II. - 17. fejezet

"Még mindig szeretlek. Nem érdekel, hogy megbántottál, hogy csalódást okoztál, és ezeken nem egyszer. Hidd el nekem elfelejteném, mert szeretlek. Ez az egyetlen egy bajom, hogy nem tudlak elfelejteni. Próbálkozom, próbálkozom. De egy hely mindig ott lesz a szívembe, fent tartva Neked!"

~ 1 hónap múlva, november 

- Ugye tudod Serena, hogy nagy lehetőség kaptál. Lehetőleg ne szúrd el, mert akkor magadat is és az iskolát is lejáratod. Ez nekünk sem és neked sem lenne jó - nézett rám komolyan Mrs. Sande miközben a fodrászok a hajamat csinálták.
- Persze, tudom! És nagyon hálás vagyok, amiért engem gondoltak ki erre a feladatra! - mosolyodtam el lágyan. Körülbelül két hete hívatott be az igazgatónő az irodájába és közölte velem ezt a nagyszerű lehetőséget.
- Serena, elég nagy a szád és néha nem azt csinálod amit kellene, de komolyan. Iszonyatos nagy lehetőséget látunk benned az igazgatónővel együtt. Ezért gondoltunk rád rögtön elsőként, amikor megkaptuk ezt a lehetőséget. Elég befolyásos emberek ülnek most a nézők között, használd ki! - mondta nagy mosollyal az arcán, azonban le sem tagadhatta volna, hogy  nagy izgul. Megmerem kockáztatni, hogy nálam is jobban izgult. 
- Köszönöm, és igyekszem! - válaszoltam nagy mosollyal az arcomon.
- Kész van a hajad! - mondta a kedves arcú fodrász lány, mire kipattantam a fodrászszékből és az egyik stylisthoz siettem. Mosolyogva nyomta a kezembe a ruhát amit viselni fogok először. Gyorsan elmentem átöltözni és mosolyogva léptem elő a ruhámban, ami halvány szürke színű ruha volt, aminek a felső része hálós volt. Egyszerűen gyönyörűnek éreztem magam a sminkben amit készítettek nekem és a hozzá passzoló hajjal. 
- Lányok! Gyertek, ti jöttök! - hallottam meg az egyik rendező hangját. Gyorsan a helyemre siettem a sorban. Alig vártam már, hogy végig sétálhassak a kifutón. Régebben is imádtam ezt csinálni, most is imádom!
- Mehetsz! - mondta a mellettem álló statiszta, mire azonnal elindultam. Teljesen felpörögtem ahogy kint sétáltam a kifutón. S bár fapofával kellett végig sétálnom, alig bírtam megállni, hogy legalább egy mosolyt ne eresszek meg. Sajnáltam amikor vissza kellett mennem a színfalak mögé, de ott azonnal a kezembe nyomták a következő ruhámat, amit egy halvány arany színű darab volt. Jól éreztem benne magam, bár nekem személy szerint az előbbi sokkal jobban elnyerte a tetszésem.
Újra beálltam a sorba és izgatottan vártam, hogy újra végig mehessek a kifutón. Újabb utasításra kimentem újra. Élveztem, ahogy mindenki tekintete rám téved, még ha a ruha miatt is. De úgy éreztem magam, mint egy hercegnő. Nem is értem az olyan modelleket, akik nem élvezik ezt az egészet. Akik azt mondják, hogy csak fényképezőgép előtt pózoló robotok. Szerintem ők meg sem érdemlik, hogy elismerjék őket. Ez a szakma sokkal több ennél, legalábbis számomra. 
Miközben sétáltam visszafelé a backstage felé, megakadt a szemem valakin. Pontosabban Ő rajta. Nem értettem, hogy mit keres itt, de azt észre vettem, hogy mosolyogva figyel engem. Úgy tettem, mintha észre se vettem volna. S bár úgy is lett volna.
- Serena, gyönyörű voltál! Mint egy vérbeli profi! - jött oda hozzám Mrs. Sande. - Megérte, hogy téged hoztunk el! - vigyorgott egyfolytában.
- Köszönöm! - csak ennyit bírtam mondani, mert az agyam teljesen másfele járt. Csak azon tudtam gondolkozni, hogy mit keres itt Harry.
- Serena, jó voltál! - dicsért meg az egyik statiszta is. Csak rámosolyogtam, utána pedig elszáguldtam átöltözni. Visszavettem magamra azt a ruhámat, amiben jöttem; egy szürke hosszú ujjú felsőből, aminek gyöngyökkel kirakott gallérja volt, egy fekete bőrszoknyából és fekete leopárdmintás harisnyából állt.

Mire összekaptam magam, már a divatbemutatónak vége volt. Mindenki vette le a ruháit, mindenhol nyüzsgés volt. Megkerestem gyorsan Mrs. Sandet és elköszöntem tőle és az igazgatónőtől is. Tényleg sokat jelentett a számomra, hogy engem gondoltak erre a divatbemutatóra. Pedig annyi mindenki mást választhattak volna, de rám gondoltak. 

Mint aki jól végezte dolgát sétáltam ki az épület halljába, ahol már rengetegen voltak. Kiakartam gyorsan szabadulni a helyről, azonban voltak akik megállítottak és kénytelen voltam elkezdeni beszélgetni velük.

- És mond csak, te milyen iskolába is jársz? - kérdezte egy öltönyös fickó, akiről fogalmam sem volt, hogy kicsoda.

- A város túloldalán van egy iskola, ahova azokat a lányokat veszik csak fel, akik a legjobbak a modell szakmában. Ha nem látnak téged elég jónak, akkor nem kerülhetsz be. Végül is még jobbá tesznek ott bennünket - magyaráztam a férfinak, aki nagyokat bólogatott.

- A lányom is kitalálta, hogy modell akar lenni. Azért is jöttem el ide, hogy megnézzem milyen esélyekkel is indul, de azt kell mondjam, hogy nagyon sokat kellene tennie azért, hogy a legjobbak közé kerüljön. Nem biztos, hogy kiakarom tenni ennyi tehernek - mondta elgondolkozva a férfi.

- Szerintem ez nem teher. Az egész egy nagy buli, higgye el! Legalábbis akkor igen, ha tényleg ezt szeretné csinálni a lánya - mondtam neki biztatóan.

- Pont ez a baj! Nem tudja még igazán, hogy mit akar... - nevetett fel a férfi.

- Elnézést, ellophatom a hölgyet egy pillanatra? - szólt a beszélgetésünk közbe hirtelen valaki.

- Persze, már mindent megbeszéltünk amit szerettem volna. Köszönöm a segítséget, Serena! - intett a férfi, én pedig mérgesen a fiú felé fordultam.

- Most miért kellett elküldened? Épp beszélgettem vele! - néztem idegesen Harry felé, aki furcsán nézett rám.

- Tudod egyáltalán ki volt ez? - húzta fel a szemöldökét.

- Nem, de épp ezt szerettem volna kideríteni! Lehet valami nagy divatcég elnöke vagy ilyesmi! - mondtam ami elsőnek eszembe jutott. Bár azt nem gondoltam, hogy valami divatcég elnöke esetleg.

- Azt kétlem... - húzta fel a szemöldökét.

- Na mond, mit akarsz? - kérdeztem tőle kicsit flegmán. Jó, talán eléggé flegmán...

- Beszélni arról, amit múltkor mondtál - válaszolta mélyen a szemembe nézve. Pár másodpercig megállt az idő, ahogy zöld szemébe néztem. A gyomromban furcsa érzés fogott hatalmába. Csak őt tudtam nézni, senki mást.

- Nincs mit beszélnünk, Harry - mondtam ki a legnagyobb fájdalommal. Szinte éreztem a fájdalmat a szívemben. 

- De van, Serena! De nem itt, hanem kettesben valami étteremben vagy tudom is én hol. Ne hazudj magadnak azzal, hogy ilyeneket mondasz! - fogta meg a felkaromat a kezeivel. Úgy nézett rám, én pedig megsemmisültem. Olyan lettem, mint egy rongybaba, akivel bárki csinálhat bármit. Csak Harryre tudtam gondolni, a szemeire, a szájára, az orrára...

- Miért csinálod ezt? - kérdeztem megtörten, suttogva. 

- Mit? - húzta fel a szemöldökét értetlenül.

- Ezt az egészet! Jössz itt nekem ezzel a barátság dumával, közben te is tudod, hogy mi nem lehetünk barátok. Mert nem tudunk azok lenni! Legalábbis én nem tudok csak a barátod lenni! - tört ki belőlem az összes érzésem. - Komolyan azt hiszed, hogy azok után ami történt közöttünk a nyáron, én képes lennék csak barátként tekinteni rád? Én nem az a lány vagyok, de ezt te is tudhatnád igazán! Hiszen annyi mindent elmondtam neked... Többet tudsz rólam, mint a saját anyám! 

- Serena... - próbált leállítani Harry, de folytattam.

- Nekem te sokat jelentesz, akármennyire is furcsán hangzik! Hiába törted össze a szívem, nem telik el úgy nap, hogy ne jutnának eszembe a veled eltöltött idők! És nem tudom, hogy te hogyan vagy ezzel, de már igazán megszólalhatnál, mert én itt fecsegek össze-vissza, miközben te csak... - igen, azt akartam, hogy megtudjam Harry mit érez a barátságos dumáján kívül. Azt akartam, hogy mesélje el nekem, hogy valójában hogyan is gondolja a kapcsolatunkat, neki mit jelentett. Azt akartam, hogy órákat fecsegjen nekem az érzéseiről, hogy megtudjam, legalább egy kicsit is viszonozza őket. De azt álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire egyszerűen és könnyen, de mégis mindennél többet mondóan képes a tudtomra adni az összes érzését. Még mielőtt betudtam volna fejezni a hegyi beszédemet, Harry a létező legaranyosabb módon hallgattatott el. Megcsókolt, de úgy, mint még soha senki. Tele érzelemmel, amivel mindent elmondott számomra. Boldogság járta el az összes porcikámat attól, hogy csókol. Habozás nélkül visszacsókoltam. Nem tudott érdekelni, hogy itt mindenki előtt csókolózunk, hogy barátnője van, hogy valószínűleg holnap az összes pletykalap címlapján fogunk borítani. Még az sem érdekelt, hogy mennyire megbántott amit tett velem a nyáron. Csak az érdekelt, hogy megcsókolt, hogy mennyi ideje vártam már erre a csókra.

- Megkaptad a válaszod? - kérdezte féloldalasan elmosolyodva, amikor elváltak ajkaink a másikétól. 

- Azt hiszem - válaszoltam a fellegekből. Legszívesebben ott maradtam volna örökkön öröké azon a szent helyen. Azonban a csodálatos pillanatot a telefonom csörgése szakította félbe. Amikor előkotortam a táskámból legszívesebben eldobtam volna a fenébe, de amikor megláttam, hogy az egyik szomszédom telefonál inkább felvettem, mert gondoltam, hogy nem viccből hívogat.

- Miss Serena? - hallottam meg a szomszédomban lakó bácsi hangját.

- Igen Mr. Musso! - válaszoltam. Harry furcsán nézett rám, mire megrántottam a vállam.

- Gyorsan jöjjön haza, mert a kutyája kiszabadult a lakásából! Kirágta az ajtót vagy tudom is én, de itt rohangál a folyosón és minden összeborít! Azonnal jöjjön haza, különben feljelentem akármennyire is szeretem magácskát! - mondta idegesen az öreg bácsi, mire elkerekedett a szemem. Lola mégis hogyan szabadult ki a lakásból?

- Igen Mr. Musso azonnal indulok haza! Addig ha megkérhetem adjon neki szalámit azt szereti és akkor megtudja fogni! Nem sokára otthon vagyok és köszönöm, hogy szólt! Csókolom! - tettem le a telefonom. - Azonnal hívnom kell egy taxit! - néztem kétségbeesetten Harryre, aki még mindig értetlenül nézett rám.

- Miért? És ki szereti a szalámit? - húzta fel a szemöldökét. Felkuncogtam, mert elég vicces helyzet volt.

- A kutyám, Lola kiszabadult a lakásból és a szomszédom azzal fenyeget, hogy kihívja a rendőrséget, mert a folyosón rohangál össze-vissza - nevettem fel kínosan mire levigyorodott. - De most mennem kell, mert elég rosszindulatú az öreg bácsi és képes tényleg kihívni a rendőröket és még taxit is kell hívnom és idő még hazaérek úgyhogy... - hadonásztam össze-vissza mire Harry elvigyorodott.

- Majd én elviszlek! Kocsival vagyok és úgyis tudom hol laksz - mondta, mire kicsit zavarba jöttem.

- Nem kell megoldom! - mondtam neki és legyintettem.

- Nem baj, gyere! - fogta meg a csuklómat és maga után kezdett húzni. A bőröm égni kezdett ahol hozzám ért, én pedig azt sem tudtam hol vagyok a boldogságtól.

- Köszönöm - mondtam neki, mikor már a kocsiban ültünk és beindította a motort. 

- Semmiség - mosolygott rám, utána pedig az utat kezdte el figyelni. - Nem is tudtam, hogy van egy kutyád - mondta miközben bekanyarodott az egyik utcába.

- Nem mondtam? Pedig van, Lola a neve, 2 éves és imádom, kivétel amikor összepiszkol és rosszalkodik - mondtam neki vigyorogva.

- Biztos aranyos, bár én...

- Te macskás vagy - vágtam közbe még mielőtt elmondta volna. Nyáron már vagy ezerszer hallottam tőle. Rám nézett majd elnevette magát. 

- Így igaz - bólintott egyet.

- Itt kell lefordulni! - mutattam a következő utcára mire megforgatta a szemeit.

- Tudom, hogy hol laksz - mondta miközben befordult az utcára, utána pedig leparkolt a ház előtt. - Gondolom, hogy emlékszel, hogy voltam már itt - okoskodott mire összeráncoltam a homlokom.

- Csak segíteni akartam zseni - mondtam miközben kiszálltam a kocsiból. 

- De ugye azt tudod, hogy nem szorulok segítségre? - mondta miközben bezárta a kocsiját és utánam igyekezett. Nem igazán értettem, hogy miért jön, de nem szóltam egy szót sem, csak beszálltam a liftbe és egészen a 3. emeletig mentem vele. Vagyis mentünk, mert Harry is jött. Először Mr Mussohoz mentem, hogy bocsánatot kérjek tőle és megtudjam, hogy hol van Lola. Reméltem, hogy nem vitette el egy sintérrel vagy hasonló. 

- Csókolom! Lola merre van? - kérdeztem tőle mikor kinyitotta az ajtaját.

- Itt van a kutyád és remélem ilyen többet nem fordul elő! - nézett rám mérgesen és a kezembe adta Lolát, aki nagy kiskutya szemeivel úgy nézett rám, mintha teljesen ártatlan lenne.

- Ne tessék haragudni, ez egyszeri alkalom volt! - mondtam neki, majd a nem messze lévő ajtómhoz sétáltam. Miközben kerestem a táskámban a kulcsom hallottam, hogy az öreg bácsi még Harryt is kioktatja.

- Fiatalember ajánlom, hogy nevelje meg a kis hölgyet, mert eléggé kelekótya! - mondta neki, mire Harry felnevetett.

- Igyekszem miden tőlem telhetőt megtenni! - mondta a göndör fiú, majd még valamit motyogott neki Mr. Musso, de azt már nem hallottam. Arra figyeltem, hogy kinyissam az ajtót, de hiába akartam elfordítani a zárban a kulcsot, nem ment. Idegességemben rácsaptam egy nagyot a kilincsre, ennek következtében az ajtó kinyílt. Pislogtam egy nagyot, hogy jól láttam-e a szituációt, majd remegő hangon Harryhez szóltam.

- Harry, gyere ide egy kicsit! - mondtam neki. Értetlen fejjel közeledett felém.

- Azt hiszem valaki betört hozzám - mondtam ki a szavakat sokkoltan.