II. - 12. fejezet

"... a szíved majd meghasad, amikor már azt hiszed, hogy sikerült elfelejtened és meg vagy lepődve magadon, hogy egész könnyen ment és hamar túltetted rajta magad. De ekkor meghallasz egy zenét csak pár másodpercnyit belőle, és a gondosan óvott sebek felszakadnak, azt hiszed, hogy soha többé nem lesz jobb. És ez valamilyen szinten igaz is. A fájdalom teljesen soha nem fog elmúlni, a seb, ha be is gyógyul, a sebhely az ott lesz. És akárhányszor meglátod, vagy akár a nevét hallod, csak azt a nevet, nem kell, hogy róla legyen szó, csak azt a bizonyos nevet... Arról is csak ő fog eszedbe jutni, és a sebek ismét felszakadnak. Akaratlanul is, de belegondolsz, hogy milyen jó lenne vele, milyen jó lenne érezni vagy akár látni is, még ha ő nem is szeret, de neked elég lenne maga a tudat is, hogy vele lehetsz, ekkor nem tudsz ép ésszel gondolkodni, beleőrülsz újra és újra, hogy mással van, az jár mindig a fejedbe, hogy vajon hol ronthattad el, mit nem tettél meg érte, de aztán rájössz, amit ő mindvégig tudott: képes lennél érte bármire, akkor is és most is. Mert szereted. Ő ezt kihasználva megcsillantja előtted a remény legapróbb sugarát, te ismét boldog vagy, és amikor megkapta, amit akart, újból tovább áll és megint kezdődik minden elölről..."

~ 3 hét múlva

- Nem hiszem el, hogy sehol sincs semmi jó ruha! - tettem karba a kezem, és összeráncolt homlokkal körbe néztem.
- Serena, már vagy ezer olyan ruhát próbáltál fel, ami tökéletesen áll rajtad! Nem értem, hogy miért bonyolítod túl a dolgokat! - állt meg előttem Eric. Volt olyan szíves és szakított hosszabb időt rám, és eljött velem vásárolni valami értelmes ruhát, a gólyabálra, ami hétvégén lesz. Ma csütörtök van, és semmi sejtésem sincs arról, hogy miben fogok megjelenni.
- De nekem nem tetszenek! Rajtam nem állnak jól! - magyaráztam neki egyfolytában. De mit is vártam, férfi! 
- Kinek akarsz tetszeni? Annak a Gale gyereknek, aki elhívott? Nekem nehogy megint fejjel belerohanj egy kapcsolatba! Nem szeretném, hogy az legyen, mint a nyáron! Tudod, hogy milyen nehezen jöttél ki abból is... - nézett rám komolyan.
- Eric! Ki mondta, hogy nekem tetszik Gale? Csak elhívott, mert más nem! - mondtam neki talán kicsit hangosan is, mert a körülöttünk állók mind felénk kapták a fejüket.
- Ne etess! Ugyan ez volt azzal az énekes gyerekkel is... - mondta Eric, mintha nem tudná a nevét. Pedig pontosan is tudja, de nem akarja előttem mondani. Pedig tényleg túlléptem!
- Nem etetlek! Meg amúgy is, Gale más! - mondtam neki. Igaz, hogy valóban nagyon jól kijövök Gale-el, de mostanában mindenkivel ez van. Csomó barátot szereztem a suliban. Most tényleg jól érzem magam. Most nincs az, mint New York-ban, ahol csak Matt létezett a számomra. Itt most nincs ő, keresnem kell más barátokat.
- Más, más... Megnézném én azt! - mondta, majd elindult az egyik üzlet felé, amiben még nem voltunk. Igazából már kedvem sem volt bemenni, mert nem hittem, hogy találhatok ma már valami jó ruhát. A legjobb üzletek összes darabját kiveséztem már, de semmi.
- Nézd Serena! Ez hogy tetszik? - mutatott fel egy egyszerű ruhát. Igen, egyszerű volt, de... De azonnali módon beleszerettem! 
- Add ide, most azonnal! - kaptam ki bátyám kezéből, majd berobogtam az egyik próbafülkébe. Ledobáltam magamról a ruháimat, majd belebújtam az újonnan kinézetbe. Belenéztem a tükörbe, s bár sose mondtam még ilyet, de én is szépnek éreztem magam a ruhában. - Na? - húztam el a próbafülke függönyét, mire Eric rám kapta a tekintetét, majd lágyan elmosolyodott.
- Gyönyörű vagy! Akár egy hercegnő! - a kijelentésére azonnal könny szökött a szemembe, hiszen csak egy ember hívott Hercegnőnek. Csak egy embernek voltam eddig igazán az, Mattnek. 
- Köszönöm - mondtam remegő hanggal Ericnek. Azonnal észrevette rajtam, hogy valami nincs rendben.
- Valami rosszat mondtam? - lépett közelebb hozzám.
- Nem csak... Matt hívott Hercegnőnek... - mondtam. Említettem már, hogy jól érzem magam Londonban. Igen, egészen addig, amíg este a lakásomba be nem lépek. Ott azonnal elkap a hiányérzet. Mert hiányoznak a Mattel közösen eltöltött órák, az, hogy mindenen nevetni tudunk. Mert jól érzem magam. Összebarátkoztam Marvinnal, Lydiával. Sőt, még egy másik lánnyal i egészen, Alice-al. De mégsem ugyanaz, mint Mattel. 
- Figyelj! Ha akarod, akkor hívd el ide Mattet! Ne mond, hogy nem hiányzik neked! - ölelt magához szorosan. 
- Azt hiszed nem próbáltam? De nem tudom rávenni, mert most ott talált munkát és egyebek. És végül is igaza van. Neki mi értelme lenne ide jönnie Londonba? Maximum miattam tenné meg, de magától sose jutna eszébe. Ő szereti New Yorkot, minden hibájával együtt - ráztam meg a fejem csalódottan. Mióta itt vagyok, többször bepróbálkoztam Skype-olás közben nála ezzel az ötlettel, de mindig nemet mondott. Mostanában inkább nem is hozom fel ezt a témát, mert már az első mondat után leint. Ezt el kell fogadnom; akármennyire is szeret, neki New York az egyetlen otthona. Neki ott jó. 
- Ne legyél szomorú Serena! Emiatt ne! Matt így is jó barátod, az is volt, az is lesz! Ismerlek mind a kettőtöket, nektek ennyi távolság semmi! - próbált biztatni, de őszintén ez a szöveg nálam nem vált be. Nem voltam az a hiszékeny kislány, aki ezt csak úgy simán beette. Egyetlen egy dologban voltam csupán hiszékeny, a szerelemben.
- Ch... Persze! - morogtam az orrom alá, majd visszamentem a próbafülkébe. Levettem magamról a ruhát, amit immár biztosan megvettem. Visszavettem magamra az utcai ruhám, majd a pénztárhoz sétáltam, ahol kifizettem a ruhadarabot, majd a bátyám felé fordultam. 
- Felőlem indulhatunk! - mondtam neki, majd azonnal kifelé vettem az irányt a boltból. 
- Hé, Serena! Mi lenne, ha felmennék hozzád? Még úgysem láttam a kéród! - mosolygott rám nagy mosolyával. 
- Felőlem már láthattad volna, ha nem vagy ennyire elfoglalt! - mondtam neki gúnyosan, mire csak meglökte a vállam, majd elindultunk hozzám. 

~*~

- Szép kégli! - mondta Lydia, amikor beengedtem a lakásba. Tiszta holtkóros voltam még, mert este nagyon sokáig beszélgettem Mattel, ezért csak 2 körül keltem fel. 

- Köszi! - mosolyogtam rá, majd bevezettem a szobámba. 

- Hű, komolyan! Ez tiszta te vagy! - koppant az álla egy nagyot a földön. 

- Próbáltam berendezkedni - rántottam meg a vállam mosolyogva, majd izgatottan felé fordultam. - Milyen ruhát veszel fel? 

- Már vártam a kérdést! - vigyorodott el, majd előhúzta az egyik zacskójából a ruhát amitől azonnal elállt a szavam. Egy fehér csipkés felsőrészből és egy neon narancssárga szoknyából állt. Eléggé feltűnő volt, de ízléses és mind emellett divatos is. Pont mint általában Lydia. 

-Ez gyönyörű! Lefogod nyűgözni Tomot! - mosolyogtam rá. Lydia már 3 éve kapcsolatban él Tommal, aki az egyik másodikos a suliban. Még 15 éves korukban találkoztak egy fotózáson, ahol első látásra szerelem volt közöttük, ami azóta is tart. Hihetetlen, hogy valakik ennyire fiatalon és ennyire egyszerűen megtudják találni a szerelmüket. Csak én vagyok így elátkozva vele. 

- Köszönöm! Szerintem is nagyon jól néz ki, de ami a legjobban tetszik benne, hogy nem az a megszokott ruha egy gólyabálra. Elegáns, de extrém is a neon színnel! - nézte meg még egyszer jól a ruhát, majd visszaejtette a zacskóba. Lydia pontosan is az ehhez hasonló ruhákat kereste, ami feltűnő, de nem ízléstelen. Valahogy mindig feltudott úgy öltözni, hogy az összes fiú végig nézett rajta, pedig ugyanaz a stílusunk. Jó, talán ő pár dologban bevállalósabb nálam. 

- Most viszont mutasd a te ruhádat! - nézett rám izgatottan. Mosolyogva léptem a szekrényemhez, majd kivettem belőle. Felmutattam neki, mire hatalmas vigyor ült ki az arcára. - Serena! Ez valami eszméletlenül szexi! Az összes fiú utánad fog ácsingózni, Gale pedig egyenesen odáig lesz érted! - mondta izgatottan, majd leült a kék kanapémra és az ölébe vette Lolát. 
- Gale oda lesz értem és? Nem érdekel - néztem rá komolyan, mire felhúzta a szemöldökét.
- Nekem nem ez jött le abból, amit a suliban csináltatok az utóbbi két hétben! - kezdte el húzogatni a szemöldökét, de inkább hátat fordítottam neki és kimentem a konyhába egy kis rágcsáért.
- Tessék, itt egy kis harapnivaló! Most elmegyek gyorsan lezuhanyzok, csak érezd magad otthon! - mosolyogtam Lydiára, aki csak bólintott egy nagyot. Gyorsan bementem a fürdőbe, ahol villámsebességgel lezuhanyoztam és megmostam a hajam, amit utána meg is szárítottam. Megmostam a fogam, letisztítottam az arcom és egy törölközőt magam köré csavarva mentem vissza Lydiához, aki a tv-t nézte az ölében Lolával. 
- Kész vagyok! Megcsináljam én először a te hajad, vagy megcsinálod te az én hajamat? - kérdeztem tőle mire megrántotta a vállát.
- Megcsinálhatod a hajam ha gondolod... - kitette az öléből Lolát, majd belépkedett a fürdőbe, ahol a már előre bekészített székre leült. 
- Egyenes? - kérdeztem tőle vigyorogva. Szinte már a végjegyévé vált a tű egyenes haj. 
- Mi lenne, ha most valami extrémet választanánk? - húzkodta a szemöldökét. - Szeretnék nagy loknikat! - mondta akárcsak egy kislány. Jót kuncogtam rajta, majd elővettem a hajsütővasamat és minden mást ami kellett. 
Viszonylag hamar elkészültem a hajával, ami fantasztikusra sikered és nem csak azért mert én csináltam.
- Komolyan, többet kellene így hordanod a hajad! - néztem rá vigyorogva és még egy kósza hajtincset a helyére raktam. 
- Túl macerás. Nincs reggel időm rá - legyintett egyet, majd szó szerint a székbe nyomott. - Most viszont te jössz! Mond csak csajszi, milyen hajat szeretnél? - kérdezte mire elgondolkoztam. 
- Egyenest! És elől befonod parkettafonással nekem? Az annyira szép! - mosolyodtam el. Lydia csak bólintott, majd munkába kezdett. Komolyan nem lehetett hozzá szólni, annyira alaposan vasalta a hajam, utána pedig fonta be... De mi tagadás, a végeredmény gyönyörű lett. 
- Akkor most jöjjön a smink! - tapsolt egy nagyot és már elő is vett szemfestéket, szempillaspirált, alapozót és még rengeteg dolgot. Csak a fejemet tudtam kapkodni.
- Lydia! Én nem akarok nagy sminket! - állítottam le, még mielőtt elkezdett volna kifesteni.
- Serena, egy ilyen alkalomra kötelező a füstös szem! Ahhoz pedig igenis kell sminkelni nem keveset! - szállt vitába velem. 
- Nem és nem! Nem akarok úgy kinézni, mint egy kikent fruska! - mondtam neki komolyan, mire megsértődött.
- Én csak jót akarok neked! - tette karba a kezét és kisétált a fürdőből sértődötten. Nagyot sóhajtottam, majd utána mentem. Biztos voltam benne, hogy némileg már rájátszik a dologra, de nem akartam, hogy a nap hátralévő részében ilyen legyen.
- Jó, gyere! Csináld olyanra a sminkem, amilyenre akarod! - adtam meg magam. Lydia erre csak egy nagy mosolyt villantott rám, majd visszahúzott a fürdőbe, ahol rengeteg ideig a sminkemmel volt elfoglalva. Meglepődtem, amikor megláttam a végeredményt a tükörben. Kimondottan tetszett, de még nagyon furcsa volt. Sose festettem ki magam ennyire még.
- Tetszik? - kérdezte vigyorogva, mire bólintottam egy nagyot. - Na, látod! Megmondtam én, hogy jó lesz! - vigyorgott magabiztosan.
- Jó-jó! Most inkább gyere, hadd fesselek ki, utána meg öltözzünk fel és menjünk, mert a fiúk nem sokára itt lesznek értünk! - mondtam neki, majd munkához láttam. Nem sokára már jön értünk Gale és Tom. Tom Lydia barátja már 3 éve. Hihetetlen, hogy mennyire jól megértik egymást. Összeillenek nagyon. 
Nekem kicsivel több idő kellett ahhoz, hoyg Lydiát kifessem, mint neki engem. De míg én nem vagyok hozzá szokva az ilyen erős smink készítéséhez, ő mindig amikor egy buliba elmegy, ilyen sminkkel jelenik meg. Regélhetnék arról sorokat, hogy szerintem ez mennyire ártó a bőrének, de felesleges, mert úgysem tudnám lebeszélni róla. Ő ilyen, én nem.
- Serena! Ez fantasztikus lett! - nézett a tükörbe vigyorogva. Csak megrántottam a vállam és visszaindultam a szobámba, ahol előszedtem a ruhám. Épp itt volt az ideje, hogy magamra húzzam. Lydia is hamarosan követett és felvette a neon színű szoknyáját a csipkés felsőjével. Míg ő percek alatt megcsinálta ezt a műveletet én izgatottan néztem egyfolytában a ruhám. Mi tagadás, szerelem volt első látásra részemről. 
Végül amikor már felvettem, izgatottan néztem bele a tükörbe. Végig simítottam a ruhám alsó részének krémszínű anyagán, majd a pánt nélküli bőrhatású felsőrészén, amit kerek szegecsek díszítették.

Felvettem még alá egy testszínű harisnyát, majd egy fekete kis táskába belepakoltam a telefonom, a pénztárcám és nem utolsó sorban a jegyemet a gólyabálra. Felhúztam a lábamra a fekete színű platform magassarkúm, majd leültem a kanapémra és vártam, hogy Lydia is elkészüljön. Egészen biztos voltam abban, hogy a fiúk már nem sokára megérkeznek, de barátnőm még a harisnyájával szerencsétlenkedett. 

Végül végszóra, pont mikor Lydia felvette a cipőjét is megszólalt a kapucsengő, amihez oda is rohantam.

- Két szép lányt kérek! - hallottam meg a készülékben Gale hangját.

- Azt nem mondom, hogy szépek, de két lányt küldök! - nevettem halkan, majd visszahelyeztem a helyére a telefonkagylót. - Lydia! Itt van Tom és Gale, gyere! - üvöltöttem be barátnőmnek, aki azonnal ki is jött. Felvettük a még egészen vékonyka kabátunkat. egyáltalán nem volt még hideg kint, olyan megszokott őszi idő volt. Magunk mögött bezártam az ajtót, majd a lifttel lementünk a földszintre, onnan pedig ki a ház elé. Pontosan a bejárat előtt állt meg Gale. A kocsinak támaszkodva várt minket, mellette pedig Tom állt. 

- Ejha! - szólalt meg először Gale. Kissé elpirultam ahogy láttam, hogy a tekintetét egyfolytában rajtam legelteti. Ennyire azért nem néztem ki jól.

Mellettem Lydia azonnal Tom elé állt és megcsókolta a fiút. Kicsit féltékeny voltam rá, mert egy ilyen barátja volt. Tom bármit odaadott volna Lydiáért, komolyan.

- Ahelyett, hogy majd kiesik a szemed úgy bámulsz, inkább induljunk! - mosolyogtam Gale-re, aki azonnal elvigyorodott. Kinyitotta nekem az anyósülés ajtaját. Ragaszkodott hozzá, hogy mellette üljek. 
- Oké, ezt nem lenne szabad elmondanom nektek, de nem bírom magamban tartani! - kezdett el beszélni a hátam mögött Lydia, amikor már majdnem az iskola épülete előtt jártunk. A hangjából izgalom tükröződött, ami azért kicsit felkeltette az érdeklődésemet. - Az a helyzet, hogy az iskola tanácsa, amiben történetesen én is benne vagyok, eltudta intézni, hogy legyen egy sztárfellépő is a bálon. Ez persze meglepetés, nektek is az lett volna, de már nem bírtam ki, hogy ne mondjam el! - újságolta a hírt Lydia.
- Ez igazán király! Remélem valami értelmes lesz, nem valami ficsúr... - szólalt meg mellőlem Gale. Kissé furcsa volt a közbe szólása, mert lehet, hogy neki azok a "ficsúrok" nem tetszenek, de mások rajonganak értük. Akárki vagy akárkik is legyenek azok.
- Nem tudom te hogy vagy Ed Sheerannal kapcsolatban, de én imádom azt a srácot! Annyira őszinte a zenéje - ábrándozott Lydia.
- Az meg ki? - hangzott a kérdés Tomtól. Már épp válaszra nyitottam volna a szám, amikor Gale is belekezdett a mondandójába.
- Komolyan, azt a gyereket ki szereti? Olyan nyálas a zenéje! - fintorgott egyet a fiú. Felhúzott szemöldökkel felé fordultam.
- Mondjuk én! Legalább van mondanivalója a dalainak nem úgy, mint egyes előadóknak - mondtam neki gúnyosan. 
- A mindennapi életből kellene tanulságos dalokat írnia, ehelyett azonban csak a szerelemről zagyvál össze-vissza, mintha annyira értene hozzá. Mi ő, valami szerelem doki? - mondta a fejét rázva. 
- Ja, mert a te nagy David Guettádnak van szövege... - jegyeztem meg halkan. 
- Guettát nem a szövege miatt kell szeretni! - kacsintott rám, mire inkább elfordítottam a fejem a kinti táj felé. Nem akartam, hogy esetleg az arckifejezésem megsértse. De nagyon felidegesített azzal, hogy Ed Sheerant lefikázta, holott egy tehetség.
- A lényeg, hogy a lányoknak legalább tetszeni fog! - szólt közbe Lydia. Szemmel láthatóan meglepődött, hogy egy ilyen kis apróságon összetudtunk kapni. 
- Ja, pf... - mormolta még az orra alá Gale. Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, mert ha nem így cselekszem, megint vitázni kezdek vele. Kimondottan nem tetszettek ezek a megjegyzései. 
- Megjöttünk! - szólalt meg a fiú végül mosolyogva. Nem néztem felé, csak kiakartam szállni a kocsiból, azonban még mielőtt az ajtót kinyithattam volna magamnak Gale ott termet és úriember módjára megtette ezt nekem. 
- Köszi! - mosolyogtam rá halványan, majd azonnal Lydia és Tom után eredtem meg sem várva Galet. Természetesen azonnal utánam szaladt.
- Figyelj, sajnálom, hogy az előbb bunkó voltam! - lépkedett mellettem.
- Semmiség, már megszoktam, hogy tele van a világ bunkókkal. New Yorkban sem volt másképp, itt sem - nem zavartattam magam amiatt, hogy bunkónak titulálom. Küzdjön még egy kicsit magával.
- Komolyan bunkónak tartasz egy ilyen kicsi dolog miatt? - húzta fel a szemöldökét sértetten. 
- Vicceltem, nyugi - legyintettem egyet, mire nagy mosoly terült szét az arcán. Nem szólt hozzám utána, míg be nem értünk az iskola aulájába, ahol az egész rendezvény meg volt tartva. Persze kint is rengetegen voltak, mert ki volt nyitva az iskola hatalmas ajtaja, ezért simán lehetett ki-be közlekedni. Az aulának a túlsó oldalán egy nagy színpad díszelgett, amit még nem vettek használatba. Sokan nem értették, hogy minek van az ott, mert nem tudtak arról, hogy lesz majd élő zene is. Nem is akárki által.
Gyorsan elvegyültünk a tömegben. Jól éreztem magam kimondottan, mert Gale aranyos volt velem végig. Gondolom tanult a leckéből. Nem szerettem, nem szeretem és sose fogom szeretni a bunkókat. Nem mintha bárki más szeretné, de én még csak elviselni sem tudom őket. 
Sok mindenkivel beszélgettem; Marvinnal és Ashleyvel, valamint valahonnan Alice is előkerült, akivel ugyan még nem vagyok olyan viszonyban, mint Lydiával, őt is nagyon kedvelem. Legtöbb időt azonban az édesen mosolygó Gale-el töltöttem, aki egyfolytában bókokkal lepett el, ami őszintén jól esett. Amióta Mattel csak webkamerán tudom tartani a kapcsolatot, nagyon hiányzik az, hogy valaki gyönyörűnek szólítson, még ha úgy is nézek ki, mint egy mosott rongy. Márpedig Matt akármilyen bűn rondán is néztem ki, mindig szépnek tartott. Szóval mosolyogva köszöntem meg az összes hízelgő megjegyzést. 

Az egész bulin remek volt a hangulat, de ez legfőképp annak köszönhető, hogy a drága felsőbb évfolyamosok remek bált szerveztek nekünk. Minden fölöttünk járó osztály előadott nekünk egy táncot, amik zseniálisan sikerültek. Azonban én sokkal jobban vártam ennél azt, hogy Ed feltűnjön és elkápráztasson dalszövegeivel, mint azt már annyiszor tette. 
- Serena! Most azonnal gyere! Mindjárt jön Ed! - hallottam meg Lydia izgatott hangját, majd éreztem, hogy megfogja a csuklómat és a tömegben a színpad legelső sora felé kezd húzni. Pont mikorra odaértünk lépkedett fel az igazgató a színpadra.
- Kedves Diákok! - szólt bele rekedt hangjával a mikrofonba. Mindenki azonnal rákapta a tekintetét. Közben éreztem, hogy Gale mellém küzdi magát és átkarolja a vállam. - Az ez évi gólyabál rendhagyó az iskolánk történetében, ugyanis idén sikerült meghívnunk sztárfellépőt. Pár órával ezelőttig úgy tudtuk mi is, hogy Ed Sheeran fellép ma itt, de a helyzet kissé megváltozott. Mivel ő nem ér rá, megkérte jó barátait, hogy helyettesítsék őt. Szerencsére ők voltak szívesek és elfáradtak ide. Ezért pedig nagyon hálásak vagyunk! Köszöntsétek nagy szeretettel a One Directiont! - üvöltötte bele a mikrofonba. Nem hittem a fülemnek, biztos voltam benne, hogy valamit félre értettem. Azonban mikor megláttam felugrálni az öt fiút a színpadra, kővé dermedtem. Nem figyeltem semmire tovább. Nem érdekelt, hogy mennyien kezdtek el sikítozni, hogy már majdnem a színpad oldalához préseltek vagy hogy mellettem Gale szitkozódik, hogy ilyen "ficsúrokat" kell hallgatnia. Egyszerűen csak Rá tudtam nézni. Teljesen megtörtem a látványától. A többiekkel egyetemben össze-vissza ugrált a színpadon, mag nem úgy hozta a sors, hogy pont elém került. Mivel sokan, köztük Lydia is a kezét nyújtotta felé, hogy fogja meg, lehajolt, hogy elérje a rajongókat. 
Megijedtem attól, hogy ennyire közel látom magamhoz. De attól még jobban, hogy Ő is észre vett. Zöld szemeivel meglepődve fürkészte az arcom, de közben egyfolytában énekelt. A mosoly az arcáról már lehervadt, csak engem nézett pontosan, ahogy én is Őt. Egyfolytában néztem, egyszerűen nem tudtam betelni a látványával. Tudtam, hogy ez nem helyes, de annyira volt szükségem erre, mint a sivatagban kóborló embernek a vízre.