II. - 14. fejezet

"Talán megbántam azt, hogy hogyan végződött a kapcsolatunk, de azt sosem fogom megbánni, amink volt."

~ Serena szemszöge

Kócosan és ziláltan keltem fel. Felzaklatottak a tegnap este történtek. Még most sem tudtam teljesen felfogni, hogy valóban találkoztam Harryvel újra. Sőt, azt sem, hogy szóba álltam vele újra. Tegnap este úgy feküdtem le, hogy biztos nem megyek el a kávézóba hozzá, mivel nem volt mit megbeszélnünk egymással. Békén kellett volna hagynunk egymást. De reggel mégis volt egy kis hang a fejemben, hogy nagy hiba lenne, ha nem mennék el. Egyfolytában az volt a szemem előtt, hogy lehet, hogy minden olyan boldog lehetne, mint a nyáron volt vele. 
Egész nap ezen rágódtam. Ki se mozdultam a lakásomból, csak a televíziót és a laptopomat bámultam. Próbáltam ugyan segítséget kérni Lolától, de egy ugatással válaszolt mindig. Sajnos nem értek a nyelvén, úgyhogy nem lett sok hasznom belőle. Végül viszont úgy döntöttem, hogy elmegyek. Azt hajtogattam magamban, hogy semmit sem veszíthetek azzal, hogy elmegyek. Maximum összeveszek vele, de akkor soha a büdös életben nem akarom látni. Még ha ez valamilyen szinten fáj is nekem.
Felvettem magamra egy barna inget egy fekete csőfarmerrel, a hajamat pedig gyorsan megcsináltam. 

Elég későn hoztam meg a döntésem, ezért késésben voltam már. Felhúztam a lábamra a barna bokacsizmám és útnak indultam. Október eleje volt, de egy ingben jól éreztem magam pont, igaz, néha az őszi szellő miatt kirázott a hideg. Vagy talán attól az izgalomtól, amit éreztem... Egyfolytában csak a lehetőségeken gondolkoztam; hogy összeveszünk vagy kibékülünk vagy barátok leszünk és a többi és a többi. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy mire észbe kaptam már a kávézó előtt álltam. 

A kinti székeken csak páran ültek. Körbe néztem, hogy esetleg meglátom valahol, de mivel nem, bementem az épületbe. Érdekes, hogy ott sem voltak sokkal többen. Ugyan sok asztal volt, de csak 4-5-nél ültek emberek. Talán pont ezért választotta Harry ezt a helyet a találkozóra. Nem túl nyüzsgős, ez pedig neki pont ideális. 

Óvatosan lépdeltem az asztalok között. Egyenesen a pulthoz mentem, mert nem láttam sehol Harry göndör fürtjeit. Kellemetlenül éreztem magam, mert Ő hívott ide, de mégsem láttam sehol. 

- Eljöttél - állt meg mellettem valaki. A hangról azonnal felismertem. Óvatosan felé néztem. Vigyorogva állt mellettem.

- Nem azért, mert feltétlenül megbocsájtok. Csak hallani akarom részletesen a magyarázatod - mondtam neki annyira hidegen, amennyire csak tudtam. Nem akartam azt, hogy csak egy kicsit is jobban elhiggye, hogy megbocsátottam neki. Jó, persze talán ennek a reményében jöttem ide, de erről neki nem kellett tudnia.

- Oké, üljünk le valahova! - mondta nyugodtan. Nem vette figyelembe amit előtte mondtam neki, ami kicsit idegesített a hatalmas mosollyal az arcán egyetemben. Az egyik eldugottabb asztalhoz vezetett, ahol úriember módjára kihúzta előttem az egyik széket. Vigyorogva várta, hogy leüljek, de helyette a másik székre ültem le. Azt hiszem ezzel egyértelmű célzást adtam a számára, hogy nincsen oka jó pofizni. 

- Látom eléggé rossz passzban vagy ma - jegyezte meg miközben leült.

- Nem vagyok rossz passzban, de nem szoktam az olyan emberekkel jó pofizni, akik megbántottak - mondtam neki végig a szemébe nézve, ami így utólag nem volt jó ötlet. Újra elvesztem benne, akár régen. Még mindig olyan gyönyörű zöld volt. 

- Mi lenne, ha kicsit túl lépnél ezen? Tegnap elmondtam, hogy miért csináltam azt amit! Itt lenne az ideje, hogy kicsit próbálj megérteni engem, ne csak nekem kelljen téged - váltott komolyabb hangnemre. 

- Nem tudok túl lépni, Harry! Képzeld, nem! Azt hittem, hogy tök jó minden, rendben vagyunk, erre kidobsz egy nyomós érv nélkül! Tudod mennyire összetörtél? Tudod mennyi ideig ücsörögtem a szobámban búskomoran? Ezen nem tudok túl lépni azért, mert te megmagyaráztad, hogy csak nekem akartál jót! - mondtam neki felháborodva. Próbáltam halkan beszélni, hogy ne hallja meg véletlenül se senki, de fortyogtam. Mégis hogyan hordhat össze ennyi baromságot?

- Figyelj, én nem tudtam akkor még milyen vagy. Azt hittem, hogy egy törékeny lány vagy, aki még nem tudja milyen is az élet valójában. Nem tudtam akkor még, hogy te vagy az a lány az álarcos buliról. Most már teljesen összeállt a kép bennem. Tudom, hogy végig tudtam milyen vagy. Már értem, hogy miért cselekedtél sokszor olyan kuszán, tudom, hogy egy erős lány vagy! Akkor azt hittem akkor, hogy nem tudnál megbirkózni a sajtóval, a sok rosszakaratú rajongóval. De mára már tiszta, hogy képes lennél rá! - megtámaszkodott az asztalon és felém hajolt. Végig a szemembe nézett. Ismertem már annyira, hogy tudjam, igazat beszél. Talán ennyinek elégnek kellett volna lennie ahhoz, hogy mindent félredobva a nyakába ugorjak. De nem tudtam... Még nem.

- Harry, ez mind szép és jó, de hogyan bíznék meg innentől kezdve benned? Honnan tudjam, hogy nem lesz még egyszer egy ilyen kirohanásod? Hogy nem küldesz el újra? - kérdeztem tőle. 

- Mert fontos vagy nekem! Egyszerűen nem tudlak kiverni a fejemből! Tudod milyen lelkiismeret furdalásom volt miattad nap mint nap? Hagyd, hogy helyre hozzam! Egyszerűen csak legyünk barátok, jó? Semmi több! - tartotta maga elé a kezét. 

- Nem is tudom... - azonnali fejtörést okozott nekem a dolog. Nem azzal volt a gondom, hogy Harry a barátom legyen. Egyszerűen azt nem tudtam eldönteni, hogy ennyi együtt töltött idő után képes lennék-e csak a barátja lenni. Egyáltalán szeretnék-e csak a barátja lenni. 
- Serena, ne legyél ilyen! - nézett rám könyörgőn nagy zöld szemeivel. 
- Rendben - bólintottam végül. Megpróbálni meg lehet. Nem veszthetek semmit. 
- Szuper! - vigyorodott el. - Akkor, ha szabad máris meghívlak egy kis baráti összejövetelre hétfő este hozzám! - vigyorgott egyfolytában. 
- Nekem sulim van - vágtam rá zsigerből. Baráti összejövetel? Akkor találkoznom kell Perrie-vel, Daniellevel, Eleanorral és a bandából is mindenkivel. Nem akartam eléjük állni. 
- Ugyan Serena! Ne legyél ünneprontó! Gyere el csak pár órácskára! Majs én érted megyek, csak mond meg hova - mondta, majd az alsó ajkát lebiggyesztette. Próbáltam ugyan valami indokot kitalálni, hogy nem tudok menni, de nem tudtam. Beadtam a derekam és máris izgulni kezdtem, hogy mi lesz ezen a kis "baráti összejövetelen". Harry azt is kikönyörögte belőlem, hogy adjam meg a lakáscímem és majd ő értem jön hétfőn. Ez kedves gesztus volt tőle, de nem biztos, hogy akarok vele eltölteni nem tudom mennyi időt egy kocsiban. 

~*~

- És mi újság Londonban? - kérdezte Matt, miközben azt figyelte, hogy a ruhákat hajtogatom, majd berakom a gardróbomba. 

- Zajlik az élet - rántottam meg a vállam.

- És mi volt azon a híres-neves gólyabálon? - kérdezte felvonva a szemöldökét.

- Semmi, csak a szokásos. Mindenki leitta magát és ennyi volt nagyjából - rántottam meg a vállam, mintha valóban ennyi történt volna. De nem akartam neki elújságolni, hogy ma találkoztam Harryvel, mivel tegnap kikönyörögte. Matt volt az az ember, aki ennek a legjobban nem örült volna. A nyáron is, okozott egy kisebb sérülést Harrynek, amikor kidobott. 

- Unalmas volt? - kérdezte.

- Eléggé - bólintottam egyet. Próbáltam a legjobb formámat hozni, hogy ne láthassa, hogy valamit eltitkolok előtte. Ezt nehéz volt, mert Matt úgy ismert, mint a saját kisujját. 

- Megnyugodtam, hogy nem jobbak a bulik, mint velem voltak - vigyorodott el, mire felnevettem.

- Matt, azok felülmúlhatatlanok! - vigyorogtam bele a kamerába. - De inkább most te mesélj, mi a helyzet New Yorkban? - kérdeztem, hogy nehogy esetleg még felhozza ezt a gólyabálos témát és esetleg elszóljam magam vagy ilyesmi. Tudtam, hogy nem titkolhatom örökké előtte azt, hogy találkoztam Harryvel, de jelenleg az tűnt a legjobb megoldásnak, hogy minél később tudja meg.