2. fejezet

Egy pillanatra meglepődtem, majd észbe kaptam, és szikrákat szóró tekintettel néztem az előttem álló emberre.
-          Nem látsz a szemedtől? – kérdeztem tőle idegesen, még mindig a földön ülve. A fiú egy pillanatra meglepődött, majd azonnal visszaválaszolt.
-          Te jöttél belém! – mutatott magára összeráncolt szemekkel.
-          Mert útban voltál! – válaszoltam neki vissza azonnal.
-          Talán ha nem nézelődtél volna annyira, nem jöttél volna belém! – kontrázott rá.
-          Ha figyeltél volna, arrébb tudtál volna állni! – folytattam vele a vitatkozást.
-          Inkább hagyjuk, ahogy látom elég makacs vagy. – legyintett egyet.
-          Te meg paraszt! – néztem rá sértődötten. Mintha mit sem mondtam volna, felém nyújtotta a kezét. Erősen belekapaszkodtam, és úgy álltam újra a lábaimra. – Kösz! – kezdtem el leporolni magam, bár ahogy a fényesen csillogó padlóra néztem nem volt rá nagy szükség.
-          Mi a neved? – kérdezte hirtelen az előttem álló idegen.
-          Mi a te neved! – válaszoltam neki vissza. Ahogy megláttam, hogy elmosolyodik, én is elvigyorodtam egy kicsit.
-          Meddig leszel itt? – tette fel a következő kérdését. Habár tök feleslegesen, mert úgysem válaszoltam rá.
-          Mi vagy te, nyomozó? – húztam fel a szemöldököm.
-          Csak kedves próbálok lenni, de úgy tűnik te lég bunkó vagy… - húzta fel a szemöldökét.
-          Tudod te ki a bunkó! – mondtam neki sértődötten, és kikerülve őt tovább mentem a recepcióhoz. Lopva még hátra néztem, de akkor a fiú már nem volt ott. Kicsit bántam, hogy így viselkedtem vele, de már nem tehettem semmit. Elkértem a szobánk kulcsát, és azonnal a lift felé igyekeztem. Egyáltalán nem érdekelt, hogy esetleg Anne nem tudja, hogy hányas a mi szobánk. Majd feltalálja magát.

~*~

Nagyot ásítva léptem ki a szobából. Ha az én drága nővérem nem is óhajt, én biztos lemegyek az étterem részébe a hotelnak. Meg amúgy, körbe akartam nézni ebben a hatalmas hotelban. Rémlik valami, hogy apa vacsora közben magyarázott valamit, hogy saját medencéje és partja is van, de nem igazán figyeltem rá.

Ahogy leértem a hallba kisebb fejtörésbe kezdtem, hogy merre is van az étterem. Végül úgy döntöttem, hogy a szerencsére bízom, így elindultam az egyik irányba. Szokásos formámat hozva aztán addig-addig bóklásztam össze-vissza, míg teljesen eltévedtem. Megálltam egy pillanatra gondolkozni, de úgy voltam vele, hogy ennél jobban már úgyse tudok eltévedni, így elindultam egyenesen tovább a folyosón. Nem volt valami hosszú folyosó, a végén egy nagy ajtó volt, aminek a felső része üveges volt. Nem volt nehéz kitalálni, hogy mi lehet az a hely, mivel a folyosó ezen részét beárasztotta a kaja szag. Biztos voltam abban, hogy nekem nem szabadna itt lennem, bemennem meg főleg, de eluralkodott rajtam a lustaság és végül benyitottam.

Az arcomat rögtön megcsapta a forró gőz és az összes étel keverékének a szaga. Senki sem vett észre, mert minden szakács össze-visszaforgolódott idegesen. Gyors léptekkel elindultam egyenes követve az eddigi taktikám. Szerencsére megláttam, hogy egy pincér srác kisétál egy nagy fehér ajtón. Gyorsan utána mentem. Szerencsére az étteremben kötöttem ki. Furcsán visszanéztem még a konyha felé. Nem értettem, hogy hogyan nem tudtak észrevenni, de egy vállrántással elintéztem és mentem tovább. Illetve mentem volna tovább, ha nem ütközök bele valaki. Azonnal felnéztem az illető arcára. Erős deja vu érzésem támadt.

-          Már megint te? – kérdeztem összeráncolt szemöldökkel.

-          Miért olyan meglepő, hisz én is itt alszok… - rántotta meg a vállát. Látszólag sértőnek érezte a kérdést.

-          Remélem nem sokáig. – mormoltam el az orrom alatt. Őszintén kezdett idegesíteni, hogy mindig ütközünk, szó szerint.

-          Abban ne reménykedj! Én még bőven itt leszek, amikor te elmész! – nevetett fel erőltetetten.

-          Azt nem hiszem. 3 hétig itt leszel? – vontam fel a szemöldököm.

-          Pontosan annyi ideig… - mondta sokkal halkabban, mint eddig.

-          Akkor úgy mondom, remélem, nem futunk össze többet! – integettem neki bájos mosollyal az arcomon, majd elsétáltam mellette, és leültem az egyik asztalhoz.

~*~

Miután megettem a vacsorámat, rögtön elindultam az óceánpart fele. Szerencsére most nem volt időm eltévedni, mert tudtam merre kell menni.

Meglepetésemre a szinte már teljesen sötét strandon nem egyedül voltam. Ott járkált fel-alá egy fiú. Mit sem törődve vele, leültem a homokban, és csodálva néztem az óceánt. Azonban mindig megzavart az általában mögöttem elhaladó fiú.

-          Figyelj, nem akarsz valahova leülni? – szóltam hátra végül, mert már nagyon untam a járkálását.

-          Jó, legyen! – felelte szinte alig halhatóan. A következő pillanatban nagy puffanást hallottam mellettem. Gyorsan arra néztem, és szinte közvetlen közel ült mellettem a fiú. Vigyorogva felém fordult. Akaratlanul is felfigyeltem arra, ahogy a hold fénye megvilágítja kék szemét, ami így elég ijesztően nézett ki.

-          Miért ide ültél? – vontam fel a szemöldököm.

-          Te mondtad! – rántotta meg a vállát, és kezeivel elkezdett játszani a homokkal.

-          Én ilyet egy szóval sem mondtam! Csak annyit, hogy üljél már le, mert idegesít, ahogy mögöttem járkálsz és a homokot rám rugdosod! – emeltem fel a kezem, mintha védekeznék. A fiú hirtelen furcsán rám nézett.

-          Ismerős vagy te nekem valahonnan! – jelentette ki hirtelen, elég hangosan. Ezek közül egyikkel sem lett volna baj, ha nem mellettem ül. Elég kellemetlen érzés volt, ahogy a dobhártyám majdnem kiszakadt.

-          Basszus, te félsz, vagy miért üvöltözöl? – kaptam a fülemhez egy fintorral az arcomon. – Egyébként lehet, hogy ismerős vagyok. Volt már pár modell munkám. Lehet láttál újságban vagy a neten. – válaszoltam neki meg az indokot.

-          Az lehet. – rántotta meg a vállát. – És egyébként mit keresel itt ilyen későn? – kérdezte, és közben egyfolytában engem figyelt.

-          Ne is haragudj, de nem vagyok pisis, hogy 10 óra az késő legyen nekem! – kezdtem rögtön a számomra legfontosabb ténnyel. Még hogy későn… - Amúgy azért mert ma jöttem meg a nővéremmel, és gondoltam, szétnézek, hogy hol fogok lakni 3 hétig. – rántottam meg a vállam és újra elkezdtem figyelni az óceánt, ahogy lágyan hullámzik.

-          Voltál az étteremben? Ettél répatortát? Ugye hogy finom! – hadarta el egy szuszra a három mondatot. Hülyén ránéztem.

-          Igen voltam az étteremben, de nem ettem répatortát. Nem szeretem a répát. – rántottam meg a vállam, és elkezdtem piszkálni a tornacipőm orrát.

-          Mi az, hogy nem szereted a répát! A répa a világon a legfinomabb! – esküszöm, mintha felhergelte volna magát azon, hogy nem szeretem a répát. Ki ez az ember, valamilyen „répa fan”?

-          Neked biztos finom, én nem szeretem. Sokkal jobban szeretem a gyümölcsöket a zöldségeknél… - feleltem neki kimérten.

-          Az nem érdekel, ha mást nem is, de a répatortát meg fogom veled szerettetni! – jelentette ki ellentmondás nem tűrően.

-          Hé, ácsi! Még a nevedet sem tudom, nem vagyunk mi haverok, hogy megszeretesd velem a répatortát! – néztem rá hülyén. Őszintén szólva elég idiótán is éreztem magam. Csak 6-szor hangzott el az eddigi beszélgetésünk során a répa szó.

-          Louis vagyok! Louis Tomlinson! – felelte büszkén.

-          Várjunk csak! Nem te vagy annak a bandának az egyik tagja? – kérdeztem nyugodtan.

-          De, én vagyok. De hol van a sikoltás vagy ilyesmi? – tárta szét a karját, és körbe nézett a parton, ahol csak mi voltunk. Fel kellett nevetnem a viselkedésén.

-          Sajnálom, de azt itt most nem kapsz! – vigyorogtam rá, és kuncogtam egyet.

-          Nem is kell! Épp itt az ideje, hogy erre a 3 hétre, amire jöttünk, ne legyenek sikítozó rajongók. Nekünk is jár egy kis csend! – mosolyodott el halványan. Nem is tudom, most valahogy teljesen máshogy beszélt. Sokkal komolyabban, mintha az eddigi csöppet idegesítő, mégis nevetséges éne eltűnt volna.

-          Nem szereted a hírnevet? – tettem fel a kérdést, ami az előtte elhangzottakból született. Számomra egyértelműen ezt sugallta, amit mondott.

-          Nem, dehogyis! Ne forgasd ki a szavaimat! Csak sokszor már túl sok az, hogy nem tudunk végig menni az utcán, mert a rajongók a hajunkat húzgálják és a többi. Tényleg nagyon hálásak vagyunk nekik, és szeretjük őket, de nekem is és a többieknek is kell egy kis kikapcsolódás.  – rántotta meg a vállát, és egy pillanatra komolyan a távolba meredt, majd felém nézett. – Hű, de komoly voltam! – nevetett fel egy kicsit. Mosolyogva néztem a fiúra.

-          Tudod mi a furcsa? – kérdeztem tőle hirtelen.

-          Nem, mi? – válaszolt kíváncsian.

-          Ha nem mondod el a nevedet, soha fel sem ismertelek volna. Pedig van pár számotok, amiket szeretek. – rántottam meg a vállam.

-          Tényleg? – lepődött meg egy kicsit, mire csak bólintottam egy nagyot.

-          Amúgy te miért is vagy itt? Már régóta kíváncsi vagyok rá, csak mindig elfelejtettem megkérdezni. – nevettem fel egy kicsit, mire Louis elmosolyodott.

-          Ma jöttünk meg mi is, csak a barátnőm Eleanor nem Angliából jön. Mivel képtelenség az, hogy kijussak ebből a szállodából anélkül, hogy valamilyen rajongó tábor rám ne találjon, azt beszéltük meg, hogy itt találkozunk a parton. – rántotta meg a vállát. – De ha már kérdéseknél tartunk, neked mi a neved? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.

-          Nem érdekel az téged! – nevettem fel, majd felpattantam, és a szálloda felé kezdtem rohanni.