II. - 13. fejezet

Sziasztok! Az előző résznek nagy sikere volt, köszönöm az összes kommentet ami érkezett hozzá! Nagyon sokat jelentett számomra az összes! :) Mint láthatjátok új külseje van a blognak, ami remélem elnyerte a tetszéseteket! Szerintem ez eddig az egyik legjobb, várom a ti véleményeteket is! :) Valamint igyekszek pár újítást is csinálni blogon, pár menüt létrehozni. És hogy azok milyenek lesznek? Majd meglátjátok! Nagyon sok ötletem van mind a történethez, mind szimplán a bloghoz, úgyhogy remélem tetszeni fog nektek! :) Jó olvasást az új fejezethez! :) xx

"Tudom, tudom, hogy önző dolog azt várni, hogy te is olyan szomorú legyél miattam, mint amennyire én miattad, de legalább megvigasztalna a tudat, hogy egyszer tényleg sokat jelentettem neked."

Ahogy ott álltam és néztem Őt, a szívem újra darabokban hevert. Azt hittem, hogy túl léptem rajta, hogy már nem jelent semmit számomra. De szemebsültem a valósággal, hogy még mindig piszkosul belel vagyok esve. Még mindig elkápráztat a zöld szeme, ahogy a haját rázza. Ő tökéletes volt számomra, pont úgy, ahogy volt. Azonban az egyetlen probléma az volt, hogy neki én nem voltam elég jó, eldobott magától. 
Könnyekkel küszködve néztem végig az előadásukat. 4-5 darab dalt énekeltek el, amivel kellőképp felrázták a népet. Senkinek sem tűnt fel, hogy valami nem oké velem, egyedül csak Lydia pillantgatott felém együtt érzően. Ő tudta, hogy mi volt köztünk, de ő se tőlem. A sajtóból. 
Hatalmas levegőt vettem, amikor láttam, hogy a fiúk levonulnak a színpadról. Vége volt. Átvergődtem magam a tömegen és kimentem az udvarra, ahol leültem az első székre amit találtam. A tenyereimbe temettem az arcom. Újra felszínre törtek az érzelmeim, amiket azt hittem már leküzdöttem. Keserves mosoly ült ki az arcomra. Ennek az estének nem így kellett volna történnie. Nem lett volna szabad idejönniük. Nekem se lett volna szabad Londonba jönnöm. Meg kellett volna ülnöm a seggemen New Yorkban. Előbb utóbb találkoztam volna vele. Ő itt él, itt van az otthona. Míg nekem? Már nem is tudom...
- Serena, minden oké? - hallottam meg Gale hangját, majd éreztem, hogy a vállamra simítja a kezét.
- Nincs semmi rendben és nem is lesz! - néztem rá könnyes szemmel.
- Mi a baj? - kérdezte együtt érzőn, de mégis kíváncsian. 
- Nem értheted úgyse. Csak menj el, most egyedül kell lennem - mondtam neki hidegen, mire összeráncolta a szemöldökét. 
- Mond el! Hátha tudok segíteni! - erőszakoskodott, hogy mondjam el. 
- Egy darabjaira hullott szívet össze tudsz ragasztani? Nem hiszem! - mondtam neki idegesen. Felálltam a székről és ott hagytam. Talán nem volt szép tőlem, hisz' csak segíteni akart nekem. De ha egyszer azt mondom neki, hogy nem akarok róla beszélni, akkor miért erőszakoskodik? Miért nem tudja megérteni, hogy hagyjon békén? 
A könnyeimmel küszködve kerestem magamnak valami helyet, ahol egyedül lehetek. Ahol összeszedhetem egy kicsit a gondolataimat erről az egészről. Túl is könnyű lett volna, ha nem találkozok vele itt. Akkor talán folytathatom az életem normálisan. Megsebezve, de erősen.
Nem figyeltem arra, hogy merre sietek.  Az volt a lényeg, hogy egyedül legyek. Teljesen megkerültem az iskolát és már a hátsó kijáratnál jártam, amikor kicsapódott előttem egy ajtó. Megtorpantam egy pillanatra, hiszen majdnem orrba vágott, de utána ugyanolyan lendülettel kerültem ki, azonban nem várt emberrel találkoztam a másiki oldalán.
- Serena? - hallottam meg a hangját, ami kicsit sem volt meglepődött. Számíthatott rá, hogy valahol összefutunk. - Te mit csinálsz itt?
- Semmit, épp tovább megyek - hadartam el egy szuszra, majd tovább akartam menni, de a karomat megfogta és visszatartott.
- Beszélned kéne Harryvel - mondta komor hangon. A tekintete komoly volt, ami szokatlan volt a sráctól, bár amennyire én ismerem.
- Minek? Köztünk nem volt, nincs és nem is lesz semmi! - állítottam neki határozottan.
- Serena, ne viccelj! Ezzel a saját érzéseidet hazudtolod meg! Figyelj, mindjárt kijön Ő is, és beszéljétek meg! Megbánta azt amit tett, Ő is szenved! - mondta szinte már könyörgően. 
- Louis! Ezt Ő csinálta magának! Összetörte a szívem! Pedig tudta, hogy milyen vagyok, hogy mennyire nehezen nyílok meg idegeneknek, de neki megtettem! Utána pedig mielőtt hazamehettünk volna, közölte, hogy olyan sose volt, hogy mi, és sose lesz! Sok ideig bezárkóztam miatta... Fájt amit tett. Nem hagyom, hogy még egyszer ezt tegye velem! - mondtam neki határozottan, azonban azonnal elment a magabiztosságom, amikor megláttam, hogy kihallgatott minket mellettünk az ajtóban. A szememet lesütöttem és a fejemet lehajtva siettem el Louis mellett. Próbáltam felfogni, hogy mi is történik velem. De a fejemben egyfolytában csak az járt, hogy nem beszélhetek vele.

~ Harry szemszöge

Fel sem bírtam fogni, hogy pont most látom újra. Régóta vágytam már arra, hogy lássam, mert hiányzott. Egyszerűen nem bírtam kiverni a fejemből. Fájt, hogy megbántottam, de az még jobban, hogy utána azt sem hagyta, hogy megmagyarázzam. Arra pedig szavakat sem találok, hogy Ő az a lány az álarcos buliból. Ő öntötte ki nekem a szívét, Ő volt annyira őszinte és valóságos. Ha azelőtt nem bolondultam belé eléggé, ezután igen. És világossá vált előttem, hogy életem legnagyobb hibáját követtem el azzal, hogy véget vetettem a kapcsolatunknak. 
Unalmas estének indult az egész. Azt sem értettem, hogy miért pont nekünk kellet beugranunk Ed helyett az egyetemista buliba. De persze értem én, Ed jó barát, ennyit megérdemel. Azonban semmi kedvem sem volt elmenni a sok részeg velem egykorú közé. Ennél sokkal jobban vágytam arra, hogy én szórakozhassak egy jó szórakozóhelyen. Elegem volt már a körülöttünk lévő feszültségből, hogy minden dolgot amit teszünk ezerszer át kell gondolnunk. Utáltam már, hogy lépten-nyomon a sarkamban van legalább egy lesifotós. 
Az utat az ablakon kefelé bámulva töltöttem, hallgatva, hogy a többiek mikről beszélgetnek. Majd a hátsó bejáraton kellett beosonnunk, mivel mi voltunk az este "meglepetései". Rosszul voltam a gondolattól, hogy nekem fel kell lépnem ennyi részeg között. Számomra egyértelmű volt, hogy amerre csak nézek, dülöngélő fiatalokat fogok látni, hiszen mindenki ilyeneknek zengi be a nagy egyetemi bulikat. Én nem tudom, nem volt ebben részem. 
Igazából egész végig amíg a színpadon álltunk, próbáltam megjátszani magam. Legalábbis így terveztem el. Azonban amikor megláttam az első sorban megfagyva állni Őt, egyszerűen nem ment a műmosoly sem a jó kedv. Csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire gyönyörű, hogy mennyire jól van felöltözve. Egyetlen egy bökkenő volt, hogy láttam mellette állni azt az idegen srácot, aki Őt ölelgette. Azonban nem törődött vele. Egyfolytában engem bámult, ami adott egy kis reményt, hogy talán nem felejtett el. 
- Öcsém, én ezt nem hiszem el! - hallottam meg először Zayn hangját, amikor a cuccunkat pakoltuk össze a fellépés után. 
- Ki gondolta volna, hogy pont itt futunk össze vele? - tette fel a költői kérdést Niall. Legszívesebben mind a kettejüket leütöttem volna, mivel egyértelműen Serenáról beszéltek. Tudtuk, hogy itt van a városban, mivel az egész sajtó ezzel volt tele, de nem gondoltuk volna, hogy pont ma futunk össze vele. Legalábbis én biztos nem. 
- Végül is logikus, Serena modell, ez egy modell iskola... Gondolhattunk volna rá - rántotta meg a vállát Louis. Majd egy táskát megfogva előre indult. Direkt nem szólaltam meg egyszer sem. Nem állt szándékomban hozzá szólni ehhez a témához, ahol arról tárgyalnak, hogy a volt feltételes barátnőmmel itt találkoztunk újra.
Lassú, megfontolt lépésekkel indultam Louis irányába. A cipőm orrát néztem végig, azonban felkaptam a fejem, amikor meghallottam, hogy valakivel beszélget. 
- Louis! Ezt Ő csinálta magának! Összetörte a szívem! Pedig tudta, hogy milyen vagyok, hogy mennyire nehezen nyílok meg idegeneknek, de neki megtettem! Utána pedig mielőtt hazamehettünk volna, közölte, hogy olyan sose volt, hogy mi, és sose lesz! Sok ideig bezárkóztam miatta... Fájt amit tett. Nem hagyom, hogy még egyszer ezt tegye velem! - hallottam meg, hogy mondja Ő. A szívem összeszorult, mert tudtam, hogy igaza van. De nem tudhatta, hogy én mit érzek, hogy mennyire megbántam már azt az elhamarkodott döntést. Serena ijedten nézett rám, majd Louist kikerülve elment. Megfagyva álltam amíg Louis hozzám nem szólt.
- Menj már utána haver! Nem hagyom, hogy ezt is úgy elcseszd, mint a nyáron! - szólt rám idegesen. 
- Minek? Úgyse állna velem szóba - mondtam legyintve egyet.
- Mert a nyakadba fog ugrani azok után, ahogy elküldted? Gondolkozz már! Azért ilyen, mert megbántottad - mondta Louis, mire bólintottam egyet. Végül is egy próbálkozást megért. A szám szélét rágva indultam el abba az irányba, amerre Serena is ment. Meg kellett próbálnom beszélni vele. Egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből, pedig próbáltam. Egyszerűen annyira megragadott a személyisége, a határozottsága, de mégis törékeny volt. Talán mindig is egy hozzá hasonló lányt kerestem. Nem hagyhatom, hogy elszúrjam még egyszer.
A fejemet vakarva álltam meg, mert már majdnem megkerültem az épületet, de a lány eltűnt. Egyfolytában az járt az eszembe, hogy nem tűnhetett el így, amikor meghallottam valaki szipogását. A hang irányába kaptam a fejem és megláttam. Ott ült sírva. Biztos voltam benne, hogy miattam sír. Óvatosan léptem felé egy lépést, majd egészen elmentem mellé és leültem mellé a kis padra. 
- Mit akarsz? - kérdezte hidegen. Tudta, hogy én vagyok, pedig nem is nézett rám.
- Bocsánatot kérni, és megmagyarázni kicsit késve a dolgokat - válaszoltam neki határozottságot játszva. De valójában remegett a gyomrom, a szívem hevesebben vert, mert végre újra ilyen közel voltam hozzá. 
- Minek azt? Az már elmúlt. Ha nem vennéd észre, én próbálok túllépni rajta, de mindig van valami ami rád emlékeztet! Az lenne a legjobb, ha soha többet nem látnálak! - mondta dühösen, majd a combjára csapott. 
- Komolyan ezt gondolod? - kérdeztem csalódottan. Nem tudom mire számítottam, de erre nem. Nem akartam, hogy így gondolja. 
- Persze, hogy nem! De sokkal könnyebb lenne az életem, ha nem ismernélek! Összetörtél Harry, annyira, mint még soha senki. Nem tudom, hogy mit is érzek irántad pontosan, de a nyáron nem láttam ki a rózsaszínfelhő mögül. Életem legjobb napjai voltak azok, amiket veled töltöttem el! Te pedig kihasználtál, Harry! Az utolsó előtti napon kidobtál, mint egy rongybabát, akit meguntak! Én nem az a lány vagyok, akivel ezt többször eltudod játszani! Én... Én... - nézett rám nagy kék szemeivel. Megremegtem, ahogy kitört belőle az összes érzés. Megbántottam nagyon. Összetörtem a szívét. Soha nem akartam neki ártani. Csak jót akartam neki azzal, hogy véget vetettem annak, ami közöttünk volt.
- Én nem azért mondtam azt, amit mondtam, mert kihasználtalak, Serena! - csattantam fel. - Egyszerűen csak azt akartam, hogy ne legyen az, mint eddig az összes barátnőmnél, hogy a rajongók fenyegető üzeneteket hagyjanak neked, a sajtó rajtad ugráljon... Azt hittem akkor, hogy ez a legjobb döntés, de most már tudom, hogy milyen is vagy igazából, hogy mennyire erős vagy... Mindent tudtam végig rólad, pedig azt hittem semmit. Pedig már az első napokban elmondtál mindent, mert te voltál az a lány... - mondtam neki keserű mosollyal az arcomon. 
- Azt hiszed, hogy ezzel megnyerhetsz magadnak? Ez a szöveg kevés ahhoz, hogy megbocsájtsak neked! - mondta, miközben letörölte a kezével a könnyeit. 
- Had bizonyítsam be, hogy megbántam! Találkozzunk valahol csak ketten. Beszéljük meg a dolgokat - néztem rá. Reméltem, hogy igent mond. Nem akartam, hogy örökké haragudjon rám. Azzal a tudattal nem bírtam volna élni.
- Minek? - nevetett fel keserűen. - Harry, ez már rég elromlott. Az lenne a legjobb, ha hagynánk egymást nyugodtan élni - mondta komoran.
- Meg se próbálod megjavítani azt, ami elromlott? Sose? - kérdeztem idegesen. Nem akartam, hogy nemet mondjon.
- Az más, ha egy mikróról vagy egy számítógépről van szó. De a mi kapcsolatunk... Reménytelen - nézett mélyen a szemembe. Összement a szívem. 
- Tudod mit? Gyere el holnap a főtéri kávézóba, a buszmegálló mögöttibe, ha tisztázni akarod a dolgokat. 3 órakor ott leszek és várni fogok rád, hogy tisztázzuk a dolgokat. Ha nem jössz, akkor én nem próbálkozok többet azzal, hogy kibéküljünk. De tudod mit? Csak gyere el és kész - álltam fel mellőle. Legszívesebben magamhoz öleltem volna vagy megpusziltam volna. De nem tehettem, mert jelenleg egy sivatag volt közöttünk. Egy nagy, kopár sivatag. De azt akartam, hogy olyan közel legyünk újra egymáshoz, mint a nyáron. Vagy még közelebb. Mert akármit is csináltam, ez a lány mindig ott motoszkált a fejemben. Ez pedig jelent valamit.