II. - 18. fejezet

Tudom, tudom! A részek össze-vissza jönnek, nem a beígért időpontokban, de nem tudok mit csinálni... Sorry, guys! I know, but... 
Utálom kimondani ezt, de nincs elég időm a blogra. Próbálok minél többet leülni és írni a részeket, de amikor időm lenne már fáradt vagyok. Persze, íródnak a részek, de nem olyan tempóban, mint például decemberben, amikor rengeteg időm volt. Bizonytalan ideig a részek nem szerdán és szombaton fognak érkezni, hanem amikor befejezem őket... Szomorú vagyok, hogy ezt a döntést meg kellett hoznom, mert nem szeretnék csalódást okozni nektek, de egy ideig nem tudom úgy meghozni a részeket, mint eddig. I'm so sorry! Remélem nincs harag! You know, I love you! xx

"Sok kihívással nézel szembe mostanában és azt kívánom, bárcsak azt mondhatnám, hogy könnyű lesz. Bárcsak mondhatnám minden rendben lesz. Bárcsak tudnám az összes választ, de nem tudom… Amit tudok, hogy a változások az életedben téged nem változtatnak meg, az a kedves és törődő ember maradsz, aki még oly sokat adhat a világnak. Remélem egy nap majd úgy tekintesz vissza erre az időszakra, hogy ekkor találtad meg valódi önmagad és elindultál egy olyan úton mely végül elvezetett a boldogsághoz."

- Biztosúr! Elhiszem, hogy rengeteg ilyen esettel találkoztak már, de én nem vagyok hülye! Tudom, hogy bezártam az ajtót! Ráadásul az is csak feltűnt volna, hogy a kutyám ki jött rajta! Az meg a másik fele, hogyha akkor szökött volna ki, akkor utánam jön - mondtam neki elég idegesen. Minden áron megakart győzni arról, hogy nem betörtek a lakásba, hanem én nem zártam be az ajtó... Csakhogy ez nem ennyire egyszerű.
- És mégis milyen betörő járt itt bent, aki nem vitt el semmit? - kérdezte cinikusan, mire legszívesebben képen töröltem volna.
- Én tudjam?! Lehet, hogy valami szenilis betörő, aki betört csak elfelejtette, hogy miért jött! - váltottam én is cinikus hangnemre, mire a mögöttem álló Harry majdnem hangosan felnevetett.
- Hölgyem, szerintem jobb lesz, ha most elmegy lezuhanyzik és lefekszik. Maga uram pedig nagyon vigyázzon erre a nőre, mert elég... szeszélyes - mutatott rám, majd a társával - aki teljesen meg volt kukulva - kiment a lakásból.
- Köszönöm a segítséget! - üvöltöttem utána. - Ugye te elhiszed, hogy nem én hagytam nyitva az ajtót? - néztem Harryre, aki csak bólintott egy nagyot.
- Biztos vagyok benne, hogy nem te. Át kéne jól nézni a cuccaidat, mert lehet, hogy így futtában nem vettél észre semmit, de ha jobban átnézed a dolgaidat, akkor megtalálod, hogy mit vittek el - rántotta meg a vállát.
- Ez jó ötlet! - csettintettem egyet. 
- Akkor ezért az ötletért kaphatok egy kis ajándékot? - kérdezte kaján vigyorral az arcán. Őszintén szólva ez egyáltalán nem tetszett.
- Attól függ micsoda - válaszoltam neki kimérten.
- Találkozzunk holnap este - mondta magabiztosan. Őszintén szólva elég kecsegtető volt az ajánlat, de nem voltam biztos benne, hogy ez jó ötlet, annak ellenére sem ami ma történt kettőnk között. Meg amúgy is, neki elvileg van egy barátnője.
- Ha jól tudom, te kapcsolatban vagy. Hilary biztos nem örülne neki, ha kiderülne, hogy velem találkozgatsz - tártam szét a karom. Azt hittem, hogyha ezt bevetem, akkor majd hanyagolja ezt, de nem tette.
- Ez nem randi! Kimondta, hogy randi? - nézett rám úgy, mint aki nem is tudja, hogy miről beszélek. Márpedig tudta, hogy jogosan mondtam neki azt, amit mondtam. Még ha mi azt is mondjuk, hogy nem az, mások annak hinnék. És esetleg titkon mi is annak gondolnánk. Már az is nagy port fog kavarni, amikor kiderül, hogy csókolóztunk ma. Ez csak rátenne még egy lapáttal, én pedig nem akarom a 'kapcsolatromboló' szerepét betölteni. 
- Nem kell a duma... - legyintettem egyet.
- Figyelj, a kapcsolatom Hilaryval már most haldoklik, pedig még el sem kezdődött igazán. Nem oszt nem szoroz az, hogy mi holnap este találkozunk - rántotta meg a vállát.
- De én nem akarok az lenni, aki miatt szakítottatok - néztem rá komolyan.
- Nem az leszel! - válaszolta határozottan. 
- Rendben, legyen - rántottam meg a vállam. - De ha valami cikket fognak írni rólam, az a te hibád! - fenyegettem meg játékosan. 
- Akkor ha megadnád a telefon számod, akkor tudnánk beszélni... - célzott finoman arra, hogy adjam meg a telefon számom.
- Ugyanaz, mint a régi - rántottam meg a vállam. Nem értettem a kérdést, hiszen már megvolt neki egyszer.
- Azt kitöröltem. Tudod nem volt jó minden nap a nevedbe ütközni a telefonkönyvben... - rántotta meg a vállát. Kicsit meglepődtem. Ez azt tükrözte nekem, hogy én is hiányoztam neki. Ami valamilyen szinten megmelengette a szívem.
- Oké, akkor hozom a telefonom... Nem tudom fejből azóta sem - nevettem el magam. Igazából sosem tudtam megjegyezni igazán csak számok maradtak meg belőle. Nem mintha ennyire rossz lenne a memóriám, egyszerűen sose koncentráltam erre eléggé.
- Akkor inkább írd fel egy papírra, úgyis lent felejtettem a telefonom a kocsiba - mondta, mire bólintottam egyet és a szobámba mentem. Előkotortam a telefonom, amiben jegyzetbe el volt mentve a telefonom számom, utána pedig valami papír után kezdtem kutatni a polcrengetegben. Amikor megtaláltam egy kis sárga postites tömböt, aminek az első lapjára gyorsan oda is firkantottam a számom. A jegyzet tömböt épp raktam vissza a helyére, amikor láttam, hogy a legfelső polcon el van dőlve egy odarakott váza. Egy székre felálltam és megigazítottam. Azonban ahogy jobban körbe néztem a polcon valami hiányzott onnan. Először nem tudtam, hogy mi nem stimmel, de miután jobban megnéztem, rájöttem, hogy mi is hiányzik onnan. Nem volt ott a doboz, amibe a Harryvel kapcsolatos dolgokat rejtettem. A helyén pedig egy vékony boríték volt, amin csak nagy nyomtatott betűkkel a nevem állt.A kezembe vettem a levelet és leléptem a székről. Egyfolytában csak a boríték elején lévő írást vizslattam. 
- Mi olyan sok idő abban, hogy leírd egy lapra a telefonszámod? - lépett mögém Harry és először rám, majd a borítékra nézett és felvonta a szemöldökét. - Ez meg milyen levél?
- Hát, öhm... Valamelyik nap találtam a postaládámban és elfelejtkeztem róla - rántottam meg a vállam, mintha valóban így lenne. Nem akartam az orrára kötni se a levelet, se a dobozt.
- Nem úgy tűnik, mint egy szokványos levél... - célzott arra, hogy se név, se cím nem szerepel a borítékon.
- Biztos valaki csak beledobta és ennyi - mondtam, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb dolog. 
- Nekem ez elég gyanús, de rendben, legyen csak ennyi. Bár szerintem komolyabban kéne venned, mert egyszer az egyik barátom is kapott hasonlót. Jó, mondjuk az szerelmes levél volt, de akkor is - mondta komolyan, mire ránéztem, amolyan 'majd elintézem én' pillantással. Ezt azonnal megértette és nem szólt semmit az ügyben. - Most viszont nekem ideje lenne mennem, mert lesz egy megbeszélés az új lemezünkkel kapcsolatban és nem lenne jó elkésnem. Szóval ha odaadod a számod, akkor már el is tűnök... - gyorsan a kezébe nyomtam a sárga postitet, mire elvigyorodott. 
- Itt van - mondtam még hozzá komoran. Egyáltalán nem voltam nyugodt ezzel az egész dologgal kapcsolatban.
- Köszi, akkor majd felhívlak, hogy megtudjam veled beszélni, jó? - nézett rám nagy szemeivel.
- Oké - válaszoltam röviden.
- Akkor én már itt sem vagyok! - simította meg a kezem, majd elindult ki az ajtón. Kirázott a hideg az érintésétől, ráadásul hirtelen is ért. Nem számítottam rá. És tudom, hogy ezután illett volna kikísérnem őt, de a lábam nem mozdult, hiába akartam. Helyette inkább a kis kanapémhoz vezérelt, amire le is ültem és kinyitottam a borítékot, ami egy fehér lapot tartalmazott. Elővettem és kihajtottam a papírt, amin nem állt sok szöveg, de az mind nyomtatott betűvel. Izgatottan, mégis félve kezdtem el olvasni a sorokat. Megakartam tudni, hogy mégis miért pont azt a dobozt vitték csak el ha már egyszer bejutottak a lakásomba.

Kedves Serena!

Tudom, hogy el sem tudod képzelni, hogy mi ez az egész, hiszen valaki idegen járt a lakásodban és ellopta a titkos kis dobozod, amiben az összes Harryhez fűződő tárgyadat tartod. Legalábbis ezekkel már biztos tisztában vagy, mert épp ezt a levelet olvasod. De mint mindennek, ennek is van értelme, mégpedig egy üzenet; itt az ideje, hogy elfelejtsd Harryt! Vedd észre, hogy a ti kapcsolatotok halálra van ítélve. Tudom, hogy ezt nehéz bevallani, de légy felnőtt, s fogadd el! Az élet nem mindig jó hozzád! Viszont én most az voltam hozzád, mert megtettem helyetted az első lépést; megszabadultam az összes ráemlékeztető tárgyadtól! Viszont a többi feladat a tiéd, utasítsd vissza az összes meghívását! Tudom, hogy találkozgattok, mindenki tudja. De ennek vess véget azonnal! És ahelyett, hogy most dühöngenél, inkább cselekedj, és gondolkozz azon, hogy mivel érhetnéd el azt, hogy minél távolabb legyél tőle!

Szeretettel; valaki, aki tisztán lát

Hitetlenkedve néztem a kezemben tartott üzenetre. Nem elég, hogy ez a bizonyos valaki bejutottam a lakásomba, még ki is akar oktatni arról, hogy mi jó nekem és mi nem. Teljesen felidegelt, ez az ismeretlen és rögtön azon kezdtem el gondolkozni, hogy vajon ki lehet az. Rengeteg variáció az eszembe jutott, de mindegyik elég szürreálisnak tűnt. De annyira megakartam tudni, hogy ki leehet az, és még ennél is jobban megakartam fojtani. 

Sűrű gondolkozásomból a telefonom pittyegése ébresztett fel. Gyorsan érte mentem és a képernyőjére szegeztem a tekintetem. Két üzenetet kaptam, két különböző embertől. Megnyitottam az elsőt, amit Harry küldött.

"Holnap 7-re érted megyek! Öltözz fel csinosan, mert étterembe viszlek! :) Harry .xx"

Jót mosolyogtam azon, hogy máris üzent, holott még fél órája sincs annak, hogy elment. Nem írtam neki vissza, csak megjegyeztem, hogy holnap hét órára készüljek el. Inkább a másik üzenetet nyitottam meg, amit Matt küldött. Egyáltalán nem ért váratlanul, hogy írt, hiszen minden nap szoktuk egymást fárasztani különböző értelmetlen sms-ekkel.

"Csalódtam benned. Beszélnünk kell, azonnal!"

Olvastam el a kicsit sem volt vicces vagy értelmetlen a szöveg. Sokkal inkább komoly és mérges. Volt egy tippem, hogy miért is, de reménykedtem benne, hogy nem erről van szó, hanem valamilyen teljesen más dologról, én pedig csak túl paráztam az egészet. De félő volt, hogy hallott vagy látott valamit rólam és Harryről.

II. - 17. fejezet

"Még mindig szeretlek. Nem érdekel, hogy megbántottál, hogy csalódást okoztál, és ezeken nem egyszer. Hidd el nekem elfelejteném, mert szeretlek. Ez az egyetlen egy bajom, hogy nem tudlak elfelejteni. Próbálkozom, próbálkozom. De egy hely mindig ott lesz a szívembe, fent tartva Neked!"

~ 1 hónap múlva, november 

- Ugye tudod Serena, hogy nagy lehetőség kaptál. Lehetőleg ne szúrd el, mert akkor magadat is és az iskolát is lejáratod. Ez nekünk sem és neked sem lenne jó - nézett rám komolyan Mrs. Sande miközben a fodrászok a hajamat csinálták.
- Persze, tudom! És nagyon hálás vagyok, amiért engem gondoltak ki erre a feladatra! - mosolyodtam el lágyan. Körülbelül két hete hívatott be az igazgatónő az irodájába és közölte velem ezt a nagyszerű lehetőséget.
- Serena, elég nagy a szád és néha nem azt csinálod amit kellene, de komolyan. Iszonyatos nagy lehetőséget látunk benned az igazgatónővel együtt. Ezért gondoltunk rád rögtön elsőként, amikor megkaptuk ezt a lehetőséget. Elég befolyásos emberek ülnek most a nézők között, használd ki! - mondta nagy mosollyal az arcán, azonban le sem tagadhatta volna, hogy  nagy izgul. Megmerem kockáztatni, hogy nálam is jobban izgult. 
- Köszönöm, és igyekszem! - válaszoltam nagy mosollyal az arcomon.
- Kész van a hajad! - mondta a kedves arcú fodrász lány, mire kipattantam a fodrászszékből és az egyik stylisthoz siettem. Mosolyogva nyomta a kezembe a ruhát amit viselni fogok először. Gyorsan elmentem átöltözni és mosolyogva léptem elő a ruhámban, ami halvány szürke színű ruha volt, aminek a felső része hálós volt. Egyszerűen gyönyörűnek éreztem magam a sminkben amit készítettek nekem és a hozzá passzoló hajjal. 
- Lányok! Gyertek, ti jöttök! - hallottam meg az egyik rendező hangját. Gyorsan a helyemre siettem a sorban. Alig vártam már, hogy végig sétálhassak a kifutón. Régebben is imádtam ezt csinálni, most is imádom!
- Mehetsz! - mondta a mellettem álló statiszta, mire azonnal elindultam. Teljesen felpörögtem ahogy kint sétáltam a kifutón. S bár fapofával kellett végig sétálnom, alig bírtam megállni, hogy legalább egy mosolyt ne eresszek meg. Sajnáltam amikor vissza kellett mennem a színfalak mögé, de ott azonnal a kezembe nyomták a következő ruhámat, amit egy halvány arany színű darab volt. Jól éreztem benne magam, bár nekem személy szerint az előbbi sokkal jobban elnyerte a tetszésem.
Újra beálltam a sorba és izgatottan vártam, hogy újra végig mehessek a kifutón. Újabb utasításra kimentem újra. Élveztem, ahogy mindenki tekintete rám téved, még ha a ruha miatt is. De úgy éreztem magam, mint egy hercegnő. Nem is értem az olyan modelleket, akik nem élvezik ezt az egészet. Akik azt mondják, hogy csak fényképezőgép előtt pózoló robotok. Szerintem ők meg sem érdemlik, hogy elismerjék őket. Ez a szakma sokkal több ennél, legalábbis számomra. 
Miközben sétáltam visszafelé a backstage felé, megakadt a szemem valakin. Pontosabban Ő rajta. Nem értettem, hogy mit keres itt, de azt észre vettem, hogy mosolyogva figyel engem. Úgy tettem, mintha észre se vettem volna. S bár úgy is lett volna.
- Serena, gyönyörű voltál! Mint egy vérbeli profi! - jött oda hozzám Mrs. Sande. - Megérte, hogy téged hoztunk el! - vigyorgott egyfolytában.
- Köszönöm! - csak ennyit bírtam mondani, mert az agyam teljesen másfele járt. Csak azon tudtam gondolkozni, hogy mit keres itt Harry.
- Serena, jó voltál! - dicsért meg az egyik statiszta is. Csak rámosolyogtam, utána pedig elszáguldtam átöltözni. Visszavettem magamra azt a ruhámat, amiben jöttem; egy szürke hosszú ujjú felsőből, aminek gyöngyökkel kirakott gallérja volt, egy fekete bőrszoknyából és fekete leopárdmintás harisnyából állt.

Mire összekaptam magam, már a divatbemutatónak vége volt. Mindenki vette le a ruháit, mindenhol nyüzsgés volt. Megkerestem gyorsan Mrs. Sandet és elköszöntem tőle és az igazgatónőtől is. Tényleg sokat jelentett a számomra, hogy engem gondoltak erre a divatbemutatóra. Pedig annyi mindenki mást választhattak volna, de rám gondoltak. 

Mint aki jól végezte dolgát sétáltam ki az épület halljába, ahol már rengetegen voltak. Kiakartam gyorsan szabadulni a helyről, azonban voltak akik megállítottak és kénytelen voltam elkezdeni beszélgetni velük.

- És mond csak, te milyen iskolába is jársz? - kérdezte egy öltönyös fickó, akiről fogalmam sem volt, hogy kicsoda.

- A város túloldalán van egy iskola, ahova azokat a lányokat veszik csak fel, akik a legjobbak a modell szakmában. Ha nem látnak téged elég jónak, akkor nem kerülhetsz be. Végül is még jobbá tesznek ott bennünket - magyaráztam a férfinak, aki nagyokat bólogatott.

- A lányom is kitalálta, hogy modell akar lenni. Azért is jöttem el ide, hogy megnézzem milyen esélyekkel is indul, de azt kell mondjam, hogy nagyon sokat kellene tennie azért, hogy a legjobbak közé kerüljön. Nem biztos, hogy kiakarom tenni ennyi tehernek - mondta elgondolkozva a férfi.

- Szerintem ez nem teher. Az egész egy nagy buli, higgye el! Legalábbis akkor igen, ha tényleg ezt szeretné csinálni a lánya - mondtam neki biztatóan.

- Pont ez a baj! Nem tudja még igazán, hogy mit akar... - nevetett fel a férfi.

- Elnézést, ellophatom a hölgyet egy pillanatra? - szólt a beszélgetésünk közbe hirtelen valaki.

- Persze, már mindent megbeszéltünk amit szerettem volna. Köszönöm a segítséget, Serena! - intett a férfi, én pedig mérgesen a fiú felé fordultam.

- Most miért kellett elküldened? Épp beszélgettem vele! - néztem idegesen Harry felé, aki furcsán nézett rám.

- Tudod egyáltalán ki volt ez? - húzta fel a szemöldökét.

- Nem, de épp ezt szerettem volna kideríteni! Lehet valami nagy divatcég elnöke vagy ilyesmi! - mondtam ami elsőnek eszembe jutott. Bár azt nem gondoltam, hogy valami divatcég elnöke esetleg.

- Azt kétlem... - húzta fel a szemöldökét.

- Na mond, mit akarsz? - kérdeztem tőle kicsit flegmán. Jó, talán eléggé flegmán...

- Beszélni arról, amit múltkor mondtál - válaszolta mélyen a szemembe nézve. Pár másodpercig megállt az idő, ahogy zöld szemébe néztem. A gyomromban furcsa érzés fogott hatalmába. Csak őt tudtam nézni, senki mást.

- Nincs mit beszélnünk, Harry - mondtam ki a legnagyobb fájdalommal. Szinte éreztem a fájdalmat a szívemben. 

- De van, Serena! De nem itt, hanem kettesben valami étteremben vagy tudom is én hol. Ne hazudj magadnak azzal, hogy ilyeneket mondasz! - fogta meg a felkaromat a kezeivel. Úgy nézett rám, én pedig megsemmisültem. Olyan lettem, mint egy rongybaba, akivel bárki csinálhat bármit. Csak Harryre tudtam gondolni, a szemeire, a szájára, az orrára...

- Miért csinálod ezt? - kérdeztem megtörten, suttogva. 

- Mit? - húzta fel a szemöldökét értetlenül.

- Ezt az egészet! Jössz itt nekem ezzel a barátság dumával, közben te is tudod, hogy mi nem lehetünk barátok. Mert nem tudunk azok lenni! Legalábbis én nem tudok csak a barátod lenni! - tört ki belőlem az összes érzésem. - Komolyan azt hiszed, hogy azok után ami történt közöttünk a nyáron, én képes lennék csak barátként tekinteni rád? Én nem az a lány vagyok, de ezt te is tudhatnád igazán! Hiszen annyi mindent elmondtam neked... Többet tudsz rólam, mint a saját anyám! 

- Serena... - próbált leállítani Harry, de folytattam.

- Nekem te sokat jelentesz, akármennyire is furcsán hangzik! Hiába törted össze a szívem, nem telik el úgy nap, hogy ne jutnának eszembe a veled eltöltött idők! És nem tudom, hogy te hogyan vagy ezzel, de már igazán megszólalhatnál, mert én itt fecsegek össze-vissza, miközben te csak... - igen, azt akartam, hogy megtudjam Harry mit érez a barátságos dumáján kívül. Azt akartam, hogy mesélje el nekem, hogy valójában hogyan is gondolja a kapcsolatunkat, neki mit jelentett. Azt akartam, hogy órákat fecsegjen nekem az érzéseiről, hogy megtudjam, legalább egy kicsit is viszonozza őket. De azt álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire egyszerűen és könnyen, de mégis mindennél többet mondóan képes a tudtomra adni az összes érzését. Még mielőtt betudtam volna fejezni a hegyi beszédemet, Harry a létező legaranyosabb módon hallgattatott el. Megcsókolt, de úgy, mint még soha senki. Tele érzelemmel, amivel mindent elmondott számomra. Boldogság járta el az összes porcikámat attól, hogy csókol. Habozás nélkül visszacsókoltam. Nem tudott érdekelni, hogy itt mindenki előtt csókolózunk, hogy barátnője van, hogy valószínűleg holnap az összes pletykalap címlapján fogunk borítani. Még az sem érdekelt, hogy mennyire megbántott amit tett velem a nyáron. Csak az érdekelt, hogy megcsókolt, hogy mennyi ideje vártam már erre a csókra.

- Megkaptad a válaszod? - kérdezte féloldalasan elmosolyodva, amikor elváltak ajkaink a másikétól. 

- Azt hiszem - válaszoltam a fellegekből. Legszívesebben ott maradtam volna örökkön öröké azon a szent helyen. Azonban a csodálatos pillanatot a telefonom csörgése szakította félbe. Amikor előkotortam a táskámból legszívesebben eldobtam volna a fenébe, de amikor megláttam, hogy az egyik szomszédom telefonál inkább felvettem, mert gondoltam, hogy nem viccből hívogat.

- Miss Serena? - hallottam meg a szomszédomban lakó bácsi hangját.

- Igen Mr. Musso! - válaszoltam. Harry furcsán nézett rám, mire megrántottam a vállam.

- Gyorsan jöjjön haza, mert a kutyája kiszabadult a lakásából! Kirágta az ajtót vagy tudom is én, de itt rohangál a folyosón és minden összeborít! Azonnal jöjjön haza, különben feljelentem akármennyire is szeretem magácskát! - mondta idegesen az öreg bácsi, mire elkerekedett a szemem. Lola mégis hogyan szabadult ki a lakásból?

- Igen Mr. Musso azonnal indulok haza! Addig ha megkérhetem adjon neki szalámit azt szereti és akkor megtudja fogni! Nem sokára otthon vagyok és köszönöm, hogy szólt! Csókolom! - tettem le a telefonom. - Azonnal hívnom kell egy taxit! - néztem kétségbeesetten Harryre, aki még mindig értetlenül nézett rám.

- Miért? És ki szereti a szalámit? - húzta fel a szemöldökét. Felkuncogtam, mert elég vicces helyzet volt.

- A kutyám, Lola kiszabadult a lakásból és a szomszédom azzal fenyeget, hogy kihívja a rendőrséget, mert a folyosón rohangál össze-vissza - nevettem fel kínosan mire levigyorodott. - De most mennem kell, mert elég rosszindulatú az öreg bácsi és képes tényleg kihívni a rendőröket és még taxit is kell hívnom és idő még hazaérek úgyhogy... - hadonásztam össze-vissza mire Harry elvigyorodott.

- Majd én elviszlek! Kocsival vagyok és úgyis tudom hol laksz - mondta, mire kicsit zavarba jöttem.

- Nem kell megoldom! - mondtam neki és legyintettem.

- Nem baj, gyere! - fogta meg a csuklómat és maga után kezdett húzni. A bőröm égni kezdett ahol hozzám ért, én pedig azt sem tudtam hol vagyok a boldogságtól.

- Köszönöm - mondtam neki, mikor már a kocsiban ültünk és beindította a motort. 

- Semmiség - mosolygott rám, utána pedig az utat kezdte el figyelni. - Nem is tudtam, hogy van egy kutyád - mondta miközben bekanyarodott az egyik utcába.

- Nem mondtam? Pedig van, Lola a neve, 2 éves és imádom, kivétel amikor összepiszkol és rosszalkodik - mondtam neki vigyorogva.

- Biztos aranyos, bár én...

- Te macskás vagy - vágtam közbe még mielőtt elmondta volna. Nyáron már vagy ezerszer hallottam tőle. Rám nézett majd elnevette magát. 

- Így igaz - bólintott egyet.

- Itt kell lefordulni! - mutattam a következő utcára mire megforgatta a szemeit.

- Tudom, hogy hol laksz - mondta miközben befordult az utcára, utána pedig leparkolt a ház előtt. - Gondolom, hogy emlékszel, hogy voltam már itt - okoskodott mire összeráncoltam a homlokom.

- Csak segíteni akartam zseni - mondtam miközben kiszálltam a kocsiból. 

- De ugye azt tudod, hogy nem szorulok segítségre? - mondta miközben bezárta a kocsiját és utánam igyekezett. Nem igazán értettem, hogy miért jön, de nem szóltam egy szót sem, csak beszálltam a liftbe és egészen a 3. emeletig mentem vele. Vagyis mentünk, mert Harry is jött. Először Mr Mussohoz mentem, hogy bocsánatot kérjek tőle és megtudjam, hogy hol van Lola. Reméltem, hogy nem vitette el egy sintérrel vagy hasonló. 

- Csókolom! Lola merre van? - kérdeztem tőle mikor kinyitotta az ajtaját.

- Itt van a kutyád és remélem ilyen többet nem fordul elő! - nézett rám mérgesen és a kezembe adta Lolát, aki nagy kiskutya szemeivel úgy nézett rám, mintha teljesen ártatlan lenne.

- Ne tessék haragudni, ez egyszeri alkalom volt! - mondtam neki, majd a nem messze lévő ajtómhoz sétáltam. Miközben kerestem a táskámban a kulcsom hallottam, hogy az öreg bácsi még Harryt is kioktatja.

- Fiatalember ajánlom, hogy nevelje meg a kis hölgyet, mert eléggé kelekótya! - mondta neki, mire Harry felnevetett.

- Igyekszem miden tőlem telhetőt megtenni! - mondta a göndör fiú, majd még valamit motyogott neki Mr. Musso, de azt már nem hallottam. Arra figyeltem, hogy kinyissam az ajtót, de hiába akartam elfordítani a zárban a kulcsot, nem ment. Idegességemben rácsaptam egy nagyot a kilincsre, ennek következtében az ajtó kinyílt. Pislogtam egy nagyot, hogy jól láttam-e a szituációt, majd remegő hangon Harryhez szóltam.

- Harry, gyere ide egy kicsit! - mondtam neki. Értetlen fejjel közeledett felém.

- Azt hiszem valaki betört hozzám - mondtam ki a szavakat sokkoltan.

II. - 16. fejezet

"Azt hiszem, azt hiszem amikor az egésznek vége, tudod, egyszer csak visszajönnek és bevillannak a dolgok. Ez pedig olyan, mint az emlékek kaleidoszkópja, csak visszajön minden, még ha közbe Ő nem is. Amikor megláttam, szerintem egy részem már abban a pillanatban tudta, hogy ez megtörténhet. Nem arról van szó, amit mondott, vagy amit tett. Az érzésről szólt, ami ezzel együtt járt, és a legnagyobb őrültség az, hogy sosem gondoltam volna, hogy egyszer ugyanígy érzek majd. Nem tudom, hogy így kellene-e. Tudtam, hogy ez a világ túl gyorsan halad és túlságosan is elvakít. De csak azt gondoltam: hogy a pokolba kerülhet az utadba valaki, aki úgy néz ki, mint egy angyal, amikor mosolyog? Talán ő is tudta ezt, amikor meglátott. Azt hiszem elvesztettem az egyensúlyom. A legrosszabb része pedig nem az volt, hogy elveszítettem őt, hanem az, hogy elveszítettem önmagamat."

Amikor eljöttem Harryvel erre a "baráti összejövetelre" mindenre számítottam, csak ehhez hasonlóra nem. Eszembe se jutott olyan, hogy Harry majd elhívja a barátnőjét és előttem csókolja meg. Azt hittem, hogy van benne ennyi diszkréció, de nagyot tévedtem. 
- Hilary, te mit keresel itt? - kérdezte tőle, mikor végre kiszálltak egymás szájából. 
- Beszéltem ma Niall-vel, mert Jenny karkötője nálam maradt és említette, hogy ma este csaptok egy kis összeröffenést. Gondoltam, hogy eljövök, biztosan csak elfelejtettél szólni - a lány a mondandója végén rám nézett. Szúrós tekintettel végigmért, majd újra Harry felé fordult. - De úgy látom, nem elfelejtettél meghívni, hanem nem is akartad, hogy itt legyek... - lépett egy lépéssel hátrébb a fiútól. Elkapott a hányinger ahogy a lány megjátszotta magát Harry előtt. Minek ide ez a 'megsértődöm' színjáték? Messziről süt a lányról, hogy levakarhatatlan.
- Nem, dehogyis! Örülök neki, hogy eljöttél! Tényleg elfelejtettem szólni, hogy gyere át - mosolygott rá Harry.
- Én azt hiszem bemegyek - mondtam nekik a párbeszédükbe közbe szólva. 
- Várj! Had mutassalak be titeket egymásnak! - szólt utánam Harry. Láttam rajta, hogy nincsen ínyére ez a dolog. - Hilary, ő itt egy régi barátom, Serena! Serena, ő itt Hilary! - azonnal szemet szúrt, hogy nem mondta ki, hogy Hilary a barátnője. De a lány ezt észre se vette, csak egy műmosollyal köszönt nekem. A szemében láttam, hogy nem tetszik neki, hogy Harryvel vagyok. 
- Oké, de most már megyek! - mondtam türelmetlenül. Nem volt kedvem tovább figyelni az ömlengésüket. 
- Mi is megyünk! - válaszolta vidáman Hilary, majd Harry ujjait összefűzte az övéivel és elindultak a bejárati ajtó felé. Annyira össze voltak melegedve, hogy arról meg is felejtkeztek, hogy tulajdonképpen én vagyok a vendég, ilyenkor velem kellene foglalkozni. De nem vártam el ettől a lánytól azt, hogy ismerje az illemet. Szép csendben mentem be a nagy házba mögöttük. Már lehetett hallani a poharak csörgését és a beszélgetések, nevetések zaját az előszobából is. Épp vettem volna le a lábamról a bakancsom, amikor Harry a válla fölött visszaszólt nekem.
- Ne vedd le! Felesleges! - mondta majd bement a nappaliba. Azt gondoltam, hogy legalább neki van annyi esze, hogy nem hagy teljesen egyedül. A düh majd megevett az egész helyzettől. Ő hívott el engem, és ő is szarja le a fejem. Legszívesebben visszafordultam volna és meg sem álltam volna hazáig. Azonban ebben megakadályozott valaki.
- Serena! - hallottam meg Perrie vidám hangját, majd a nyakamba ugrott. Mosolyogva szorítottam magamhoz a lányt. Őszintén hiányzott már a pörgése. - Végre itt vagy! El sem hittem amikor Zayn mondta, hogy egy egyetemista bulin futottak össze veled! Ez a sors, neked itt a helyed közöttünk! - kezdett el megállíthatatlanul beszélni. 
- Én is örülök, hogy látlak! - válaszoltam neki mosolyogva.
- Ez annyira hihetetlen, nem? De most gyere, sok mindent kell elmesélned, hogy mi történt veled, hogy kerültél ide! - a csuklómnál fogva rángatott be a hatalmas nappaliba, ahol mindenki rám szegezte a tekintetét. 
- Serena! - először Eleanor és Danielle kapott észbe. Odajöttek hozzám és megöleltek, majd szép sorjában a fiúk is mind. Legutoljára Louis szorított magához.
- Örülök, hogy itt vagy lányka! - suttogta a fülembe mosolyogva.
- Én is válaszoltam vissza neki. Ahogy elengedtem a fiút, rögtön egy mérges szempárral találtam magam szembe. Hilary nézett engem egyfolytában. Komolyan, ha egy pillantással ölni lehetne, akkor én már halott lennék.
- Szia! Jenny vagyok! - állt meg előttem egy barna, vasalt hajú lány. Méregzöld szemeivel az arcomat fürkészte. Ahogy jobban végig néztem rajta, nagyon hasonlított valakire. - Hilary húga vagyok - mondta, amivel mindent megmagyarázott. Tényleg rengeteg volt a hasonlóság a két lány között, csak a hajuk színében különböztek. 
- Szia! Én Serena vagyok! - válaszoltam neki. Próbáltam kedves lenni vele, de valami nem stimmelt vele se és a nővérével sem.
- Örülök, hogy megismerhetlek! Sokat hallottunk már rólad itt mindenkitől. Ugye, Hilary? - nézett a testvére felé, aki keserves mosollyal az arcán bólintott. Kissé meglepődtem, hogy sokat hallottak már rólam... Beszéltek a többiek rólam nekik?
- Igazán? Remélem csak jókat mondtak! - néztem végig mindenkin, akik már elfoglalták a régi helyüket és csendben figyeltek minket. 
- Persze! - mondta a lány, majd Niallhez sétált. 
- Serena! Gyere ide most azonnal, annyi mindent kell mesélned! - intett maga felé egyet Perrie. Mosolyogva mentem oda hozzá. Mellette ott ült Eleanor és Danielle is, akik elég izgatottnak tűntek. 
- Nem is tudtam, hogy egyetemre készülsz! - mondta Eleanor, hiszen jó maga is főiskolás.
- Én se tudtam. Ha ide nem vettek volna fel, akkor most valahol New Yorkban pincérkednék azt hiszem... - rántottam meg a vállam.
- Ez tulajdonképpen milyen egyetem is? - kérdezte Danielle.
- Ez elég speciális dolog. Tanítanak nekünk alap dolgokat is, de a főterülete az, hogy modelleket képezzen. Rengeteg világhírű modell járt ide, nagyon jó a képzésük. Lehetőséget adnak arra, hogy kipróbáljuk magunkat minden téren. A legjobbaknak biztosítanak fotózásokat, divatbemutatókat, amikkel valamilyen szinten elindíthatjuk a karrierünket. Tényleg nagyon jó suli - válaszoltam vidáman. Kezdtem jól érezni magam. Nem volt olyan kellemetlen, mint amilyenre először számítottam.
- Ez tök szuper! - mondta Dani lelkesen. 
- Szerintem is. Ráadásul az egész sulinak van egy különleges hangulata. Mindenki jóban van mindenkivel, nincsenek különösebb ellentétek - mondtam nekik.
- Komolyan, még a végén én is jelentkezem! Ugye nem korhatáros? - mondta Danielle vigyorogva.
- Dehogyis! Van egy elsős, aki most töltötte be a 27-et - mondtam neki és közben megjelent előttem Eve hosszúkás arca. Igazán kedves lány volt.
- Komolyan kezdem fontolgatni, hogy én is jelentkezem! - mondta nevetve Dani.
- Nyugodtan, majd bemutatlak pár embernek! - mondtam neki és közben valóban belegondoltam, hogy mi lenne, ha ő is odajárna. Az biztos, hogy sokkal többet lennék együtt ezáltal jobb is lenne a kapcsolatunk. Nem mintha most rosszba lennénk.
- És nincs olyan osztálya, amiben énekesek képeznek? Mert akkor én is mehetnék! - szólt közbe Perrie, amire felnevettem.
- Nincs, de majd ha találkozok az igazgatóval, ajánlani fogom neki, jó? - kérdeztem tőle vigyorogva. Persze nem gondoltam komolyan, ezt persze Perrie is értette, ezért nevetve bólintott egy jó nagyot.
- Van valami kaja a chipsen és ezeken kívül? - hallottam meg Niall hangját. Felé kaptam a fejem és vigyorogva figyeltem ahogy Liamnek magyarázza, hogy igazán előállhatna már valami újjal a sok kekszen kívül. 
- Tudod Niall nagyon szeret enni - hallottam meg hirtelen Hilary hangját, aki Harry öléből figyelt engem. 
- Tudom, ismerem - mondtam neki majdnem hangosan felnevetve. Nem tudom honnan vette, hogy ezt most közölni kell velem.
- Jó, csak mondtam - válaszolt, mintha flegmán válaszoltam volna neki, közben tök normálisan. 
- Én meg csak válaszoltam - rántottam meg a vállam, majd visszafordultam a lányok felé. Egész idő alatt amit ott töltöttem, éreztem, hogy Hilary figyeli minden mozdulatom. De nem törődtem vele, mert azt hittem, hogy csak magamnak képzelem be. 
- Mindjárt jövök, csak hozok magamnak egy pohár vizet! - mondtam Perrienek, akivel egész este beszélgettem az elmúlt időszakról. Mindent kibeszéltünk amit csak tudtunk. 
- Rendben! - bólintott vigyorogva. Megfogtam a poharam és kisétáltam a konyhába. A csap alá tartva az üveget töltöttem meg hideg vízzel, majd megakartam fordulni, de beleütköztem valakibe. Pontosabban Belé. Az orromat azonnal megcsapta a parfümjének az illata, amitől a gyomrom liftezni kezdett, de azonnal elnyomtam magamban ezt az érzést. Nem volt szabad ilyen reakciókat kiváltania belőlem.
- Jaj, sajnálom! - néztem a pólójára, amire ráborult az összes víz ami a poharamban volt.
- Semmi - legyintett féloldalasan mosolyogva Harry. Pár percig csak álltunk egymás előtt és nem szólaltunk meg. Én java részt azzal töltöttem ezt az időt, hogy a falat néztem, ezáltal nem tudtam Harry mit figyelhet. - Látom jól érzed magad a lányokkal - szólalt meg hirtelen, mire rákaptam a tekintetem. Mondhatni elvesztem zöld szemeiben, miközben próbáltam válaszolni.
- Igen, a lányok nagyon aranyosak. Főleg Perrie. Azt hiszem teljesen bezsongott, hogy újra találkoztunk - mosolyodtam el. 
- Mindenki örült neked nagyon. Örülök, hogy eljöttél. Mindenkinek hiányoztál - mosolygott rám kedvesen. 
- Nekem is hiányoztatok - mondtam neki lágyan mosolyogva. S bár próbáltam nem nem gondolni erre az utóbbi időben, valóban hiányoztak valamilyen szinten.
- Mindannyian? - kérdezte kacéran, mire meglöktem a mellkasát.
- Mindannyian - mondtam neki. Tudtam, hogy azért kérdezte meg újra, mert nem hitte el, hogy ő is hiányzott nekem. De akármennyire is fájt amit tett velem, hiányzott. Nagyon.
- Mi folyik itt? - lépett be a konyhába Hilary. Először rám nézett gyilkos pillantással, majd Harryre mosolygott rá. Azonnal rátapadt. Fapofával néztem a lányt, de csak szánalmat éreztem iránta. Nem is értem, hogy hogyan ud valaki ilyen mélyre süllyedni. - Veled mi történt? - nézett Harry pólójára.
- Serena kipróbálta, hogy sellő leszek-e ha leönt vízzel - vigyorodott el, mire felnevettem. 
- Hé! Te álltál mögém habfiú! - mondtam neki nevetve, mire ő is nevetni kezdett. Egyedül Hilary állt felhúzott szemöldökkel. 
- De most megyek átveszem. Nem jó érzés, hogy rám tapad - mondta, majd elengedte Hilaryt és kisétált a helyiségből, ott hagyva engem és a szőke lányt. Felhúzott szemöldökkel, villámokat szóró szemmel nézett végig a lány. Már épp arra készültem, hogy kikerülöm és ott hagyom, amikor hozzám szólt.
- Tudom ki vagy és tudok a nyári románcodról Harryvel. De közlöm, hogy mi együtt vagyunk, és nem áll szándékunkban külön válni. Úgyhogy bármi is volt a terved, elmehetsz, úgysem jön össze - vigyorodott el elégedetten, nekem pedig az állam a padlón tört szilánkosra. Az agyamban a pumpa egy pillanat alatt szökött az egekbe és hiába próbáltam az indulataimat magamban tartani, nem ment. Ez a lány annyira ostoba volt...
- Nem tudom, hogy ezt mind honnan szedted össze a buta szőke agyadban, de közlöm én is, hogy semmiféle hátsó szándékom sincs. Egyszerűen eljöttem, mert régen láttam már a fiúkat és a lányokat. Arról már nem tehetek, hogy te a sötét agyaddal már összeesküdés elméleteket gyártasz - mondtam neki villámokat szóró szemmel. 
- Nem kell a duma. Ide jöttél azzal a szöveggel, hogy Harry a barátod, közben süt rólad, hogy megakarod szerezni magadnak. Akkora egy ribanc vagy, drága! Nem veszed észre, hogy itt senki sem kíváncsi rád? - nézett rám flegmán, mire legszívesebben bevertem volna a képét. De nem akartam jelenetet rendezni. 
- Drágám, nem tudom, hogy mi bajod van velem. Én az én világon semmit nem akarok Harrytől! És ebben tudod miért lehetsz biztos? Mert ha akarnék, már rég megszereztem volna magamnak! És hogy a többiek nem lennének rám kíváncsiak? Ahhoz képest egész jól elbeszélgettem mindenkivel, míg te... Hm... Te csak Harryvel! És hogy csak tud, Harry hívott meg ide, hogy elfelejtsük a múltat és barátok legyünk! - mondtam neki ingerülten. Nem törődtem azzal, hogy miket mondok, csak a véleményemet, a szín tiszta igazat mondtam neki. 
- Barátok? Te meg Harry? Ne nevettess! Inkább menj el innen! Neked itt már nincs keresni valód! - mondta és már készült volna pofán vágni, de megfogtam a kezét. 
- Tudod mit? Tényleg nincs itt keresni valóm! De csak, hogy tud, neked sincs! - hajoltam egészen közel hozzá. Legszívesebben leköptem volna, de nem tehettem. Nem akartam olyan mélyre süllyedni. - És csak hogy tud! Amit tenni akartál, csak az intelligenciádat tükrözi - ejtettem ki az ujjaim közül a kezét, amivel nem rég megütni akart. Kikerülve őt mentem ki a nappaliba. Tudom, hogy nem szokás ilyet tenni, de köszönés nélkül akartam lelépni. Mit mondtam volna a többieknek? Hogy 'sziasztok, valószínűleg soha nem látjuk egymást ezután'? Sokkal könnyebb volt ennél az, hogy szó nélkül lelépek. Lehajtottam a fejem és a bakancsom orrát figyelve indultam meg a kijárat felé, azonban megint beleütköztem valakibe.
- Hova száguldasz szélvész kisasszony? - kérdezte vigyorogva Harry.
- Haza - mormoltam az orrom alatt, majd kikerültem őt.
- Mi?! - hallottam meg a hangját, de akkor már kiléptem az ajtón. Nem telt el egy másodperc sem, Harry kiszáguldott utánam. - Serena! Várj már! Most mi a baj? - jött utánam és széttárta a karját.
- Az égvilágon semmi! - válaszoltam idegesen.
- Akkor most miért mész el? Ma még alig beszélgettünk! Nem azért jöttél, hogy barátok legyünk? - kérdezte értetlenül.
- De, igen, Harry. Csakhogy rájöttem nekem ez nem fog menni. Mi nem tudunk barátok lenni - mondtam neki kicsit nyugodtabban.
- Nem is fogunk tudni azok lenni, mert meg sem próbálod! Komolyan, annyira kusza vagy! - mondta majd megvakarta a fejét. Idegesnek tűnt ő is.
- Igen, talán kusza vagyok. Sok mindenre még nem tudom a választ, nem igazán tudom mit akarok. Sokszor meggondolatlanul cselekszem, utána pedig nem tudom, hogy mihez fogok kezdeni. De azt tudom, hogy én nem akarok csak a barátod lenni! Sajnálom, de nem vagyok képes végig nézni, ahogy más lányt ölelgetsz, puszilgatsz, miközben nem rég még velem csináltad ezt! Én próbálok megbocsájtani neked, Harry! De... - nem tudtam tovább mit mondani. Olyan szinten őszinte voltam Harryhez, ami talán sok is volt. Harry sokkoltan állt előttem. Csak nézett rám, mint aki nem hiszi el azt, amit hallott. - Jobb lesz most ha megyek! - mondtam neki, majd hátat fordítottam neki és nagy léptekkel sétálni kezdtem. Azt nem tudtam, hogy merre, mert arról sem volt fogalmam, hogy hol vagyok éppen. De haza kellett jutnom valamilyen úton-módon, mert nem maradhattam Harry közelében.

II. - 15. fejezet

"Ő engem soha nem fog szeretni. Tudom és tudnom is kell, mert különben belepusztulok ha mással látom majd."

Utáltam mindig is a hétfőket, a gimiben is. Ez nincs másképp se az egyetemen sem, főleg, hogy 0. órában is van kommunikáció órám. Ráadásul vasárnap este még arra sem tudtam rávenni magam, hogy elaludjak rendes időben. Egyfolytában azon rágódtam, hogy minden jól menjen a másnapi "baráti találkozómon". Megbántam magamban már ezerszer, hogy igent mondtam rá.
Reggel gyorsan magamra kaptam egy borsó kötött pulcsit egy fekete csőnadrággal, majd felvettem még hozzá egy nagy arany medálos nyakláncot.

Begöndörítettem villám sebességgel a hajam és már indultam is az iskolába. Az órára épphogy csak beestem, de szerencsére még a tanár előtt. Lehuppantam Lydia mellé a megszokott helyemre, és egész órán próbáltam megállni, hogy ne aludjak el. A tanárok így is eléggé unalmasan tudnak beszélni a dolgokról, de most még jobban annak tűnt. 
- Na, izgatott vagy már amiatt, hogy ma este találkozol újra Harryvel? - kérdezte vigyorogva  Lydia. Őt jobban izgatta a dolog, mint engem.
- Sokkal jobban érdekel az, hogy mit fognak majd rólam gondolni a többiek... - mondtam neki komolyan. Nem mondanám, hogy meglepődött, de nem is lett volna rá oka. Ez a párbeszéd már tegnap is lejátszódott közöttünk. 
- De Serena! Ne legyél ennyire komoly! - mondta még mindig vigyorogva. Komoly önuralom kellett ahhoz, hogy ne vágjam Lydia képébe azt, amit gondoltam. Ő könnyen beszél, hogy ne legyek ennyire komoly... Nem ő csinálta végig azt amit én. Nekem is sokkal jobb lenne az életem, ha már 3 éve egy olyan odaadó barátom lenne, mint Tom. Talán akkor én se lennék ennyire komoly.
- Ez nem olyan könnyű, mint amilyennek hiszed - mosolyogtam rá műn, majd megkétszereztem a lépteimet. Még nem részleteztem a dolgokat Lydiának, de még nem is állt szándékomban. Nem ismertem még annyira, hogy tudjam, később esetleg ne használná fel ezt ellenem. Inkább hagytam, hogy had gondoljon azt amit akar. Később, ha szorosabb lesz a kapcsolatunk, akkor úgyis elmesélek majd neki mindent. 
- Te tudod - rántotta meg a vállát Lydia. Biztos voltam benne, hogy rengeteg kérdőjel van a fejében, és hálás voltam neki, mert nem zúdította rám az összes kérdését. Tudta, hogy úgyse válaszolnék rájuk. Még nem.
- Itt van a kedvenc modellem! - hallottam meg Marvin hangját magam mögött. Vigyorogva fordultam felé, majd szorítottam magamhoz. Az első napokban el sem tudtam volna képzelni, hogy egyszer ennyire megszeretem. De jobban megismertem, és rájöttem, hogy tud kedves is lenni, ha leveti magáról azt az idegesítő, szemtelen énjét. 
- Itt a kedvenc modellsrácom! - vigyorodtam el, mikor elengedtük egymást. Zavartan vettem észre, hogy mellette ott áll Gale is, akivel péntek este nem is beszéltem. Nem hiszem, hogy örült annak, hogy a partnere csak úgy szó nélkül eltűnt. - Szia! - mondtam neki mosolyogva. Nem tudtam, hogy mit is mondhatnék neki. 
- Mi a programod holnap délután? Mert el kéne jönnöd velem valami jó kis ajándékot venni Ashleynek! Szerdán leszünk 2 hetesek és nagyon szereti megünnepelni az ilyen dolgokat - nézett rám kétségbeesetten Marvin. Ashleyvel sikeresen sikerült összejönnie, aminek igazán örülök. Mintha kivirult volna azóta jobban. Mármint a humora még idegesítőbb, mint volt.
- Persze, ráérek - bólintottam nevetve.
- Örök hála Serena! - mondandójába a csengő éles hangja vágott bele. Gyorsan elköszöntünk Lydiával a fiúktól és az előadó terem felé vettük az irányt. Így is késve, de végül befutottunk az órára.

~*~

- Lola, most nézd meg, teljesen összepiszkoltál! - szóltam kiskutyámhoz mikor megérkeztünk haza a sétáltatásból. Nem rég esett kint az eső, és Lolának sikerült a legnagyobb pocsolyákba belemennie, utána pedig teljesen összeugrált. S bár úgy terveztem, hogy nem öltözök át Harry "baráti összejövetelére", most mégis kénytelen voltam. Előtte azonban még gyorsan a fürdőszobába vittem Lolát és lemostam róla a sarat, nehogy a lakást is teljesen összepiszkolja, ha már engem sikerült is neki. 

A szobámba érkezve  észre vettem, hogy a laptopom villog, ezért gyorsan le is ültem elé. Mosolyogva vettem tudomásul, hogy Matt videóhívást indított, ezért villogott a laptopom. Gyorsan elfogadtam a hívást és belevigyorogtam a kamerába.

- Szia Hercegnő! - integetett nekem kissé nyúzott fejjel.

- Matt, milyen korai vagy ma! - nevettem el magam. New Yorkban még csak 10 óra volt, amikor Matt még nagyban szokta húzni a lóbőrt általában. Most is nemrég kelhetett fel, mert a haja még össze-vissza állt és az arca is nyúzott volt.

- Ne örülj ennyire, mindjárt megyek állásinterjúra! - mondta a fogai között kiszűrve. - Apám teljesen bekattant, hogy végre munkát keresek ezért egy csomó ismerősénél beajánlott. Az utolsó két napban csak 4 állásinterjún voltam, ráadásul mind ilyen irodai munka, amihez közöm sincs. Amikor dolgozni akartam, akkor valami futárságra vagy valami ilyesmire gondoltam, nem pedig egy irodaházba robotnak! - ráncolta a homlokát idegesen. Tudtam, hogy nem lehet könnyű neki, de elég vicces volt a helyzete.

- Még a végén befogsz savanyodni! - nevettem egy jó ízűt rajta. Hosszú percekig nevettem, amit Matt csendben várt ki, majd amikor befejeztem megszólalt:

- Remélem jól szórakozol Serena! - mondta, mire bólintottam egy nagyot.

- Tökéletesen - válaszoltam neki. 

- Oké, ejtsük ezt a témát, inkább azt mond el, hogy miért vagy tiszta sár! - mondta, miközben kibontott egy tábla csokit.

- Reggel máris csokit zabálsz?! - kérdeztem tőle, mire csak legyintett egyet, hogy inkább válaszoljak az ő kérdésére. - Esett ma az eső, és tiszta latyak lett minden kint. Természetesen amikor elvittem Lolát megsétáltatni, neki sikerült az összes pocsolyába belegázolnia és utána összeugrált. Úgy terveztem, hogy nem öltözök át estére, de így kénytelen leszek... - húztam el a számat.

- Hová készülsz? - kérdezte lazán, miközben egy nagyot harapott a csokiba. Igen, Matt szokása, hogy nem kockánként eszi a táblás csokit, hanem egybe a szájába tömi. Ez teljesen normális szerinte.

- Tartunk egy kisebb összeröffenést sulis ismerősökkel - rántottam meg a vállam, mintha minden így is lenne. Tudtam, hogy nem mondhatom el neki, hogy beleegyeztem a békülésbe Harryvel. Egyáltalán azt sem mondhattam el neki még, hogy találkoztam Harryvel. Hisz' nemrég még miattam vert be neki egyet. Tiszta ideg lenne, ha most ezt csak úgy közölném vele. Persze, egyszer úgyis elmondom neki, mert különben máshonnan fogja megtudni, ami még rosszabb. De mindenképpen ezután az este után akarom vele közölni. 

- Szóval lecseréltél? - húzta fel a szemöldökét.

- Normális vagy?! Annyira hiányzol a suliból, hogy az elmondhatatlan! Annyira hiányoznak a beszólásaid, az, hogy látványosan unatkozol. Meg úgy alapból, hogy legyen mellettem testközelben valaki, akinek mindent elmondhatok őszintén. Persze, megismerkedtem pár sráccal és lánnyal, de tudod milyen vagyok. Nem nyílok meg mindenkinek olyan gyorsan, mint mások - mondtam neki, mire lágyan elmosolyodott.

- Nekem is hiányoznak a beszólásaid az embereknek, hogy képes vagy egy pillanat alatt bárkit a földig tiporni. Egyszerűen hiányoznak a veled eltöltött percek, az a sok nevetés... - lehunytam a szemem, és visszatartottam a könnyeim. Iszonyatos módon hiányzott Matt az életemből, hiába szereztem magamnak új barátokat, új ismerősöket. Hiába van egy "új" életem Londonban. Egy részem, mintha nem lenne velem.

~*~

Hosszas gondolkozás után úgy döntöttem, hogy összekapom magam és felöltözök rendesen, nem pedig félvállról. Jó, a végeredmény nem egészen olyan lett, mint amilyennek terveztem, de most így volt kedvem felöltözni.
Felvettem egy fekete csőnadrágot egy nagyon nagy fehér kötött pulcsival. A nyakamba raktam egy sötétbarna kötött sálat és a fejemre húztam egy hozzá tartozó 'manó' sapkát is. A lábamra húztam a sötétbarna bakancsom, és egy jó nagy barna táskába belepakoltam a cuccaim. 

Nem mondom azt, hogy nagyon kicsíptem magam, de legalább kényelmesen éreztem benne magam. A megbeszélt időpontra lementem a nagy ház elé, ahol már egy nagy fekete Range Rover állt. Biztos voltam benne, hogy csak abban lehet Harry, mert az ablakai le voltak sötétítve. De hogy ebben jobban biztos legyek, még ki is szállt az autóból.

- Örülök, hogy tényleg jó címet adtál meg! - állt meg mellettem vigyorogva.

- Miért, mit gondoltál rólam? - néztem rá, mint aki ilyet el sem tud képzelni. Pedig igenis eltudtam. Először hamis címet akartam megadni neki...

Harry udvariasan kinyitotta nekem az ajtót, mire megforgattam a szemem. Semmi szükség nem volt hízelgésre. Megvártam míg beszáll a kocsiba és elindítja a motort, utána pedig rögtön megkérdeztem amire már igazán kíváncsi voltam.

- Kik lesznek ott ezen a "baráti összejövetelen"? - kérdeztem tőle. Egy pillanatra rám nézett, majd újra az útra szegezte a tekintetét és válaszolt:

- Csak a szokásos banda; Liam, Danielle, Louis, Eleanor, Zayn, Perrie, Niall és Jenny - rántotta meg a vállát.

- Ki az a Jenny? - kérdeztem tőle azonnal, mire féloldalasan elmosolyodott.

- Niall egy régi barátja. Miért, mit gondoltál, ki lenne? - kérdezte egyfolytában engem nézve. Épp egy piros lámpánál álltunk, aminek nagyon nem örültem.

- Nem tudom, csak kérdeztem - válaszoltam félvállról. Jó, igazából azt hittem, hogy Harry valami barátnőcskéje, de ez hét pecsétes titok.

Az út további részében csendben üldögéltünk és hallgattuk a rádió halk hangját. Szerencsére nem állt be közöttünk az a kellemetlen csend. Nem azért nem beszélgettünk, mert nem lett volna miről, hanem mert nem akartunk. 

- Megjöttünk! - mondta Harry, ami kicsit megijesztett. Elbambultam kissé. Már épp kiakartam volna nyitni az ajtómat, amikor az magától kinyílt.

- Képes vagyok kiszállni egyedül is! - mondta Harrynek miközben kikecmeregtem a kocsiból.

- Udvariasság. Nem tudom, hogy hallottál már erről - villantotta ki tökéletes fogsorát. Legszívesebben visszavágtam volna neki, de magamban figyelmeztettem magam, hogy azért jöttem ide, hogy béküljünk, hogy barátok legyünk. 

- Hallottam róla, de nem szeretem, ha egy gyenge kislányként kezelnek - válaszoltam neki halkan.

- Ettől miért lennél gyenge? Serena, ne viccelj már! - rázta meg a fejét értetlenül. 

- Kitudom nyitni magamnak az ajtót, ennyi - legyintettem végül. Soha, senki nem érti meg, hogy miért nem szeretem ezt a modort. De talán ez így is a jó.
- Inkább menjünk be! - intett a nagy ház irányába, amelynek az ablakaiból világosság szűrődött ki. Azonban még mielőtt elindultunk volna, mind a ketten arra lettünk figyelmesek, hogy egy autó parkol le Harry kocsija mellé. A járműből nemsokára egy személy is előbukkant, azonban nem láttam még rendesen a sötétben. De ahogy közeledett tudtam már, hogy egy nőről van szó, mert hallottam a magassarkúja kopogását. És ahogy egyre közelebb ért, egyre jobban láttam a lányt, aki nálam pár évvel lehetett idősebb. Hosszú, szögegyenes hidrogén szőke haja volt, tökéletes sminkje és egy egészen mini rövidnadrág rajta, ami alá valami sötét harisnyát vehetett fel és a felsőjére egy bőrkabátot. Az arcán hatalmas vigyor volt ahogy közeledett felénk. 

- Harry! - ugrott a nyakába göndör barátomnak, aki meg volt lepődve. A lány cselekedete után pedig én is meglepődtem. A gyomrom görcsbe rándult ahogy láttam, ahogy megcsókolja Harryt. Ahogy ott álltam kővé dermedve, azt hiszem összetört bennem valami. Újra.

II. - 14. fejezet

"Talán megbántam azt, hogy hogyan végződött a kapcsolatunk, de azt sosem fogom megbánni, amink volt."

~ Serena szemszöge

Kócosan és ziláltan keltem fel. Felzaklatottak a tegnap este történtek. Még most sem tudtam teljesen felfogni, hogy valóban találkoztam Harryvel újra. Sőt, azt sem, hogy szóba álltam vele újra. Tegnap este úgy feküdtem le, hogy biztos nem megyek el a kávézóba hozzá, mivel nem volt mit megbeszélnünk egymással. Békén kellett volna hagynunk egymást. De reggel mégis volt egy kis hang a fejemben, hogy nagy hiba lenne, ha nem mennék el. Egyfolytában az volt a szemem előtt, hogy lehet, hogy minden olyan boldog lehetne, mint a nyáron volt vele. 
Egész nap ezen rágódtam. Ki se mozdultam a lakásomból, csak a televíziót és a laptopomat bámultam. Próbáltam ugyan segítséget kérni Lolától, de egy ugatással válaszolt mindig. Sajnos nem értek a nyelvén, úgyhogy nem lett sok hasznom belőle. Végül viszont úgy döntöttem, hogy elmegyek. Azt hajtogattam magamban, hogy semmit sem veszíthetek azzal, hogy elmegyek. Maximum összeveszek vele, de akkor soha a büdös életben nem akarom látni. Még ha ez valamilyen szinten fáj is nekem.
Felvettem magamra egy barna inget egy fekete csőfarmerrel, a hajamat pedig gyorsan megcsináltam. 

Elég későn hoztam meg a döntésem, ezért késésben voltam már. Felhúztam a lábamra a barna bokacsizmám és útnak indultam. Október eleje volt, de egy ingben jól éreztem magam pont, igaz, néha az őszi szellő miatt kirázott a hideg. Vagy talán attól az izgalomtól, amit éreztem... Egyfolytában csak a lehetőségeken gondolkoztam; hogy összeveszünk vagy kibékülünk vagy barátok leszünk és a többi és a többi. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy mire észbe kaptam már a kávézó előtt álltam. 

A kinti székeken csak páran ültek. Körbe néztem, hogy esetleg meglátom valahol, de mivel nem, bementem az épületbe. Érdekes, hogy ott sem voltak sokkal többen. Ugyan sok asztal volt, de csak 4-5-nél ültek emberek. Talán pont ezért választotta Harry ezt a helyet a találkozóra. Nem túl nyüzsgős, ez pedig neki pont ideális. 

Óvatosan lépdeltem az asztalok között. Egyenesen a pulthoz mentem, mert nem láttam sehol Harry göndör fürtjeit. Kellemetlenül éreztem magam, mert Ő hívott ide, de mégsem láttam sehol. 

- Eljöttél - állt meg mellettem valaki. A hangról azonnal felismertem. Óvatosan felé néztem. Vigyorogva állt mellettem.

- Nem azért, mert feltétlenül megbocsájtok. Csak hallani akarom részletesen a magyarázatod - mondtam neki annyira hidegen, amennyire csak tudtam. Nem akartam azt, hogy csak egy kicsit is jobban elhiggye, hogy megbocsátottam neki. Jó, persze talán ennek a reményében jöttem ide, de erről neki nem kellett tudnia.

- Oké, üljünk le valahova! - mondta nyugodtan. Nem vette figyelembe amit előtte mondtam neki, ami kicsit idegesített a hatalmas mosollyal az arcán egyetemben. Az egyik eldugottabb asztalhoz vezetett, ahol úriember módjára kihúzta előttem az egyik széket. Vigyorogva várta, hogy leüljek, de helyette a másik székre ültem le. Azt hiszem ezzel egyértelmű célzást adtam a számára, hogy nincsen oka jó pofizni. 

- Látom eléggé rossz passzban vagy ma - jegyezte meg miközben leült.

- Nem vagyok rossz passzban, de nem szoktam az olyan emberekkel jó pofizni, akik megbántottak - mondtam neki végig a szemébe nézve, ami így utólag nem volt jó ötlet. Újra elvesztem benne, akár régen. Még mindig olyan gyönyörű zöld volt. 

- Mi lenne, ha kicsit túl lépnél ezen? Tegnap elmondtam, hogy miért csináltam azt amit! Itt lenne az ideje, hogy kicsit próbálj megérteni engem, ne csak nekem kelljen téged - váltott komolyabb hangnemre. 

- Nem tudok túl lépni, Harry! Képzeld, nem! Azt hittem, hogy tök jó minden, rendben vagyunk, erre kidobsz egy nyomós érv nélkül! Tudod mennyire összetörtél? Tudod mennyi ideig ücsörögtem a szobámban búskomoran? Ezen nem tudok túl lépni azért, mert te megmagyaráztad, hogy csak nekem akartál jót! - mondtam neki felháborodva. Próbáltam halkan beszélni, hogy ne hallja meg véletlenül se senki, de fortyogtam. Mégis hogyan hordhat össze ennyi baromságot?

- Figyelj, én nem tudtam akkor még milyen vagy. Azt hittem, hogy egy törékeny lány vagy, aki még nem tudja milyen is az élet valójában. Nem tudtam akkor még, hogy te vagy az a lány az álarcos buliról. Most már teljesen összeállt a kép bennem. Tudom, hogy végig tudtam milyen vagy. Már értem, hogy miért cselekedtél sokszor olyan kuszán, tudom, hogy egy erős lány vagy! Akkor azt hittem akkor, hogy nem tudnál megbirkózni a sajtóval, a sok rosszakaratú rajongóval. De mára már tiszta, hogy képes lennél rá! - megtámaszkodott az asztalon és felém hajolt. Végig a szemembe nézett. Ismertem már annyira, hogy tudjam, igazat beszél. Talán ennyinek elégnek kellett volna lennie ahhoz, hogy mindent félredobva a nyakába ugorjak. De nem tudtam... Még nem.

- Harry, ez mind szép és jó, de hogyan bíznék meg innentől kezdve benned? Honnan tudjam, hogy nem lesz még egyszer egy ilyen kirohanásod? Hogy nem küldesz el újra? - kérdeztem tőle. 

- Mert fontos vagy nekem! Egyszerűen nem tudlak kiverni a fejemből! Tudod milyen lelkiismeret furdalásom volt miattad nap mint nap? Hagyd, hogy helyre hozzam! Egyszerűen csak legyünk barátok, jó? Semmi több! - tartotta maga elé a kezét. 

- Nem is tudom... - azonnali fejtörést okozott nekem a dolog. Nem azzal volt a gondom, hogy Harry a barátom legyen. Egyszerűen azt nem tudtam eldönteni, hogy ennyi együtt töltött idő után képes lennék-e csak a barátja lenni. Egyáltalán szeretnék-e csak a barátja lenni. 
- Serena, ne legyél ilyen! - nézett rám könyörgőn nagy zöld szemeivel. 
- Rendben - bólintottam végül. Megpróbálni meg lehet. Nem veszthetek semmit. 
- Szuper! - vigyorodott el. - Akkor, ha szabad máris meghívlak egy kis baráti összejövetelre hétfő este hozzám! - vigyorgott egyfolytában. 
- Nekem sulim van - vágtam rá zsigerből. Baráti összejövetel? Akkor találkoznom kell Perrie-vel, Daniellevel, Eleanorral és a bandából is mindenkivel. Nem akartam eléjük állni. 
- Ugyan Serena! Ne legyél ünneprontó! Gyere el csak pár órácskára! Majs én érted megyek, csak mond meg hova - mondta, majd az alsó ajkát lebiggyesztette. Próbáltam ugyan valami indokot kitalálni, hogy nem tudok menni, de nem tudtam. Beadtam a derekam és máris izgulni kezdtem, hogy mi lesz ezen a kis "baráti összejövetelen". Harry azt is kikönyörögte belőlem, hogy adjam meg a lakáscímem és majd ő értem jön hétfőn. Ez kedves gesztus volt tőle, de nem biztos, hogy akarok vele eltölteni nem tudom mennyi időt egy kocsiban. 

~*~

- És mi újság Londonban? - kérdezte Matt, miközben azt figyelte, hogy a ruhákat hajtogatom, majd berakom a gardróbomba. 

- Zajlik az élet - rántottam meg a vállam.

- És mi volt azon a híres-neves gólyabálon? - kérdezte felvonva a szemöldökét.

- Semmi, csak a szokásos. Mindenki leitta magát és ennyi volt nagyjából - rántottam meg a vállam, mintha valóban ennyi történt volna. De nem akartam neki elújságolni, hogy ma találkoztam Harryvel, mivel tegnap kikönyörögte. Matt volt az az ember, aki ennek a legjobban nem örült volna. A nyáron is, okozott egy kisebb sérülést Harrynek, amikor kidobott. 

- Unalmas volt? - kérdezte.

- Eléggé - bólintottam egyet. Próbáltam a legjobb formámat hozni, hogy ne láthassa, hogy valamit eltitkolok előtte. Ezt nehéz volt, mert Matt úgy ismert, mint a saját kisujját. 

- Megnyugodtam, hogy nem jobbak a bulik, mint velem voltak - vigyorodott el, mire felnevettem.

- Matt, azok felülmúlhatatlanok! - vigyorogtam bele a kamerába. - De inkább most te mesélj, mi a helyzet New Yorkban? - kérdeztem, hogy nehogy esetleg még felhozza ezt a gólyabálos témát és esetleg elszóljam magam vagy ilyesmi. Tudtam, hogy nem titkolhatom örökké előtte azt, hogy találkoztam Harryvel, de jelenleg az tűnt a legjobb megoldásnak, hogy minél később tudja meg.

II. - 13. fejezet

Sziasztok! Az előző résznek nagy sikere volt, köszönöm az összes kommentet ami érkezett hozzá! Nagyon sokat jelentett számomra az összes! :) Mint láthatjátok új külseje van a blognak, ami remélem elnyerte a tetszéseteket! Szerintem ez eddig az egyik legjobb, várom a ti véleményeteket is! :) Valamint igyekszek pár újítást is csinálni blogon, pár menüt létrehozni. És hogy azok milyenek lesznek? Majd meglátjátok! Nagyon sok ötletem van mind a történethez, mind szimplán a bloghoz, úgyhogy remélem tetszeni fog nektek! :) Jó olvasást az új fejezethez! :) xx

"Tudom, tudom, hogy önző dolog azt várni, hogy te is olyan szomorú legyél miattam, mint amennyire én miattad, de legalább megvigasztalna a tudat, hogy egyszer tényleg sokat jelentettem neked."

Ahogy ott álltam és néztem Őt, a szívem újra darabokban hevert. Azt hittem, hogy túl léptem rajta, hogy már nem jelent semmit számomra. De szemebsültem a valósággal, hogy még mindig piszkosul belel vagyok esve. Még mindig elkápráztat a zöld szeme, ahogy a haját rázza. Ő tökéletes volt számomra, pont úgy, ahogy volt. Azonban az egyetlen probléma az volt, hogy neki én nem voltam elég jó, eldobott magától. 
Könnyekkel küszködve néztem végig az előadásukat. 4-5 darab dalt énekeltek el, amivel kellőképp felrázták a népet. Senkinek sem tűnt fel, hogy valami nem oké velem, egyedül csak Lydia pillantgatott felém együtt érzően. Ő tudta, hogy mi volt köztünk, de ő se tőlem. A sajtóból. 
Hatalmas levegőt vettem, amikor láttam, hogy a fiúk levonulnak a színpadról. Vége volt. Átvergődtem magam a tömegen és kimentem az udvarra, ahol leültem az első székre amit találtam. A tenyereimbe temettem az arcom. Újra felszínre törtek az érzelmeim, amiket azt hittem már leküzdöttem. Keserves mosoly ült ki az arcomra. Ennek az estének nem így kellett volna történnie. Nem lett volna szabad idejönniük. Nekem se lett volna szabad Londonba jönnöm. Meg kellett volna ülnöm a seggemen New Yorkban. Előbb utóbb találkoztam volna vele. Ő itt él, itt van az otthona. Míg nekem? Már nem is tudom...
- Serena, minden oké? - hallottam meg Gale hangját, majd éreztem, hogy a vállamra simítja a kezét.
- Nincs semmi rendben és nem is lesz! - néztem rá könnyes szemmel.
- Mi a baj? - kérdezte együtt érzőn, de mégis kíváncsian. 
- Nem értheted úgyse. Csak menj el, most egyedül kell lennem - mondtam neki hidegen, mire összeráncolta a szemöldökét. 
- Mond el! Hátha tudok segíteni! - erőszakoskodott, hogy mondjam el. 
- Egy darabjaira hullott szívet össze tudsz ragasztani? Nem hiszem! - mondtam neki idegesen. Felálltam a székről és ott hagytam. Talán nem volt szép tőlem, hisz' csak segíteni akart nekem. De ha egyszer azt mondom neki, hogy nem akarok róla beszélni, akkor miért erőszakoskodik? Miért nem tudja megérteni, hogy hagyjon békén? 
A könnyeimmel küszködve kerestem magamnak valami helyet, ahol egyedül lehetek. Ahol összeszedhetem egy kicsit a gondolataimat erről az egészről. Túl is könnyű lett volna, ha nem találkozok vele itt. Akkor talán folytathatom az életem normálisan. Megsebezve, de erősen.
Nem figyeltem arra, hogy merre sietek.  Az volt a lényeg, hogy egyedül legyek. Teljesen megkerültem az iskolát és már a hátsó kijáratnál jártam, amikor kicsapódott előttem egy ajtó. Megtorpantam egy pillanatra, hiszen majdnem orrba vágott, de utána ugyanolyan lendülettel kerültem ki, azonban nem várt emberrel találkoztam a másiki oldalán.
- Serena? - hallottam meg a hangját, ami kicsit sem volt meglepődött. Számíthatott rá, hogy valahol összefutunk. - Te mit csinálsz itt?
- Semmit, épp tovább megyek - hadartam el egy szuszra, majd tovább akartam menni, de a karomat megfogta és visszatartott.
- Beszélned kéne Harryvel - mondta komor hangon. A tekintete komoly volt, ami szokatlan volt a sráctól, bár amennyire én ismerem.
- Minek? Köztünk nem volt, nincs és nem is lesz semmi! - állítottam neki határozottan.
- Serena, ne viccelj! Ezzel a saját érzéseidet hazudtolod meg! Figyelj, mindjárt kijön Ő is, és beszéljétek meg! Megbánta azt amit tett, Ő is szenved! - mondta szinte már könyörgően. 
- Louis! Ezt Ő csinálta magának! Összetörte a szívem! Pedig tudta, hogy milyen vagyok, hogy mennyire nehezen nyílok meg idegeneknek, de neki megtettem! Utána pedig mielőtt hazamehettünk volna, közölte, hogy olyan sose volt, hogy mi, és sose lesz! Sok ideig bezárkóztam miatta... Fájt amit tett. Nem hagyom, hogy még egyszer ezt tegye velem! - mondtam neki határozottan, azonban azonnal elment a magabiztosságom, amikor megláttam, hogy kihallgatott minket mellettünk az ajtóban. A szememet lesütöttem és a fejemet lehajtva siettem el Louis mellett. Próbáltam felfogni, hogy mi is történik velem. De a fejemben egyfolytában csak az járt, hogy nem beszélhetek vele.

~ Harry szemszöge

Fel sem bírtam fogni, hogy pont most látom újra. Régóta vágytam már arra, hogy lássam, mert hiányzott. Egyszerűen nem bírtam kiverni a fejemből. Fájt, hogy megbántottam, de az még jobban, hogy utána azt sem hagyta, hogy megmagyarázzam. Arra pedig szavakat sem találok, hogy Ő az a lány az álarcos buliból. Ő öntötte ki nekem a szívét, Ő volt annyira őszinte és valóságos. Ha azelőtt nem bolondultam belé eléggé, ezután igen. És világossá vált előttem, hogy életem legnagyobb hibáját követtem el azzal, hogy véget vetettem a kapcsolatunknak. 
Unalmas estének indult az egész. Azt sem értettem, hogy miért pont nekünk kellet beugranunk Ed helyett az egyetemista buliba. De persze értem én, Ed jó barát, ennyit megérdemel. Azonban semmi kedvem sem volt elmenni a sok részeg velem egykorú közé. Ennél sokkal jobban vágytam arra, hogy én szórakozhassak egy jó szórakozóhelyen. Elegem volt már a körülöttünk lévő feszültségből, hogy minden dolgot amit teszünk ezerszer át kell gondolnunk. Utáltam már, hogy lépten-nyomon a sarkamban van legalább egy lesifotós. 
Az utat az ablakon kefelé bámulva töltöttem, hallgatva, hogy a többiek mikről beszélgetnek. Majd a hátsó bejáraton kellett beosonnunk, mivel mi voltunk az este "meglepetései". Rosszul voltam a gondolattól, hogy nekem fel kell lépnem ennyi részeg között. Számomra egyértelmű volt, hogy amerre csak nézek, dülöngélő fiatalokat fogok látni, hiszen mindenki ilyeneknek zengi be a nagy egyetemi bulikat. Én nem tudom, nem volt ebben részem. 
Igazából egész végig amíg a színpadon álltunk, próbáltam megjátszani magam. Legalábbis így terveztem el. Azonban amikor megláttam az első sorban megfagyva állni Őt, egyszerűen nem ment a műmosoly sem a jó kedv. Csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire gyönyörű, hogy mennyire jól van felöltözve. Egyetlen egy bökkenő volt, hogy láttam mellette állni azt az idegen srácot, aki Őt ölelgette. Azonban nem törődött vele. Egyfolytában engem bámult, ami adott egy kis reményt, hogy talán nem felejtett el. 
- Öcsém, én ezt nem hiszem el! - hallottam meg először Zayn hangját, amikor a cuccunkat pakoltuk össze a fellépés után. 
- Ki gondolta volna, hogy pont itt futunk össze vele? - tette fel a költői kérdést Niall. Legszívesebben mind a kettejüket leütöttem volna, mivel egyértelműen Serenáról beszéltek. Tudtuk, hogy itt van a városban, mivel az egész sajtó ezzel volt tele, de nem gondoltuk volna, hogy pont ma futunk össze vele. Legalábbis én biztos nem. 
- Végül is logikus, Serena modell, ez egy modell iskola... Gondolhattunk volna rá - rántotta meg a vállát Louis. Majd egy táskát megfogva előre indult. Direkt nem szólaltam meg egyszer sem. Nem állt szándékomban hozzá szólni ehhez a témához, ahol arról tárgyalnak, hogy a volt feltételes barátnőmmel itt találkoztunk újra.
Lassú, megfontolt lépésekkel indultam Louis irányába. A cipőm orrát néztem végig, azonban felkaptam a fejem, amikor meghallottam, hogy valakivel beszélget. 
- Louis! Ezt Ő csinálta magának! Összetörte a szívem! Pedig tudta, hogy milyen vagyok, hogy mennyire nehezen nyílok meg idegeneknek, de neki megtettem! Utána pedig mielőtt hazamehettünk volna, közölte, hogy olyan sose volt, hogy mi, és sose lesz! Sok ideig bezárkóztam miatta... Fájt amit tett. Nem hagyom, hogy még egyszer ezt tegye velem! - hallottam meg, hogy mondja Ő. A szívem összeszorult, mert tudtam, hogy igaza van. De nem tudhatta, hogy én mit érzek, hogy mennyire megbántam már azt az elhamarkodott döntést. Serena ijedten nézett rám, majd Louist kikerülve elment. Megfagyva álltam amíg Louis hozzám nem szólt.
- Menj már utána haver! Nem hagyom, hogy ezt is úgy elcseszd, mint a nyáron! - szólt rám idegesen. 
- Minek? Úgyse állna velem szóba - mondtam legyintve egyet.
- Mert a nyakadba fog ugrani azok után, ahogy elküldted? Gondolkozz már! Azért ilyen, mert megbántottad - mondta Louis, mire bólintottam egyet. Végül is egy próbálkozást megért. A szám szélét rágva indultam el abba az irányba, amerre Serena is ment. Meg kellett próbálnom beszélni vele. Egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből, pedig próbáltam. Egyszerűen annyira megragadott a személyisége, a határozottsága, de mégis törékeny volt. Talán mindig is egy hozzá hasonló lányt kerestem. Nem hagyhatom, hogy elszúrjam még egyszer.
A fejemet vakarva álltam meg, mert már majdnem megkerültem az épületet, de a lány eltűnt. Egyfolytában az járt az eszembe, hogy nem tűnhetett el így, amikor meghallottam valaki szipogását. A hang irányába kaptam a fejem és megláttam. Ott ült sírva. Biztos voltam benne, hogy miattam sír. Óvatosan léptem felé egy lépést, majd egészen elmentem mellé és leültem mellé a kis padra. 
- Mit akarsz? - kérdezte hidegen. Tudta, hogy én vagyok, pedig nem is nézett rám.
- Bocsánatot kérni, és megmagyarázni kicsit késve a dolgokat - válaszoltam neki határozottságot játszva. De valójában remegett a gyomrom, a szívem hevesebben vert, mert végre újra ilyen közel voltam hozzá. 
- Minek azt? Az már elmúlt. Ha nem vennéd észre, én próbálok túllépni rajta, de mindig van valami ami rád emlékeztet! Az lenne a legjobb, ha soha többet nem látnálak! - mondta dühösen, majd a combjára csapott. 
- Komolyan ezt gondolod? - kérdeztem csalódottan. Nem tudom mire számítottam, de erre nem. Nem akartam, hogy így gondolja. 
- Persze, hogy nem! De sokkal könnyebb lenne az életem, ha nem ismernélek! Összetörtél Harry, annyira, mint még soha senki. Nem tudom, hogy mit is érzek irántad pontosan, de a nyáron nem láttam ki a rózsaszínfelhő mögül. Életem legjobb napjai voltak azok, amiket veled töltöttem el! Te pedig kihasználtál, Harry! Az utolsó előtti napon kidobtál, mint egy rongybabát, akit meguntak! Én nem az a lány vagyok, akivel ezt többször eltudod játszani! Én... Én... - nézett rám nagy kék szemeivel. Megremegtem, ahogy kitört belőle az összes érzés. Megbántottam nagyon. Összetörtem a szívét. Soha nem akartam neki ártani. Csak jót akartam neki azzal, hogy véget vetettem annak, ami közöttünk volt.
- Én nem azért mondtam azt, amit mondtam, mert kihasználtalak, Serena! - csattantam fel. - Egyszerűen csak azt akartam, hogy ne legyen az, mint eddig az összes barátnőmnél, hogy a rajongók fenyegető üzeneteket hagyjanak neked, a sajtó rajtad ugráljon... Azt hittem akkor, hogy ez a legjobb döntés, de most már tudom, hogy milyen is vagy igazából, hogy mennyire erős vagy... Mindent tudtam végig rólad, pedig azt hittem semmit. Pedig már az első napokban elmondtál mindent, mert te voltál az a lány... - mondtam neki keserű mosollyal az arcomon. 
- Azt hiszed, hogy ezzel megnyerhetsz magadnak? Ez a szöveg kevés ahhoz, hogy megbocsájtsak neked! - mondta, miközben letörölte a kezével a könnyeit. 
- Had bizonyítsam be, hogy megbántam! Találkozzunk valahol csak ketten. Beszéljük meg a dolgokat - néztem rá. Reméltem, hogy igent mond. Nem akartam, hogy örökké haragudjon rám. Azzal a tudattal nem bírtam volna élni.
- Minek? - nevetett fel keserűen. - Harry, ez már rég elromlott. Az lenne a legjobb, ha hagynánk egymást nyugodtan élni - mondta komoran.
- Meg se próbálod megjavítani azt, ami elromlott? Sose? - kérdeztem idegesen. Nem akartam, hogy nemet mondjon.
- Az más, ha egy mikróról vagy egy számítógépről van szó. De a mi kapcsolatunk... Reménytelen - nézett mélyen a szemembe. Összement a szívem. 
- Tudod mit? Gyere el holnap a főtéri kávézóba, a buszmegálló mögöttibe, ha tisztázni akarod a dolgokat. 3 órakor ott leszek és várni fogok rád, hogy tisztázzuk a dolgokat. Ha nem jössz, akkor én nem próbálkozok többet azzal, hogy kibéküljünk. De tudod mit? Csak gyere el és kész - álltam fel mellőle. Legszívesebben magamhoz öleltem volna vagy megpusziltam volna. De nem tehettem, mert jelenleg egy sivatag volt közöttünk. Egy nagy, kopár sivatag. De azt akartam, hogy olyan közel legyünk újra egymáshoz, mint a nyáron. Vagy még közelebb. Mert akármit is csináltam, ez a lány mindig ott motoszkált a fejemben. Ez pedig jelent valamit.