2. fejezet

Egy pillanatra meglepődtem, majd észbe kaptam, és szikrákat szóró tekintettel néztem az előttem álló emberre.
-          Nem látsz a szemedtől? – kérdeztem tőle idegesen, még mindig a földön ülve. A fiú egy pillanatra meglepődött, majd azonnal visszaválaszolt.
-          Te jöttél belém! – mutatott magára összeráncolt szemekkel.
-          Mert útban voltál! – válaszoltam neki vissza azonnal.
-          Talán ha nem nézelődtél volna annyira, nem jöttél volna belém! – kontrázott rá.
-          Ha figyeltél volna, arrébb tudtál volna állni! – folytattam vele a vitatkozást.
-          Inkább hagyjuk, ahogy látom elég makacs vagy. – legyintett egyet.
-          Te meg paraszt! – néztem rá sértődötten. Mintha mit sem mondtam volna, felém nyújtotta a kezét. Erősen belekapaszkodtam, és úgy álltam újra a lábaimra. – Kösz! – kezdtem el leporolni magam, bár ahogy a fényesen csillogó padlóra néztem nem volt rá nagy szükség.
-          Mi a neved? – kérdezte hirtelen az előttem álló idegen.
-          Mi a te neved! – válaszoltam neki vissza. Ahogy megláttam, hogy elmosolyodik, én is elvigyorodtam egy kicsit.
-          Meddig leszel itt? – tette fel a következő kérdését. Habár tök feleslegesen, mert úgysem válaszoltam rá.
-          Mi vagy te, nyomozó? – húztam fel a szemöldököm.
-          Csak kedves próbálok lenni, de úgy tűnik te lég bunkó vagy… - húzta fel a szemöldökét.
-          Tudod te ki a bunkó! – mondtam neki sértődötten, és kikerülve őt tovább mentem a recepcióhoz. Lopva még hátra néztem, de akkor a fiú már nem volt ott. Kicsit bántam, hogy így viselkedtem vele, de már nem tehettem semmit. Elkértem a szobánk kulcsát, és azonnal a lift felé igyekeztem. Egyáltalán nem érdekelt, hogy esetleg Anne nem tudja, hogy hányas a mi szobánk. Majd feltalálja magát.

~*~

Nagyot ásítva léptem ki a szobából. Ha az én drága nővérem nem is óhajt, én biztos lemegyek az étterem részébe a hotelnak. Meg amúgy, körbe akartam nézni ebben a hatalmas hotelban. Rémlik valami, hogy apa vacsora közben magyarázott valamit, hogy saját medencéje és partja is van, de nem igazán figyeltem rá.

Ahogy leértem a hallba kisebb fejtörésbe kezdtem, hogy merre is van az étterem. Végül úgy döntöttem, hogy a szerencsére bízom, így elindultam az egyik irányba. Szokásos formámat hozva aztán addig-addig bóklásztam össze-vissza, míg teljesen eltévedtem. Megálltam egy pillanatra gondolkozni, de úgy voltam vele, hogy ennél jobban már úgyse tudok eltévedni, így elindultam egyenesen tovább a folyosón. Nem volt valami hosszú folyosó, a végén egy nagy ajtó volt, aminek a felső része üveges volt. Nem volt nehéz kitalálni, hogy mi lehet az a hely, mivel a folyosó ezen részét beárasztotta a kaja szag. Biztos voltam abban, hogy nekem nem szabadna itt lennem, bemennem meg főleg, de eluralkodott rajtam a lustaság és végül benyitottam.

Az arcomat rögtön megcsapta a forró gőz és az összes étel keverékének a szaga. Senki sem vett észre, mert minden szakács össze-visszaforgolódott idegesen. Gyors léptekkel elindultam egyenes követve az eddigi taktikám. Szerencsére megláttam, hogy egy pincér srác kisétál egy nagy fehér ajtón. Gyorsan utána mentem. Szerencsére az étteremben kötöttem ki. Furcsán visszanéztem még a konyha felé. Nem értettem, hogy hogyan nem tudtak észrevenni, de egy vállrántással elintéztem és mentem tovább. Illetve mentem volna tovább, ha nem ütközök bele valaki. Azonnal felnéztem az illető arcára. Erős deja vu érzésem támadt.

-          Már megint te? – kérdeztem összeráncolt szemöldökkel.

-          Miért olyan meglepő, hisz én is itt alszok… - rántotta meg a vállát. Látszólag sértőnek érezte a kérdést.

-          Remélem nem sokáig. – mormoltam el az orrom alatt. Őszintén kezdett idegesíteni, hogy mindig ütközünk, szó szerint.

-          Abban ne reménykedj! Én még bőven itt leszek, amikor te elmész! – nevetett fel erőltetetten.

-          Azt nem hiszem. 3 hétig itt leszel? – vontam fel a szemöldököm.

-          Pontosan annyi ideig… - mondta sokkal halkabban, mint eddig.

-          Akkor úgy mondom, remélem, nem futunk össze többet! – integettem neki bájos mosollyal az arcomon, majd elsétáltam mellette, és leültem az egyik asztalhoz.

~*~

Miután megettem a vacsorámat, rögtön elindultam az óceánpart fele. Szerencsére most nem volt időm eltévedni, mert tudtam merre kell menni.

Meglepetésemre a szinte már teljesen sötét strandon nem egyedül voltam. Ott járkált fel-alá egy fiú. Mit sem törődve vele, leültem a homokban, és csodálva néztem az óceánt. Azonban mindig megzavart az általában mögöttem elhaladó fiú.

-          Figyelj, nem akarsz valahova leülni? – szóltam hátra végül, mert már nagyon untam a járkálását.

-          Jó, legyen! – felelte szinte alig halhatóan. A következő pillanatban nagy puffanást hallottam mellettem. Gyorsan arra néztem, és szinte közvetlen közel ült mellettem a fiú. Vigyorogva felém fordult. Akaratlanul is felfigyeltem arra, ahogy a hold fénye megvilágítja kék szemét, ami így elég ijesztően nézett ki.

-          Miért ide ültél? – vontam fel a szemöldököm.

-          Te mondtad! – rántotta meg a vállát, és kezeivel elkezdett játszani a homokkal.

-          Én ilyet egy szóval sem mondtam! Csak annyit, hogy üljél már le, mert idegesít, ahogy mögöttem járkálsz és a homokot rám rugdosod! – emeltem fel a kezem, mintha védekeznék. A fiú hirtelen furcsán rám nézett.

-          Ismerős vagy te nekem valahonnan! – jelentette ki hirtelen, elég hangosan. Ezek közül egyikkel sem lett volna baj, ha nem mellettem ül. Elég kellemetlen érzés volt, ahogy a dobhártyám majdnem kiszakadt.

-          Basszus, te félsz, vagy miért üvöltözöl? – kaptam a fülemhez egy fintorral az arcomon. – Egyébként lehet, hogy ismerős vagyok. Volt már pár modell munkám. Lehet láttál újságban vagy a neten. – válaszoltam neki meg az indokot.

-          Az lehet. – rántotta meg a vállát. – És egyébként mit keresel itt ilyen későn? – kérdezte, és közben egyfolytában engem figyelt.

-          Ne is haragudj, de nem vagyok pisis, hogy 10 óra az késő legyen nekem! – kezdtem rögtön a számomra legfontosabb ténnyel. Még hogy későn… - Amúgy azért mert ma jöttem meg a nővéremmel, és gondoltam, szétnézek, hogy hol fogok lakni 3 hétig. – rántottam meg a vállam és újra elkezdtem figyelni az óceánt, ahogy lágyan hullámzik.

-          Voltál az étteremben? Ettél répatortát? Ugye hogy finom! – hadarta el egy szuszra a három mondatot. Hülyén ránéztem.

-          Igen voltam az étteremben, de nem ettem répatortát. Nem szeretem a répát. – rántottam meg a vállam, és elkezdtem piszkálni a tornacipőm orrát.

-          Mi az, hogy nem szereted a répát! A répa a világon a legfinomabb! – esküszöm, mintha felhergelte volna magát azon, hogy nem szeretem a répát. Ki ez az ember, valamilyen „répa fan”?

-          Neked biztos finom, én nem szeretem. Sokkal jobban szeretem a gyümölcsöket a zöldségeknél… - feleltem neki kimérten.

-          Az nem érdekel, ha mást nem is, de a répatortát meg fogom veled szerettetni! – jelentette ki ellentmondás nem tűrően.

-          Hé, ácsi! Még a nevedet sem tudom, nem vagyunk mi haverok, hogy megszeretesd velem a répatortát! – néztem rá hülyén. Őszintén szólva elég idiótán is éreztem magam. Csak 6-szor hangzott el az eddigi beszélgetésünk során a répa szó.

-          Louis vagyok! Louis Tomlinson! – felelte büszkén.

-          Várjunk csak! Nem te vagy annak a bandának az egyik tagja? – kérdeztem nyugodtan.

-          De, én vagyok. De hol van a sikoltás vagy ilyesmi? – tárta szét a karját, és körbe nézett a parton, ahol csak mi voltunk. Fel kellett nevetnem a viselkedésén.

-          Sajnálom, de azt itt most nem kapsz! – vigyorogtam rá, és kuncogtam egyet.

-          Nem is kell! Épp itt az ideje, hogy erre a 3 hétre, amire jöttünk, ne legyenek sikítozó rajongók. Nekünk is jár egy kis csend! – mosolyodott el halványan. Nem is tudom, most valahogy teljesen máshogy beszélt. Sokkal komolyabban, mintha az eddigi csöppet idegesítő, mégis nevetséges éne eltűnt volna.

-          Nem szereted a hírnevet? – tettem fel a kérdést, ami az előtte elhangzottakból született. Számomra egyértelműen ezt sugallta, amit mondott.

-          Nem, dehogyis! Ne forgasd ki a szavaimat! Csak sokszor már túl sok az, hogy nem tudunk végig menni az utcán, mert a rajongók a hajunkat húzgálják és a többi. Tényleg nagyon hálásak vagyunk nekik, és szeretjük őket, de nekem is és a többieknek is kell egy kis kikapcsolódás.  – rántotta meg a vállát, és egy pillanatra komolyan a távolba meredt, majd felém nézett. – Hű, de komoly voltam! – nevetett fel egy kicsit. Mosolyogva néztem a fiúra.

-          Tudod mi a furcsa? – kérdeztem tőle hirtelen.

-          Nem, mi? – válaszolt kíváncsian.

-          Ha nem mondod el a nevedet, soha fel sem ismertelek volna. Pedig van pár számotok, amiket szeretek. – rántottam meg a vállam.

-          Tényleg? – lepődött meg egy kicsit, mire csak bólintottam egy nagyot.

-          Amúgy te miért is vagy itt? Már régóta kíváncsi vagyok rá, csak mindig elfelejtettem megkérdezni. – nevettem fel egy kicsit, mire Louis elmosolyodott.

-          Ma jöttünk meg mi is, csak a barátnőm Eleanor nem Angliából jön. Mivel képtelenség az, hogy kijussak ebből a szállodából anélkül, hogy valamilyen rajongó tábor rám ne találjon, azt beszéltük meg, hogy itt találkozunk a parton. – rántotta meg a vállát. – De ha már kérdéseknél tartunk, neked mi a neved? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.

-          Nem érdekel az téged! – nevettem fel, majd felpattantam, és a szálloda felé kezdtem rohanni.

1. fejezet

Miközben összehúztam az utolsó bőröndömön a cipzárt, azon gondolkoztam, hogy mit tettem olyan rosszat, hogy azzal kell büntetni, hogy az én drága „tökéletes” nővérkémmel kell összezárva lennem 3 kerek hétig. Ezen még az sem tudott szépíteni, hogy Los Angeles egyik legdrágább szállodájában leszünk és ott lesz velem Matt és a bátyám, Eric. Ami pedig talán a legjobb benne, hogy teljes 3 hétig nem látom a szüleimet! Lehet, hogy ezt most bunkón hangzik, de ez az igazság.

- Serena! Add vissza a neon pink toppom! – tipegett be 20 centis magas sarkújában Anne, a nővérem.

- Miért gondolod azt, hogy nekem szükségem lenne a „neon pink” toppodra? – direkt úgy ejtettem a szavakat, ahogy ő szokta. Felhúzott szemöldökkel nézett rám, gondolkozva azon, hogy mivel vágjon vissza.

 - Azért, mert végre hordanál egy ízléses cuccot! – ezzel pedig hátat fordított nekem, és elment. Szerencsére. A mai napig nem tudtam megérteni, hogy miért nekem van ilyen nővérem. A filmekben úgy szokott lenni, hogy a testvér megértő és szerető. Nekem miért nem?

Megfogtam az ágyra kikészített ruhámat, és a kezemben vele elindultam a fürdőm felé. Gyorsan letusoltam, utána felkaptam magamra a ruhámat, ami egy magasított derekú sötétkék koptatott farmer sortból, egy egyszerű fehér trikóból, és egy barna kardigánból állt.

Felhúztam a lábamra a fehér Converse cipőmet, majd a táskámat a kezembe fogva indultam le. Útközben találkoztam Edel, az inassal.

- Ed, a szobámban vannak a bőröndjeim! – mosolyogtam rá kedvesen.

- Igen, már szólt Mr. Wood, hogy a csomagjaitok a szobátokban lesznek! – mosolygott rám ő is.

- Kérlek, szurkolj, hogy ne kelljen sokat a nővéremmel lennem a következő 3 hétben! – néztem rá könyörgően. Sokat beszélgettem Edel, aminek nem örültek nagyon a szüleim, mondván mert ő nekünk dolgozik. De nekem ez nem jelentett semmit. Jóban voltam az összes alkalmazottal.

- Kisasszony, minden jót kívánok önnek! – kuncogott fel egy csöppet. Pontosan tudtam, hogy ő sem szereti Annet, ahogy én sem. Játékosan a vállára csaptam, majd magamhoz szorítottam.

- Hiányozni fog! És el ne felejtsen felhívni, ha jött levelem! – néztem az 50-es éveiben járó férfire. Ő csak lágyan elmosolyodott.

- Nekem is Kisasszony! És természetesen nem fogom elfelejteni! – gyorsan intettem neki, majd lefutottam a lépcsőn. Az ajtó előtt már ott ölelkezett anya és Anne.

- Itt vagyok! – léptem melléjük, mire elengedték egymást. Mind a ketten alaposan végigmértek tetőtől talpig.

- Jaj, kislányom! Miért öltözöl ilyen semmitmondóan? Nem erre neveltelek az istenért! – nézett rám mérgesen. Hallottam, ahogy Anne felnevet anya mellet. Villámokat szóró tekintettel ránéztem.

- Anya, mindenki ilyeneket hord! Nem értem mi a baj! – néztem vissza anyámra, aki a mondandóm hallatán felnevetett.

- Azt ne mondd nekem, hogy Anne nem divatos! Nézz csak rá! Ez a ruha rajta csodálatos! – mutatott nővérem ruhájára, amin a rózsaszín összes árnyalat látható volt. Majdhogynem öklendezni kezdtem a látványától. Sosem voltam valami nagy rózsaszínes, felvettem magamra, de csak mértékkel.

- Tényleg gyönyörűen néz ki! – nevettem fel hangosan, majd elsétáltam mellettük a konyhába. Elővettem magamnak egy colát, a kezembe fogtam és utána azzal indultam ki a házból. A fekete sötétített üvegű kocsi. A hátsó ülésre gyorsan bedobtam a táskám meg a colát, utána a ház mögé indultam elköszönni a kutyusomtól. Ahogy meglátott, ugatott egyet és felém kezdett rohanni. Leguggoltam elé, és kitárt kezekkel vártam. Azonnal a kezeim közé ugrott. A kezeim közt fogva felálltam, és kezdtem el hozzá beszélni:

- Hát szia Lola! – mosolyogtam rá. Nem rég vettem magamnak, pár hónapja, de nem vihettem be a házba, mert Anne allergiás rá. Hogy oda ne szaladjak…

- Serena, rakd már le azt a pitbullt! – közeledett felém lassan Anne. Nem nagyon tudott menni, mert letért a betonos útról, így a fűben sétált. Ami pedig a magas sarkúknak nem a kedvenc talajuk…

- Ő nem pitbull, hanem mini yorki! – néztem unottan nővéremre, aki csak legyintett egyet.

- Nem mindegy? Egyre megy! – felelte. – De most engedd már el, mert tudod, hogy allergiás vagyok rá! – összehúzott szemekkel néztem rá, majd hirtelen támadt egy ötletem.

- Mindjárt leteszem, de előbb megmutatom, hogy nem olyan, mint egy pitbull! Nézd meg, sokkal kisebbek a lábai és a feje is más! – nyomtam az arcába szegény Lolát, aki ennek hála ugatni kezdett. Nem hiába az én kutyám, tudja, hogy kit kell megugatni.

- Vidd már el innen! Normális vagy! Tüsszögni fogok tőle és bepirosodik az orrom! – rivallt rám hangosan. Szinte már fuldokoltam a visszatartott nevetéstől.

- Ó, tényleg! Hogy felejthettem el, hogy allergiás vagy rá! – tettem a szám elé a kezem, mintha megijedtem volna. De utána csak elnevettem magam, és a kezemben Lolával elindultam a ház elé. Nem vittem magammal, pontosabban nem vihettem magammal. Pedig igazán a szívemhez nőtt ez a kutyus annak ellenére, hogy csak azért vettem, mert tudtam Anne allergiás rá. Máskülönben talán macskát vagy más állatot vettem volna.

- Anya! Hol az allergia gyógyszerem? – kiáltott egy hatalmasat Anne, miközben elment mellettem. Még mielőtt beért volna a házba, tüsszentett egy hatalmasat, aminek hála majdnem orra esett a lépcsőn. Magamban jót nevettem a szituáción.

- Szép volt Lola! – nyomtam egy puszit az orra búbjára.

~*~

Gyorsan kiszálltam a kocsiból, ahogy lefékezett a szálloda előtt. Nem foglalkoztam a csomagokkal, mivel azokat úgyis utánunk hozzák. Nem akartam tovább hallgatni Anne fecsegését, ahogy a barátnőivel beszél telefonon. Örültem neki, hogy nem kellett hallgatnom egész repülőúton. Ilyenkor szoktam hálát adni, hogy már a modern korban élünk, és feltalálták a telefonokat és a fülhallgatókat! El sem tudtam képzelni, hogy hogyan fogom én kibírni mellette holnapig. Nem értem, hogy miért nem jött velünk ma Eric és Matt… Nem hiszem, hogy különösebb dolguk akadna…

Szinte berobbantam a hotel halljába, ahol egy pillanatra mindenki rám figyelt. Nem törődve velük indultam el a recepciós pulthoz a kulcsokat elkérni. Miközben haladtam előre, gyorsan szemügyre vettem a hotelt. Sütött róla, hogy nem egy átlagos hotel. A krémszínű falak a vörös függönyökkel és bútorokkal eleganciát tükröztek, mégis volt benne valami modern is, a hatalmas földig érő ablakokkal és az üveg asztalokkal. Ízléses volt az biztos.

Annyira elnézelődtem, hogy észre sem vettem azt, hogy belementem valakibe méghozzá olyan lendülettel, hogy a földre kerültem. Egy pillanatra meglepődtem, majd észbe kaptam, és szikrákat szóró tekintettel néztem az előttem álló emberre. 

Prológus

Mindenki azt hiszi, hogy az életem tökéletes. És mindezt miért? Mert az apukám New York egyik legnagyobb építkezési cégének a tulajdonosa, mert az anyukámnak van egy ruhatervező cége, és mert van két testvérem: egy nővérem, aki elég híres modellé nőtte ki magát, és egy bátyám, aki Londonban él, és ott jár egy football akadémiára mióta befejezte a gimit.

De azt senki sem látja, hogy valójában engem tartanak a szüleim a leghaszontalanabb gyereküknek. És hogy miért? Mert 18 évesen a modell karrierem nem tart ott, ahol annak idején a most 22 éves nővéremé tartott. Ugyan meghívtak már Victoria’s Secret fotózásra is, nekik ez nem jelent semmit. Ha meg is szakadtam, én akkor is egy kis porszem voltam a szemükben. Lehet, hogy nem voltam jeles az iskolában, de a közepes szintet mindig tartottam. Lehet, hogy nem voltam az élvonalban a modellek között, de az ügynököm is megmondta, 18 évesen még nagyon fiatal vagyok ahhoz, hogy bekerüljek. Akárhányszor szónokoltam ezt el apának és anyának, nem értették meg. Mindig a nővéremmel jöttek. Ő mindig is a család üdvöskéjének számított. A gimit csupa jelessel zárta, arról nem is beszélve, hogy nem egy hírességgel járt már.

Az egyetlen ember, akit igazán szerettem a családomban, az a bátyám volt. Ő megértett engem, amikor még nem ment el Londonba, mindig ő védett meg a szüleimmel és a nővéremmel szemben. Sokban hasonlítottunk egymásra. Őt sem tartotta apa sokra, de mindent bebizonyított azzal, hogy egyedül Londonba ment, és az óta sem kért sose kölcsön. Mindezzel pedig elnyerte apánk becsülését, ami azonban neki nem jelent semmit. Sosem szeretett tőle függeni.

A nővéremmel a kapcsolatom viszont borzalmas. Nem bírok vele egy légtérben lenni 5 percnél tovább. Nem bírom elviselni a lenéző tekintetét mindenkivel szemben, azt, hogy minden megmozdulásából süt a nagyképűség. Rengetegszer vitatkozok vele, amikből a szüleink sorozatosan neki adnak igazat még akkor is, ha egyértelmű, hogy nekem van igazam.

Ami pedig a barátaimat illeti, csak egy van. Matt, akivel nagyon megértjük egymást. Persze lehetne több is, ha akarnám, de ők nem lennének olyan őszinték, mint ő. Nem szerettem sose az érdekembereket. Pontosan elég is volt nekem Matt, aki bátyám helyett is bátyám volt. Sokban hasonló volt a sorsunk. Neki is gazdag szülei voltak, és őt sem tartották sokra a bátyjával szemben. Rengeteget járt az éjszakába bulizni. Nem tagadom, nem egyszer elkísértem, de mindezt sikerült titokban tartanom. Vagyis egy részét. Sokak szerint Matt vitt el a rossz irányba, és neki köszönhetem túlzott szókimondóságom. Csak éppen ezek az emberek nem ismernek engem. Nem tudják, hogy mennyi álmom van és mennyire vágyok már valakire, aki az én hercegem lesz. Sokan azt hiszik, hogy apuci elkényeztetett hercegnője vagyok, csak hogy ennek a fele sem igaz. Lehet, hogy sok ruhám van, lehet, hogy sok pénzem is, de sosem volt igazi szerető családom. Csak az a probléma, hogy ezt ők nem látják.