket. Amikor odaérünk, Marvin udvariasan maga elé enged, így én lépek be előbb az igazgatóhoz, aki egy hatalmas asztal mögött ül. A nő elegánsan ül a nagy bőrfotelébe és ő köszön nekünk:
- Szép napot Serena és Marvin! Üljetek le! 
- Jó napot! - köszönünk vissza kórusban, majd helyet foglalunk az asztal előtt lévő két széken.
- Látom abszolút fogalmatok sincs arról, hogy mi dolgotok lehet itt - nevetett fel halkan. - Szóval az a helyzet, hogy nagyon jó hírekkel szolgálhatok nektek! A minap kaptam egy telefont egy modellügynökségtől, miszerint két diákomra felfigyeltek és szeretnének egy kávé mellett beszélgetni velük. És dob pergést, ez a két diákom ti vagytok! - mondta hatalmas vigyorral az arcán az igazgató. Először még nem is esett le az amit mondott. A teremben néma csönd uralkodott, mivel Marvin is hasonlóképpen volt, mint én. - Gyerekek, azt hittem, hogy nagyobb lesz az öröm! - nézett ránk furcsán az igazgató. De én még mindig csak ültem ott és bámultam magam elé, mint egy idióta. Először nem fogtam fel, utána pedig már nem hittem el azt, amit mondott nekünk. Miért pont rám figyelt volna fel egy modellügynökség?
- Hű - csak ennyit tudtam kinyögni. Az öröm szép lassan járta át a testemet, végül pedig már csak arra tudtam gondolni, hogy sikerült, megcsináltam azt amire annyira vágytam.
- Azt hittem, hogy nagyobb lesz az öröm, de hát mindegy. Holnap este hét órakor kéne találkozniuk ezen a címmel az ügynökség egyik emberével. Ha esetleg nem szeretnének még egy ilyen nagy dologba belevágni, akkor természetesen visszamondhatják, bár szerintem akkor maguk ketten lennének a legnagyobb idióták. Ezen a papíron le van írva a kávézó pontos címe! Pontosan érkezzenek oda, mert tudják fontos az első benyomás! Nekem nincs több mondanivalóm, mehetnek! Remélem azért észhez térnek, mert ha holnap is csak így fognak ülni ott, akkor az elég kellemetlen lesz. Viszontlátásra! - intett az igazgató az ajtó felé. 
Igazából soha nem gondoltam volna, hogy pont ma, pont velem ez fog történni. Annyi rossz történt velem az utóbbi időben, nem hittem volna, hogy most hirtelen ennyi jó fog. 
- Ezt nem hiszem el - nyögtem ki, mikor már az igazgatói iroda előtt álltam Marvinnal. 
- Apám, ez nagyon sokkolt - csak ennyit mondott barátom, mire jót nevettem rajta. Tényleg le volt sokkolva szó szerint. Míg kiértünk az iskola elé,  csak nézett maga elé, pedig máskor ezt az időt végig beszélte volna. 
A suli kapujában elbúcsúztunk egymástól, és mind a ketten másik irányba indultunk. Miközben haza felé tartottam, felhívtam Lydiát, akinek elújságoltam a hírt. Szerintem egy helyben ugrált az örömében. Igazán jól esett, hogy velem örült, pedig akár féltékeny is lehetett volna, hisz' akár őt is megkereshették volna ettől az ügynökségtől. 
Otthon levetettem magam az ágyamba, és bekapcsolva a gépem máris videó hívást indítottam Mattel. Neki is elmeséltem mindent, ami ma történt. Örült neki, bár nem olyan kitörően, mint Lydia. De ezt betudtam annak, hogy nem a legfényesebb manapság a kapcsolatunk.
- Szóval akkor most már mindig ilyen hűvösen fogunk viselkedni egymással? - kérdeztem tőle szomorúan. Tényleg az egyik legfontosabb ember volt az életemben. Ha ő nem lenne, egészen biztos, hogy nem történt volna meg velem mindez. Nagy része van abban, hogy most itt tartok ahol. Ő mindig ott volt mellettem, a legrosszabb pillanataimban, amikor a sárga földig leittam magam, vagy amikor zokogtam, mert annyira rosszul éreztem magam. Ő nem csak az életem egy része. Ő az én részem.
- Serena, én nem szeretném, ha ez lenne, de tudnod kell, hogy nagyon nem örülök neki, hogy azzal a görénnyel találkozgatsz - mondta nagyot sóhajtva. Összeszorítom a szám. Nem válaszolok neki semmit a megnevezésre, mert nem akarok újabb vitába keveredni vele. Hosszú ideje ez az egyik legmélyebb beszélgetésünk és még csak nem is vesztünk össze.
- Matt, ezt el kell fogadnod. Én is elfogadtam mindig, hogy nőzöl agyba-főbe, pedig hidd el, nekem sem volt kedvemre az. De nem szóltam semmit. Én is erre kérlek! Nem kell, hogy szeresd Harryt, még csak beszélned sem kell vele! De fogad el, hogy érzek iránta valamit - szinte könyörögtem neki. 
- Azt hiszem ez a legkevesebb. De nem miatta, hanem miattad teszem! - mosolyodott el lágyan. - Olyan rossz, hogy így eltávolodtunk egymástól. Mit szólnál, ha meglátogatnálak? - kérdezte hirtelen. Ugyan meglepett az ötlet, de azonnal tetszett. Olyan régen nem láttam már élőben a legjobb barátomat, hogy azt el sem tudom mondani. 
- Fantasztikus ötlet! - vágtam rá azonnal, majd meg is beszéljük, hogy mi hogy legyen. Remélhetőleg két nap múlva már itt lesz, persze ez még függ a repülőgép jegyektől is.
Hosszú ideig beszélgettünk, de végül búcsút intettünk egymásnak, megbeszélve, hogy holnap mindenféleképpen kell beszélnünk. 
Gyorsan megetetem kiskutyámat, aki mostanában elég nagy szeretethiányban szenvedett, ezért jól megdögönyöztem, majd felhívtam a bátyámat, akivel szintén keveset beszéltem mostanában. Elújságoltam neki a remek hírt, majd megbeszéltük, hogy a napokban mindenféleképpen összefutunk. 
Este 8 órakor fáradtan zuhantam be az ágyamba. Unottan figyeltem a tv-t, amiben megint hülye pletykák mentek. Már félálomban voltam, amikor mellettem hangosan megszólalt a telefonom. Anélkül vettem fel, hogy megnéztem volna ki az.
- Szép estét szépségem! - ahogy meghallottam vidám hangját, azonnal felvillanyozódtam. 
- Szia! - köszöntem neki egyszerűen. 
- Mit csinálsz éppen? - kérdezte Harry. Tudtam, hogy valamit tervez.
- Nézem a híreket és épp aludni készülök. Miért? - kérdeztem, mert már lyukas volt az oldalam a kíváncsiságtól. 
- Mert épp a házad előtt állok. Arra gondoltam, hogy esetleg aludhatnál nálam. Persze csak, ha akarsz - mondta és szinte éreztem, hogy pimaszul vigyorog. 
- Nem is tudom. Fáradt vagyok - húztam az agyát egy kicsit. Harry komolyan is vette.
- Ne már! - mondta sértődötten.
- 10 perc és lent vagyok! - nevettem bele a telefonba, majd letettem. Gyorsan bepakoltam egy kisebb táskába ruhát, fehérneműt és a tisztálkodási kellékeimet. Nem öltöztem át, hanem a bő szürke melegítőmben és a szűk kék trikómban mentem le. Harry kocsija valóban ott állt, Harry pedig neki támaszkodva várt. Komolyan kihagyott egy ütemet a szívem amikor megláttam. Elé léptem és hosszú csókot váltottam vele. Kezeit a derekamra rakta és közelebb húzott magához. 
- Gyönyörű vagy - suttogta a fülembe. Kirázott a hideg, ahogy megéreztem a leheletét a nyakamon. 
- Induljunk! - vigyorogtam rá, majd kezeimet lefűztem a nyakáról. Udvariasan kinyitotta nekem a kocsi ajtaját, majd ő is beszállt. Végig beszélgettük az utat a háza felé. Elmondtam neki is, hogy valószínűleg lefognak szerződtetni, aminek nagyon örült. Ő is elmesélte dióhéjban a napját. Míg ott ültünk a kocsiban, végig pillangók repkedtek a gyomromban. Végtelenül boldog voltam mellette.
- Itt vagyunk! - szállt ki a kocsiból. Már szálltam volna ki az autóból, de ő megint ott termett és kinyitotta nekem az ajtót. Nagy mosollyal jutalmaztam, de ő többet akart és közel húzott magához. Szinte összepréselődtünk, úgy csókolt meg. Legszívesebben ott maradtam volna abban a percben, de sajnos ennek is vége szakadt. Kézen fogva sétáltunk be a házába, ahol szinte egyből a hálószobát támadtuk meg. Természetesen voltam olyan szerencsétlen és nem hoztam magammal pizsamát, de Harry adott egy pólót, ami sokkal jobban tetszett, mint a saját hálóruhám lett volna.
Mind a ketten lezuhanyoztunk, majd bebújtunk az ágyában. Eszembe se jutott, hogy most lefeküdjek Harryvel. Persze, nagyon kívántam, de nem akartam elkapkodni, mint a nyáron. És ezt ő id nagyon jól tudta, ezért egyáltalán nem nyomult. 
Izmos felsőtestére raktam a fejem és lehunytam a szemem. Már nagyon fáradt voltam. Mélyen magamba szívtam Harry bódító szagát, és végig simítottam kockás hasán.
- Szeretlek! - suttogta fülembe. Nagy mosoly rajzolódott ki az arcomon. Boldog voltam, és végre úgy éreztem, hogy minden kezd révbe érni.