1. fejezet

Miközben összehúztam az utolsó bőröndömön a cipzárt, azon gondolkoztam, hogy mit tettem olyan rosszat, hogy azzal kell büntetni, hogy az én drága „tökéletes” nővérkémmel kell összezárva lennem 3 kerek hétig. Ezen még az sem tudott szépíteni, hogy Los Angeles egyik legdrágább szállodájában leszünk és ott lesz velem Matt és a bátyám, Eric. Ami pedig talán a legjobb benne, hogy teljes 3 hétig nem látom a szüleimet! Lehet, hogy ezt most bunkón hangzik, de ez az igazság.

- Serena! Add vissza a neon pink toppom! – tipegett be 20 centis magas sarkújában Anne, a nővérem.

- Miért gondolod azt, hogy nekem szükségem lenne a „neon pink” toppodra? – direkt úgy ejtettem a szavakat, ahogy ő szokta. Felhúzott szemöldökkel nézett rám, gondolkozva azon, hogy mivel vágjon vissza.

 - Azért, mert végre hordanál egy ízléses cuccot! – ezzel pedig hátat fordított nekem, és elment. Szerencsére. A mai napig nem tudtam megérteni, hogy miért nekem van ilyen nővérem. A filmekben úgy szokott lenni, hogy a testvér megértő és szerető. Nekem miért nem?

Megfogtam az ágyra kikészített ruhámat, és a kezemben vele elindultam a fürdőm felé. Gyorsan letusoltam, utána felkaptam magamra a ruhámat, ami egy magasított derekú sötétkék koptatott farmer sortból, egy egyszerű fehér trikóból, és egy barna kardigánból állt.

Felhúztam a lábamra a fehér Converse cipőmet, majd a táskámat a kezembe fogva indultam le. Útközben találkoztam Edel, az inassal.

- Ed, a szobámban vannak a bőröndjeim! – mosolyogtam rá kedvesen.

- Igen, már szólt Mr. Wood, hogy a csomagjaitok a szobátokban lesznek! – mosolygott rám ő is.

- Kérlek, szurkolj, hogy ne kelljen sokat a nővéremmel lennem a következő 3 hétben! – néztem rá könyörgően. Sokat beszélgettem Edel, aminek nem örültek nagyon a szüleim, mondván mert ő nekünk dolgozik. De nekem ez nem jelentett semmit. Jóban voltam az összes alkalmazottal.

- Kisasszony, minden jót kívánok önnek! – kuncogott fel egy csöppet. Pontosan tudtam, hogy ő sem szereti Annet, ahogy én sem. Játékosan a vállára csaptam, majd magamhoz szorítottam.

- Hiányozni fog! És el ne felejtsen felhívni, ha jött levelem! – néztem az 50-es éveiben járó férfire. Ő csak lágyan elmosolyodott.

- Nekem is Kisasszony! És természetesen nem fogom elfelejteni! – gyorsan intettem neki, majd lefutottam a lépcsőn. Az ajtó előtt már ott ölelkezett anya és Anne.

- Itt vagyok! – léptem melléjük, mire elengedték egymást. Mind a ketten alaposan végigmértek tetőtől talpig.

- Jaj, kislányom! Miért öltözöl ilyen semmitmondóan? Nem erre neveltelek az istenért! – nézett rám mérgesen. Hallottam, ahogy Anne felnevet anya mellet. Villámokat szóró tekintettel ránéztem.

- Anya, mindenki ilyeneket hord! Nem értem mi a baj! – néztem vissza anyámra, aki a mondandóm hallatán felnevetett.

- Azt ne mondd nekem, hogy Anne nem divatos! Nézz csak rá! Ez a ruha rajta csodálatos! – mutatott nővérem ruhájára, amin a rózsaszín összes árnyalat látható volt. Majdhogynem öklendezni kezdtem a látványától. Sosem voltam valami nagy rózsaszínes, felvettem magamra, de csak mértékkel.

- Tényleg gyönyörűen néz ki! – nevettem fel hangosan, majd elsétáltam mellettük a konyhába. Elővettem magamnak egy colát, a kezembe fogtam és utána azzal indultam ki a házból. A fekete sötétített üvegű kocsi. A hátsó ülésre gyorsan bedobtam a táskám meg a colát, utána a ház mögé indultam elköszönni a kutyusomtól. Ahogy meglátott, ugatott egyet és felém kezdett rohanni. Leguggoltam elé, és kitárt kezekkel vártam. Azonnal a kezeim közé ugrott. A kezeim közt fogva felálltam, és kezdtem el hozzá beszélni:

- Hát szia Lola! – mosolyogtam rá. Nem rég vettem magamnak, pár hónapja, de nem vihettem be a házba, mert Anne allergiás rá. Hogy oda ne szaladjak…

- Serena, rakd már le azt a pitbullt! – közeledett felém lassan Anne. Nem nagyon tudott menni, mert letért a betonos útról, így a fűben sétált. Ami pedig a magas sarkúknak nem a kedvenc talajuk…

- Ő nem pitbull, hanem mini yorki! – néztem unottan nővéremre, aki csak legyintett egyet.

- Nem mindegy? Egyre megy! – felelte. – De most engedd már el, mert tudod, hogy allergiás vagyok rá! – összehúzott szemekkel néztem rá, majd hirtelen támadt egy ötletem.

- Mindjárt leteszem, de előbb megmutatom, hogy nem olyan, mint egy pitbull! Nézd meg, sokkal kisebbek a lábai és a feje is más! – nyomtam az arcába szegény Lolát, aki ennek hála ugatni kezdett. Nem hiába az én kutyám, tudja, hogy kit kell megugatni.

- Vidd már el innen! Normális vagy! Tüsszögni fogok tőle és bepirosodik az orrom! – rivallt rám hangosan. Szinte már fuldokoltam a visszatartott nevetéstől.

- Ó, tényleg! Hogy felejthettem el, hogy allergiás vagy rá! – tettem a szám elé a kezem, mintha megijedtem volna. De utána csak elnevettem magam, és a kezemben Lolával elindultam a ház elé. Nem vittem magammal, pontosabban nem vihettem magammal. Pedig igazán a szívemhez nőtt ez a kutyus annak ellenére, hogy csak azért vettem, mert tudtam Anne allergiás rá. Máskülönben talán macskát vagy más állatot vettem volna.

- Anya! Hol az allergia gyógyszerem? – kiáltott egy hatalmasat Anne, miközben elment mellettem. Még mielőtt beért volna a házba, tüsszentett egy hatalmasat, aminek hála majdnem orra esett a lépcsőn. Magamban jót nevettem a szituáción.

- Szép volt Lola! – nyomtam egy puszit az orra búbjára.

~*~

Gyorsan kiszálltam a kocsiból, ahogy lefékezett a szálloda előtt. Nem foglalkoztam a csomagokkal, mivel azokat úgyis utánunk hozzák. Nem akartam tovább hallgatni Anne fecsegését, ahogy a barátnőivel beszél telefonon. Örültem neki, hogy nem kellett hallgatnom egész repülőúton. Ilyenkor szoktam hálát adni, hogy már a modern korban élünk, és feltalálták a telefonokat és a fülhallgatókat! El sem tudtam képzelni, hogy hogyan fogom én kibírni mellette holnapig. Nem értem, hogy miért nem jött velünk ma Eric és Matt… Nem hiszem, hogy különösebb dolguk akadna…

Szinte berobbantam a hotel halljába, ahol egy pillanatra mindenki rám figyelt. Nem törődve velük indultam el a recepciós pulthoz a kulcsokat elkérni. Miközben haladtam előre, gyorsan szemügyre vettem a hotelt. Sütött róla, hogy nem egy átlagos hotel. A krémszínű falak a vörös függönyökkel és bútorokkal eleganciát tükröztek, mégis volt benne valami modern is, a hatalmas földig érő ablakokkal és az üveg asztalokkal. Ízléses volt az biztos.

Annyira elnézelődtem, hogy észre sem vettem azt, hogy belementem valakibe méghozzá olyan lendülettel, hogy a földre kerültem. Egy pillanatra meglepődtem, majd észbe kaptam, és szikrákat szóró tekintettel néztem az előttem álló emberre.