II. - 10. fejezet

Sziasztok! Nem akarok sokat beszélni, csak annyit, hogy itt az én újévi ajándékom nektek! Egy újabb rész, aminek remélem örültök! És szeretném megköszönni az egész éves támogatást amit kaptam tőletek! :) Nem tudom, hogy ti hogy vagytok vele, de nekem viszonylag normális év volt ez. Azt nem mondom, hogy mindenféleképpen újra élném, mert annyira jó nem volt, de például befejeztem egy blogot, ami életemben az első volt. Ezelőtt még sose fejeztem be egy blogot sem, hanem közben abbahagytam különböző okok miatt. Úgyhogy ez azért meghatározó dolog volt a számomra. Ráadásul belekezdtem ebbe a történetbe, amit nagyon élvezek írni. És megígérem, hogy Serena története 2013-ban is folytatódik! még hozzá nem is akárhogy! ;) Rengeteg ötletem van a történethez, remélem, hogy továbbra is ennyi olvasóm lesz! :) Remélem, hogy jól telik a szilveszteretek, jobban mint az enyém... De innen is Boldog Új évet szeretnék kívánni nektek! Folytassátok ott, ahol abbahagytátok 2012-ben, éljétek meg az álmaitokat, ne foglalkozzatok a rossz indulatú emberekkel, éljetek a mának, ne pedig a holnapnak, és továbbra is olvassátok a There'll be no sunlight if I lose you-t! ;) Ölelés nektek! Rita xx

"S bár nehéz ezt elfogadni, de vannak emberek akik ki-, s vannak akik belépnek az életünkbe."

~ 4 nap múlva

- A lényeg, hogy nem érzed magad rosszul! - mosolygott rám a kamerán keresztül Matt.
- Nem is azzal van a baj, hogy rosszul érezném magam. Mert jól érzem magam. Egyszerűen csak az hiányzik, hogy valakivel megbeszéljem az össze problémám. Itt még senkit sem ismerek annyira, hogy azt mondjam, benne megbízok teljes mértékben. Persze itt van Lydia, aki tök kedves, segít nekem amiben csak tud, de a sulin kívül más dologról szerintem még nem is beszéltünk. Aztán ott van Marvin, aki csak... Marvin. Idegesítő, de mégis aranyos az, ahogy próbál közeledni hozzám. - néztem fintorogva a kamerába. Tényleg hiányoztak az életemből azok a percek, amikor úgy igazán eltudtam panaszkodni magam valakinek. Valakinek? Mattnek! 
- És mi van Erickel? - kérdezte meglepődve.
- Eric... Találkoztam vele eddig kétszer... Hiába próbálom rábeszélni, hogy találkozzunk többet, neki mindig valami programja van. De hát mit vártam? Neki itt már meg van az élete. - rántottam meg a vállam. 
- Ha akarod beszélek vele! - mondta mosolyogva.
- Nem kell! Ha akar velem találkozni, keressen meg! Én innentől kezdve nem fogom, abban biztos lehet! - simogattam meg közben kiskutyám Lola buksiját, aki az ölembe ugrott a beszélgetés közben.
- Értsd meg őt is! Neki ott vannak a barátai akivel minden napot együtt tölt, ott van az állása, ott van mindene... - próbált valami megmagyarázó szöveggel előállni Matt, de ebből ő sem tudta kimagyarázni a bátyámat.
- És most már itt van a kishúga is, akit egész pici kora óta ismer. Úgy gondolom, hogy nekem is kéne egy kis időt szakítania az életéből. - mondtam mérgesen. - De mindegy is, nekem itt van Lola, aki mindig mindenben meghallgat, igaz tanácsot azt nem igen tud adni. - rántottam meg a vállam. 
- Ne viccelj, ha valami baj van, csak dobj meg egy üzenettel! - válaszolta nevetve.
- De hisz nem írhatom rád a nap 24 órájában egyfolytában! Majd megoldom magamnak. Boldogulok. - mondtam neki kicsit szomorkásan. Őszintén hiányoztak már az életemből most a vele eltöltött órák. Furcsa volt, hogy nincs mellettem. 
- Tudom, hogy boldogulsz! Ebben egy percig sem kételkedtem. Talpraesett és magabiztos lány vagy Ser. - mosolyodott el féloldalasan. Legszívesebben magamhoz öleltem volna. Ha ilyen szavakat intézett felém régen, mindig nyomtam az arcára egy puszit, és ezzel mindent elmondtam neki. Nehéz lett volna megfogalmazni. Azonban ezt most nem tehettem, ezért pár percig csendben ültem és gondolkoztam, közben Lolát simogattam az ölemben.
- Köszönöm, hogy támogatsz! - nyögtem ki végül halkan. S bár ez feleannyira se fejezte ki azt a hálát, amit mondani akartam, nem tudtam másképp kifejezni magam.
- Tudod, hogy ez természetes! De inkább mesélj nekem arról, hogy mit fogsz felvenni arra a híres neves buliba! - mondta vigyorogva, mire kivettem az ölemből Lolát és a szekrényemre akasztott két ruhát a kezembe vettem és kamera elé állva mutattam meg neki őket.
- Nem tudtam még eldönteni. - rántottam meg a vállam.
- Nincs hideg Londonban már az ilyen ruhákhoz? - húzta fel a szemöldökét.
- Nem apuci! Felveszek egy harisnyát és még melegem is lesz! - jó, enyhén túloztam, mert valóban nem volt kánikula helyzet, de nem szerettem ha apáskodik felettem. - Inkább azt mond meg, hogy melyiket vegyem fel! - mondtam neki, közben egyfolytában tartottam a két ruhát, ezért eléggé elfáradt a kezem. 
- A jobb oldalit, az jobban te vagy! - mondta hosszas gondolkozás után, mire bólintottam egyet és a kiválasztott ruhát ledobtam az ágyra, míg a másikat visszahelyeztem a szekrénybe, a helyére.
- Most viszont mennem kell készülődni! Majd holnap beszélünk! Puszillak és nagyon hiányzol! - köszöntem Mattöl fájó szívvel.
- Szia Hercegnő! Légy gyönyörű és kápráztass el mindenkit ma este! Imádlak! - küldött egy puszit.
- Én is! - intettem neki, utána kinyomtam a beszélgetést. Pár percig még ültem a laptopom előtt és csak bámultam ki a fejemből, de utána felálltam és a fürdőbe mentem. Megmostam gyorsan a hajam, utána pedig szép loknikat varázsoltam bele. Csináltam magamnak egy szolid sminket; ami tus és szempillaspirál volt. Visszamentem a szobámba, és az ágyamra kikészített ruhát magamra kaptam, majd a tükörbe néztem. Valóban jó választásnak bizonyult a fekete miniruha, amit arany szegecsek díszítettek.

Felvettem alá egy testszínű harisnyát, és felhúztam a lábamra a kedvenc fekete magassarkúmat, majd a kedvenc Chanel parfümömből fújtam magamra egy keveset, és késznek nyilvánítottam magam. Leültem a nappaliba és bekapcsolva a tv-t azt kezdtem el figyelni, egészen addig, amíg nem csengettek. A kaputelefonhoz rohantam azon nyomban és beleszóltam.

- Két perc sem, és lent vagyok! - mondtam bele, s meg sem vártam, hogy beleszóljanak, letettem. Tudtam, hogy Marvin az. 

Felkaptam a táskám és elköszöntem Lolától, majd becsuktam magam mögött az ajtót és már lent is voltam. 

- Igazán gyors vagy! - vigyorodott el Marvin, mire halványan elmosolyodtam.

- Indulunk? - kérdeztem tőle, mire bólintott és egy fekete autó felé kezdett lépkedni. Az anyósülés felőli ajtót kinyitotta nekem, mire mosolyogva beszálltam a kocsiba.

- Te tudsz vezetni? - kérdeztem tőle, mikor a kormány mögé beült.

- Már régóta. Tavaly kaptam meg ezt a járgányt a szüleimtől, hogy ne az övéjüket hordozzam el egyfolytában. - legyintett. 

- Nekem is már le kéne rakni a jogsit. - mondtam.

- Inkább majd tavasszal hajts rá, télen nagyon nehéz elkezdeni. - mondta rám nézve egy pillanatra, de utána újra az utat figyelte.

- Nem tudom, majd még meglátom. De hogyan fogunk hazajutni, ha inni fogsz? - kérdeztem.

- Gale házában lesz a buli. Ő tuti nem fog inni, mert különben elszabadulna a pokol. Majd ő hazafuvaroz minket! - válaszolta határozottan.

- Ó! - reagáltam, utána pedig csendben nézelődtem ki az ablakon. Elbűvöltem néztem az esti London látképét. 

- New Yorkból jöttél ide? - kérdezte váratlanul Marvin. 

- Igen. - válaszoltam röviden. Érdekes, hogy már lassan egy hete ismerem, de semmit nem tudok róla. Nem mesélt ő sem magáról, és én sem. A párbeszédeink egymás piszkálásában általában kifulladtak. 

- Szép város, voltam már ott. Bár számomra London sokkal kedvesebb. - mosolyodott el.

- Idevalósi vagy? - kérdeztem most én tőle.

- Igen. - bólintott. 

- Nem is tudtam, nem meséltél még magadról semmit. - néztem rá.

- Ahogy te sem. - nézett a szemembe egy percre, majd újra az utat figyelte.

- Én nem tudok megnyílni valakinek azonnal. Sajnálom. - mondtam neki, majd a körmeimet kezdtem el nézegetni.

- Tudom, és ezért akarom elérni, hogy végre megbízz bennem. Szimpatikus vagy. - mosolygott rám, majd leállította a kocsi motorját. - Megérkeztünk! - pattant ki az ajtón, majd még mielőtt kitudtam volna szállni egyedül, kinyitotta nekem az ajtót.

- Köszi! - mosolyogtam rá, majd követtem, mert elindult a házba, ahonnan már lehetett hallani a hangos zenét. Marvin csak simán benyitott az ajtón, és nyugodtan belépett a tömegbe. Kikerülgette a fiatal lányokat és fiúkat, míg ki nem ért egy kertbe. Végig mögötte loholtam, mint egy kiskutya, hiszen fogalmam sem volt róla, hogy kik ezek az emberek és hol vagyok. 

A kertben odament egy srác mellé akivel azonnal beszélgetni kezdett. Azonnal odaálltam mellé én is, és zavartan figyeltem a velem szemben lévő srác mélykék szemeit.

- Gale, ő itt Serena, akiről meséltem! Serena, ő Gale, a házigazda! - mutatott be minket egymásnak Marvin, mire a fiú közelebb lépett hozzám, és nyomott az arcomra egy puszit.

- Örülök a találkozásnak Serena! - mosolyodott el féloldalasan. Nem tagadom kissé zavarba jöttem, ezért alig bírtam kinyögni valamit.

- Én is! - mondtam vigyorogva, mint a tejbe tök. 

- Nézd ott van Ashley! Mindjárt jövök! - szaladt el mellőlünk Marvin. Furcsán néztem utána, és figyeltem, ahogy egy lányhoz odasétál és megöleli.

- Ashley a gólyatábor óta tetszik neki. - világosított fel Gale, közben nem is kértem meg rá. Bár örültem, hogy tudom ki is az a lány.

- Ó, így már érthető! - mondtam egy nagyot bólintva.

- akarod, hogy körbe vezesselek? Nem úgy tűnsz, mint aki nagyon tájékozott lenne. - nevetett fel halkan. 

- Most járok itt először. Nem hiszem, hogy tájékozottnak kéne lennem. - húztam össze a szemöldököm. 

- Flegma vagy. - mondta, mire kicsit meglepődtem.

- Miért is? - kérdeztem és karba tettem a kezem.

- Mert az vagy. - ment el mellettem pimasz mosollyal az arcán. Nem tudom miért éreztem azt, hogy követnem kell. De mentem utána, és figyelmesen hallgattam a fárasztó szövegeit, a véleményeit. Rengeteget beszélgettünk az este folyamán. Jól éreztem magam a társaságában. S talán nehéz ezt bevallani, de elfelejtettem mellette azt, hogy távol vagyok a támaszomtól, a legeslegjobb barátomtól. Egyszer sem gondoltam Mattre amíg Gale-el voltam. Azt hiszem ezért is támadt lelkiismeret furdalásom este az ágyban amikor aludni akartam. 

II. - 9. fejezet

"- Azt mondják, hogy a múltat el kell felejteni. De mit tegyek akkor, ha az kísért engem?

- Mosolyogj, és tégy úgy, mintha minden a legnagyobb rendben lenne!"

Idegesen álldogáltam a megbeszélt helyen. Azt mondta, hogy itt lesz, de már több mint 20 perce itt kellett volna lennie. Már azt fontolgattam, hogy elmegyek. Azt hittem, hogy elfelejtette a találkozónkat. Amikor megérkezett egy piros busz és a hátsó ajtajából kiszállt.
Hatalmas vigyor ült ki az arcomra és hozzá rohantam. A nyakába vetettem magam és mélyen magamba szívtam az illatát. 
- Végre itt vagy! - mondtam neki boldogan.
- Sajnálom húgi, hogy késtem... - kezdett el volna magyarázkodni, de közbe vágtam.
- Az a lényeg, hogy itt vagy! - vágtam közbe és elengedtem.
- Milyen kis csinos vagy! - utalt a barna szoknyámra és a fehér blúzomra.
- Ma volt az első nap a suliban... - mondtam neki miközben szép lassú tempóban célba vettük az egyik közeli Costa kávéházat. 
Sok időt együtt töltöttünk. Megbeszéltünk mindent, ami ebben az elmúlt egy hónapban történt. Elmondtam neki, hogy mi volt az iskolában, és hogy mennyire izgulok a holnap miatt. Felakartam hívni a lakásomba, hogy megnézze, de most lemondta. Sietnie kellett, mert találkozott valakivel. Ezért egyedül mentem haza. 
Azonnal a szobámat vettem célul. Vettem egy frissítő fürdőt, utána pedig a kis kék kanapémra helyezkedtem el és kapcsoltam be a laptopom. 

"Furcsa, hogy most már itt van az otthon."

Írtam ki twittere, majd körbe néztem a szobába. Letettem magam mellé a gépem, és az ablak előtti párkányra leültem és kinéztem az ablakon. Már sötétedett, ezért a kinti világítás már fel volt kapcsolva. Mindenki sietett már haza, mert a munkaideje majdnem mindenkinek lejárt. Valakinek pedig most kezdődött még csak el. Itt már mindenki otthonosan mozgott, tudta, hogy merre jár. S hiába tudtam, hogy hol vagyok pontosan a térképen, az életben fogalmam sem volt róla. 

~*~

Reggel mivel elaludtam egy kicsit, nagy kapkodások között pakoltam össze a mai óráimra való könyveket és még nagyobb kapkodások közepette választottam ki magamnak az az napi ruhámat. De végül egy kék szoknyát vettem fel egy fehér felsővel, amin kék csíkok voltak.

A nyakamba aggasztottam még egy nagy köves nyakláncot, majd a cipőmet felvéve igyekeztem az iskola felé. Még épp időben estem be az első órámra, de utolsó voltam ezért csak az első pad volt üres. Fintorogva ültem be és vártam, hogy a tanár befusson, közben pedig szidtam magam, mert pont matekon kell az első padban ülnöm.

- Sziasztok gyerekek! - lépett be nagy morcosan az ajtón Mr. Oliveira. Remek, tehát ez a zsémbes öregember lesz a matek tanárunk. - Mivel ez még csak az első óránk együtt, nem terveztem, hogy bárkit is feleltetnék, de a következő órára már készüljetek, mert minimum egy, maximum három ember biztosan felelni fog! - mondta szigorúan, közben leraktam a könyvhalmazt az asztalára. - Tudom, hogy ez egy egyetem, nem középiskola. De képben kell lennem a tudásotokkal, ás így nektek is jobb lesz, hiszen a vizsgákon jobb eredményeket fogtok elérni! - mondta ránk se nézve. - Valaki valami kérdés? - nézett körbe végül. Senki se mert megszólalni, ezért elégedetten bólintott. Azonnal elkezdett magyarázni valami számomra teljesen értelmetlen matematikai dologról, ezért nem is erőltettem meg magam, csak hátradőlve vártam, hogy vége legyen az órának. 

- Készüljetek a következő órára! És maradjon ugyanez az ülésrend! - mondta mikor vége lett az órának. Felszabadultan sétáltam ki a teremből. Ehhez képest a többi óra már nem lehet annyira borzalmas.

~*~

- Ha bármi másban segítségre van szükséged, akkor nyugodtan szólj! Én már teljesen kiismertem magam ebben az iskolában! - ölelt magához kedvesen Lydia. Mosolyogva visszaöleltem, bár meglepett a közvetlensége. Még csak tegnap találkoztunk, de máris annyira kedves és nyílt velem. Furcsa volt még ez nekem, én nem vagyok ennyire közvetlen.

- Persze, majd szólok! És köszi, hogy segítettél ebben is, annyira nem értem a matekot! - mondtam neki, majd hátat fordítva neki a kapu felé kezdtem el sétálni. Örültem már, hogy végre vége van a napnak. Legalábbis a suliban igen.

- Mégsem vagy annyira zárkózott! - lépett mellém Marvin. A mai nap folyamán már vagy ezerszer megtalált magának és a hülye szövegével piszkált. 

- Ez nem zárkózottság kérdése, egyszerűen megkértem Lydiát, hogy magyarázza el nekem érthetően a matekot, mert már most nem értem. - mondtam neki nyugodtan. 

- Ha annyira nem akarnál barátkozni, akkor hozzá se szóltál volna ehhez a Lydiához. Sőt, most tudomást sem vennél rólam! - mondta hatalmas vigyorral az arcán.

- Te ezt már csak tudhatod! De ha ennyire azt szeretnéd, hogy ne vegyek rólad tudomást, megtehetem. Mindig is könnyen ment! - néztem rá vigyorogva, mire megrázta a fejét. 

- Jó, jó! De szerintem jobban tennéd, ha belevetnéd magad egy kicsit a közösségi életbe! Hétvégén szervez pár gólya egy olyan összeszokó bulit. Gyere el velem! - mondta biztatóan.

- Nem is tudom... Nincs hozzá sok kedvem. - néztem rá egy nagy fintorral az arcomon.

- Na, ne legyél ilyen savanyú! Jó buli lesz, ismerem a srácot! Tudja hogyan kell élni! - biztatott egyfolytában. 

- Jó elmegyek, de egy feltétellel! - emeltem fel a mutatóujjam.

- Lökjed! - mondta vigyorogva Marvin.

- Békén hagysz az ilyen untató  szövegeiddel! - mondtam neki komolyan. 

- Az elég, hogy megpróbálom? - húzta fel az egyik szemöldökét.

- Nem! - mondtam neki határozottan.

- Rendben, békén hagylak! - mondta, mire elmosolyodtam. Semmiség elmennem egy buliba azért, hogy Marvin békén hagyjon! De erről neki nem kell tudnia.

Gyorsan elköszöntem a fiútól és hazamentem a nagy piros busz segítségével. Még mindig furcsa számomra ez a tömeg közlekedési eszköz. Amerikában ilyen nincs. 

Felbattyogtam a lakásomba, ahol csináltam magamnak egy melegszendvicset és jobb ötlet híján felmentem az internetre bóklászni egy kicsit. 

Először a twitter profilomra léptem fel és bekövettem pár embert, akiket az iskolából ismertem.

"Imádom a nagy piros buszokat! Bár még egy kicsit furcsa... :)"

Írtam ki gyorsan, majd facebookon elfogadtam az ismerősnek jelöléseket. Utána újra vissza tértem a twitter fiókomba. Válaszoltam pár számomra ismeretlen ember kérdéseire, amikor megakadt a szemem egy linken. Valaki belinkelt egy oldalt, és a következő kérdést fűzte mellé: "Ez igaz?!"

Azonnal megnyitottam az oldalt és a szememmel átfutottam a szöveget gyorsan, majd aprólékosan elolvastam.

Mit keres Harry Styles exbarátnője Londonban?

A napokban több szemtanú is látta, ahogy a gyönyörű modell London repülőterén leszáll az egyik New Yorkból induló járatból. Felmerül a kérdés, hogy mit keres a lány abban a városban, amiben volt barátja lakik... Vajon visszaakarja hódítani? Vagy esetleg újra van közöttük valami? 

Persze ezek csak feltételezések, lehet, hogy a lányt csak a kötelesség hívta ide. Egyes források szerint az egyik londoni egyetemre jár. Sajnos azt nem tudtuk meg, hogy melyikre, mindenesetre kíváncsian várjuk, hogy mi lesz ennek a vége! Vajon felfrissítik kapcsolatukat? Esetleg újra összejönnek?

Idegességemben lecsaptam a laptopom tetejét. Felpattantam és kisétáltam a teraszra. Ki kellet szellőztetnem a fejem. 

Nem értettem, hogy miért kell még ezen csámcsognia a sajtónak. Hiszen nem is volt komoly a kapcsolatunk. Maximum egy hetet voltunk együtt, ha azt lehet nevezni egy kapcsolatnak. Inkább volt egy kaland, s ez is főleg az Ő részéről. Ő vetett véget neki, mert nem akart tőlem semmit. De ennek már rég vége. Én már elakarom felejteni! A bulvársajtó miért nem akarja?!

Annyira felidegesítettem magam ezen, hogy a könnyeim is potyogni kezdtek. Ott álltam összetörten újra. Pedig most igazán jól éreztem magam. S ha nem is mondtam ki, jól esett az, hogy Marvin ennyire szeretne megismerni, hogy Lydia ennyire kedves velem. Végre elkezdtem újra építkezni, erre ezek a szerencsétlen, élettelen újságírók elrontanak mindent. 

Idegesen lépkedtem vissza a nappaliba, és felhajtottam a laptopom tetejét. Gondolkoztam azon, hogy mit csináljak, ki írjam-e vagy sem. Végül hagytam, hogy az ösztöneim szerint cselekedjek. Ki írtam azt, amit először leírtam. A szín tiszta véleményem, az igazságot amit éreztem:

"Emberek, itt lenne az ideje, hogy túl lépjenek ezen az egészen! Több, mint 1 hónap telt el azóta! Én elakarom felejteni, maguk is tegyék ezt! Köszönöm."

II. - 8. fejezet

Sziasztok! Nem tudom, hogy nektek hogyan telik a karácsony, de nekem csodálatosan! Végre igazán kitudom magam pihenni, és ráadásul mindezt a családommal! :) Remélem, hogy ti is hasonlóképpen vagytok ezzel. :) Itt a beígért rész, és ne felejtsétek el, hogy holnap is lesz! Addig is írjatok nyugodtan véleményt, szívesen fogadom az összeset! :) Jó olvasást! :) xx

"Ne félj attól, hogy hibákat követsz majd el! Ne félj a botladozástól vagy a zuhanástól! Sokszor éppen az jelenti számunkra a legnagyobb örömöt, amitől a legjobban félünk. Talán mindent megkapsz majd, amire vágytál, talán olyasmiket is, amikről álmodni sem mertél. Ki tudja, kit hová sodor az élet... az út hosszú, de végül is maga az utazás a cél!"

Első napjaimat Londonban azzal töltöttem, hogy jobban berendezkedjek a lakásomba, illetve kicsit kiismerjem magam a környéken. Megnéztem magamnak az iskolához vezető útvonalat, illetve olyan helyekhez, amikre még szükségem lehet. 
Teljes mértékben egyedül voltam, egyedül csak az újdonsült szomszédommal beszéltem pár szót. Erickel szerettem volna minél hamarabb találkozni, de mivel a haverjaival elutazott Manchesterbe bulizni, erre nem volt lehetőségem. 
Érdekes, hogy szinte kínkeservesen lassan telt az idő. Unatkoztam szinte az összes percben, mert egyedül voltam. Már megszoktam, hogy Mattel mindig, mindent együtt csináltunk, ezért mindig volt beszélgető partnerem. A nap egyetlen fénypontja az volt, hogy minden este a Skype segítségével folytattunk videóhívásokat. S bár ez közel sem volt olyan, mintha személyesen állt volna előttem, örültem, hogy tudtam kapcsolatot létesíteni vele. 
S bár lassan telt az idő, mégis elérkezett az idő, amikor át kellett lépnem az iskola kapuját. Ámulva néztem körbe, mivel eddig csak kintről volt szerencsém megnézni az épületet. Kellemes meglepetés volt, hiszen kívülről olyan volt, mint egy elit londoni iskola. Hatalmas vaskapu, térkővel kirakott út, padok, virágágyás, szökőkút... Belülről azonban teljesen egyedi volt. Az egyszerű falakat napjaink leghíresebb modelljeinek képei díszítették, az ablakpárkányokon színes virágok ezrei nyiladoztak. A diákokból pedig áradt a magabiztosság. Szinte mindenkin a legújabb divat szerinti összeállítás volt, és megmertem volna kockáztatni, hogy 7-8 lányon is ugyanaz a méregdrága blúz volt. Mintha csak ugyan olyan egyéniségtelenek lennének.
Biztos voltam benne, hogy nem lógok ki a sorból a felvett ruháim gyanánt, hiszen mind márkás cégek nevét viselték. De mégis annyira egyszerűnek és sivárnak éreztem magam a feszülős barna szoknyámban, ami beletűrtem egy fehér blúzt.

Furcsa volt az, hogy sok fiú még nálam is jobban ügyel a külsejére. Mindegyiknek a haja tökéletesen be volt állítva, és legtöbbjük a zakó-póló párost választották. Nehéz volt eldönteni, hogy melyikük meleg és melyikük pökhendi. 

Zavartan kerestem meg a 147-es termet és léptem be rajta. Már sokan a padokban ültek és csendben néztek maguk elé, míg mások próbáltak egymással beszélgetve ismerkedni. Sokkal kisebb volt a zaj, mint a folyosón. Sőt, szinte lehetett hallani a légy zümmögését is. Rámosolyogtam azokra, akik rám néztek, majd az egyik hátsópadba helyet foglaltam. Előhalásztam a jó nagy táskámból a telefonom és írtam egy gyors sms-t Mattnek:

"Már most hiányzol az iskolából! Itt mindenki olyan... ugyanolyan?! Fogalmam sincs, de úgy érzem, hogy nem vagyok idevaló. Hogyan fogom túlélni nélküled ezt az évet? Sőt, nem is csak egyet... Hatalmas nagy ölelés Londonból! Ser xx"

Gyorsan elküldtem az üzenetet, majd visszaraktam a helyére a telefont, mert egy hangos csengetés jelezte az óra kezdetét. A teremben lévők mind elfoglalták a saját kis padjukat, és csendben várták, hogy a tanár befusson az órára. 

Nem telt el két perc sem a csengő után, de egy idősödő, szemöveges nő lépett be az ajtón. Jól szemügyre vett bennünket, majd egy hatalmas bólintással nyugtázta, hogy mind megvagyunk.

- Kedves első évesek! - szólt hozzánk, mikor a nagy asztal mögé ért. - Ti csak egy kis töredéke vagytok a most kezdő évfolyamosoknak. És mivel rajtatok kívül még vagy 120-an biztosan vannak, az átlátható, jól rendezett rendszerért a vezetőség úgynevezett osztályokba rendezett el benneteket. Ti egy osztály vagytok, remélem jól kifogtok jönni egymással, illetve velem, mivel én vagyok a jövendőbeli osztályvezetőtök! A nevem Mrs. Sande! - mosolygott ránk kedvesen. Egy aranyos nőnek tűnt, de nagyon határozott is volt. - Szeretném, hogy majd megismerkednétek a környezettel, más diákokkal, és nem mellesleg egymással is. Tudtommal a gólyatáborban sokan nem voltak, de remélem a bállal kapcsolatban ez másképp lesz! - kicsit szomorú voltam amiatt, hogy nem mentem el én se... De sajnos akkor épp nem voltam olyan lelkiállapotban, hogy lett volna kedvem hozzá.
- Tanárnő! A tankönyveket mikor kapjuk meg? - emelte fel a kezét egy szőke hajú lány. A mellettem jobbra lévő padban ült.
- Épp ezt akartam mondani, hogy a következő órában a nagy előadóba kell mennetek, ott mindenki megkapja a könyveit, utána pedig kérlek fáradjatok ide vissza, mert lenne pár dolog amit szeretnék veletek megbeszélni az iskola házirendjéről és a lehetőségeitekről! - tapsolt egyet a tanárnő, majd kisétált a teremből. Először mindenki megszeppenve figyelte, mivel még tartott az óra, de utána szépen lassan mindenki kiszivárgott a folyosókra, amik most szinte üresen álltak. Csak a többi elsőéves mászkált össze-vissza.
- Bocsi, de véletlenül nem tudod, hogy merre van a nagy előadó? Mert nekem fogalmam sincs róla... - léptem a szőke hajú lány mellé, aki először mert megszólalni életünk első óráján itt.
- Persze, gyere megmutatom! - villantotta rám tökéletes fehér fogsorát. - Te nem voltál a gólyatáborban, ugye? - kérdezte miközben nagy lépésekkel haladt a folyosón.
- Nem. - válaszoltam röviden.
- Miért nem? Jó buli volt pedig! - mondta vigyorogva.
- Akkor épp nem a fénykorszakomat éltem... A nyaralásom nem épp úgy végződött ahogy azt elterveztem, és kissé besavanyodtam. - húztam el a számat.
- Serena, igaz? - nézett rám a szája szélén bujkáló mosollyal.
- Honnan tudod? - kérdeztem meglepődve.
- Mondjuk, hogy szoktam pletyka oldalakat olvasni... - rántotta meg a vállát, és mosolyogva megkétszerezte a lépéseit. Meglepődve torpantam meg egy pillanatra, de utána gyorsan utána mentem a lánynak. Szóval tudja, hogy ki vagyok és mi történt velem. Pedig életemben először hallok felőle, először láttam. És még hány ezer ember lehet ezzel így?
- Egyébként a nevem Lydia, ha segítség kell, szívesen segítek bármiben! Ez itt az előadó! Szia! - kacsintott rám a lány, majd elsétált, ott hagyva egy nagy fehér ajtó előtt. Egy fiúhoz sétált oda, aki megölelte, majd összekulcsolta a kezeiket és együtt sétáltak tovább.
Kicsit összeszorult a szívem látva, hogy mások mennyire boldogok és szerelmesek. Nekem ez miért nem jön össze?
Benyitottam az ajtón és beléptem a hatalmas terembe, ahol lehetett hallani a diákok beszélgetésének a moraját. Kissé zavartan álltam meg, majd kiszúrtam magamnak egy helyet és odasiettem. Azonban amikor leakartam ülni, pont elfoglalta egy fiú, ezért ideges álltam meg előtte.
- Leszeretnél ülni? - nézett rám nagy barna szemeivel. 
- Esetleg... - mondtam neki flegmán, mire felhúzta a szemöldökét.
- Kérd szépen! - vigyorodott el kajánul, mire villámokat szóró tekintettel ránéztem, és inkább lejjebb mentem egy sorral, és pont a fiú elé ültem le, aki jól szórakozott rajtam. Úgy tettem, mintha nem is figyelnék rá, inkább elővettem a telefonom és megnéztem rajta, hogy Matt visszaírt-e. Izgatottan nyitottam meg a szöveges üzenetet amikor megláttam a jelzést.

"Rájöttem, hogy nélküled New York sokkal üresebb. Szinte megesz az unalom itthon, ezért inkább elmentem munkát keresni. Egyenlőre semmi... Kellenél ide nagyon segíteni nekem! És tudod nem csak nekem, de az egész városnak hiányzol! Ölelés NY-ből! Matt xx"

Mosolyogva olvastam el a sorokat, s már épp írtam volna vissza, amikor megszólalt mögöttem valaki.

- Ő a barátod? - kérdezte a hang, mire hátra fordultam. Fölém hajolva nézett rám ugyanaz a srác, aki az előbb befoglalta a helyem.

- Te elolvastad az üzenetem?! - néztem rá hihetetlenül.

- Bocs, rossz szokás! - rántotta meg a vállát hanyagul, majd féloldalasan elmosolyodott.

- Nem tudom ki vagy, és miért hiszed azt, hogy te megtehetsz ilyeneket, de most közlöm veled, hogy én nem vagyok vevő az ehhez fajta játékokhoz! - néztem rá idegesen, majd előre fordultam. Tudtam, hogy a srácot nem hatottam meg ennyivel, de reménykedtem benne, hogy békén hagy. Ehelyett azonban azzal szórakozott, hogy a hajamat kócolta össze és a vállamat bökdöste. Úgy csináltam, mintha nem is venném észre, pedig legszívesebben leütöttem volna. Hogy lehet valaki ennyire idegesítő?

- Na, fiatalok! Én Mr. Oliveira vagyok, most kifogom nektek osztani a tankönyveiteket! Ő itt Paul és James, végzősök, ők fognak segíteni nekem! Név szerint szólítalak titeket! - mondta szigorúan a belépő férfi. Mögötte jó nagyokat nevetve jött be a két említett végzős, mire a Mr. Oliveira mérgesen fordult feléjük. Persze azonnal befejezték a nevetést és laza mozdulatokkal sétáltak a könyvekhez. A mozgásukon lehetett érezni, hogy már van tapasztalatuk a kifutókhoz. Messziről sütött róluk, hogy modellfiúk. 

Egy élet volt az, amíg sorra kerültem, addig vagy ezerszer leüvöltöttem a mögöttem ülő fiút, mivel jó szórakozásnak találta, hogy engem idegesíthet.

- Marvin Odell! - mondta Mr. Oliveira, mire a fiú felpattant, és leviharzott a könyveiért, majd vigyorogva visszaült a helyére. Hátra néztem rá, de ezt nem vette észre, mert vigyorogva magyarázott a mellette ülő másik fiúnak. 

Azt hittem, hogy ezután el fog tűnni és békén hagy, de nagyot tévedtem.

- Mond csak, neked mi a jó abban, hogy nem hagysz békén? - fordultam hátra hozzá villámokat szóró szemekkel.

- Szeretem felidegesíteni a hozzád hasonló lányokat! - kacsintott egyet, mire legszívesebben fejbe rúgtam volna.

- Csak, hogy tud, fogalmad sincs róla, hogy én milyen lány vagyok! - mondtam neki, majd Mr. Oliveira felé kaptam a fejem.

- Serena Wood! - hallottam meg elhangzani a nevem, mire felpattantam és a lépcsőn lesétálva a két fiú elé léptem.

- Szép név Serena! - mondta az egyik barna hajú, mire megforgattam a szemeim.

- Inkább add a könyveket! - szóltam rá, mire a másik felnevetett és a kezembe nyomott vagy egy tucat tankönyvet.

- Na mi van? Már nem olyan nagy a szád! - mondta karba tett kézzel, akire rászóltam. 

- Nem tudom, hogy téged mire tanítottak, de nekem azt, hogy segíteni kéne a lányoknak! - mondtam neki mérgesen, majd elindultam vissza a lépcsőn a táskámhoz. 

- Add ide! - állt be elém az sms-t kukkoló fiú, azaz Marvin.

- Nem kell, elbírom! - mondtam neki, majd kiakartam kerülni, de kikapta a kezeimből az összes tankönyvet. - Mondom nem kell! - szóltam utána, de addigra már a táskámba is belepakolta őket. 

- Ilyenkor megszokták köszönni! - mondta vigyorogva, mire megforgattam a szemeimet.

- Felejtsd el! Ha megkértelek volna rá, akkor esetleg, mondom esetleg megköszöntem volna. De így... Esélytelen. - legyintettem, majd megfogtam a táskámat és elindultam ki az előadóból. Nem volt humorom végig ülni az utánam lévőket is. 

- Várj meg! - hallottam meg újra Marvin hangját, de ahelyett, hogy megvártam volna inkább az orra előtt becsaptam az ajtót. Kissé megilletődve lépett ki az ajtón, majd mérgesen rám nézett. - Komolyan, te mindenkivel ilyen vagy? - kérdezte, mire megrántottam a vállam.

- Azokkal nem, akik közel állnak hozzám. - mondta hanyagul, majd a szekrények felé vettem az irányt. Marvin végig követett és érdeklődve figyelte, hogy mit csinálok. - Feltűnően idegesítő vagy. - állapítottam meg hangosan, mire felnevetett.

- Nem vagyok az, csak közvetlen. - válaszoltam megrántva a vállát.

- Akkor rossz embert fogtál ki. Én ennek pont az ellenkezője vagyok. Nem nyílok meg könnyen senkinek. - mondta mélyen a szemébe nézve, majd elindultam vissza az úgynevezett "osztálytermünkbe".

- Ha ilyen hideg leszel mindenkivel, nehezen fogsz beilleszkedni. Ez nem egy megszokott iskola, Ser. Itt mindenki ismer mindenkit és mindenki jóba van mindenkivel. - mondta végig mellettem haladva.

- Egy; neked csak Serena vagyok. Kettő; nem barátkozni jöttem ide. Nekem van már egy nagyon jó barátom, akihez azonnal visszamegyek, ahogy befejeztem ezt a sulit. - mondtam megállva a folyosó közepén. 

- Úgyis megfog dőlni ez az elved! Hiába veszed fel ezt a külsőt, hogy te egy jégkirálynő vagy, barátkozni fogsz az emberekkel és rájössz, jobb itt neked! - mondta pimasz mosollyal az arcán.

- Nem és nem! Amint eltelik ez a pár év, visszamegyek New Yorkba és ott folytatom a modell karrieremet! - mondta neki a fogam között kiszűrve. - Nekem az életem ott van! 

- Vagy csak a barátod... Most ezt mondod, de majd rájössz, hogy igazam van! Addig is, sok sikert, Ser! - mondta ugyanolyan mosollyal az arcán. 

- Hagy békén inkább! - mondtam neki idegesen és betrappoltam a terembe.

II. - 7. fejezet

Sziasztok! Itt lenne a következő rész, ami leíró jellegű, úgyhogy semmi sem történik benne igazából... De, lehet, hogy holnap felrakom a következő részt, mivel már kari van, és nekem ez az ajándékom nektek. :) Persze örülnék neki, ha a mai nap folyamán kapnék pár visszajelzést, és akkor ezer százalék, hogy felrakom nektek! :) De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy boldog karácsonyt kívánjak nektek. Szóval: Boldog, békés, szeretetteljes karácsonyi ünnepeket kívánok minden kedves olvasómnak! Remélem sok jó ajándék vár rátok a karácsonyfa alatt! :) Én már szolgáltatom nektek az első ajándékot, tőlem, egy új fejezetet. És kitudja, talán holnap, holnapután és azután is lesz nektek rész! :) De addig is, érezzétek jól magatokat, és írjatok nekem sok kommentet, mert annak nagyon örülnék! :) xx

"Nem lehet egy érzést feldolgozni, ha elfutunk előle, de az sem old meg semmit, ha állandóan rágódunk valamin. Szőnyeg alá sem szabad söpörni az ügyet. Az a legjobb, ha megtaláljuk az egyensúlyt a két szélsőség között: időnként az érzéseinkkel foglalkozunk, máskor meg eltereljük a figyelmünket és mást csinálunk."

London gyönyörű, komolyan. Álmomban sem mertem volna elképzelni, hogy ennyire fog tetszeni. Persze hallottam már róla dolgokat, hogy mennyire jó és szép, de mivel csak egész kicsi koromban voltam itt, egyáltalán nem tudtam, hogy mire számítsak. Pozitívan csalódtam, tényleg.
Ugyan először kicsit furcsa volt a párás levegő, és a forgalom is, de biztos voltam benne, hogy megfogom szokni. Mert meg kell szoknom ezt az egészet.
Tegnap este amikor megérkeztem, elmentem egy gyorsat sétálni, hogy mégis egy kicsit kitudjak igazodni a környéken. Ami egyébként teljesen más, mint a régi. Meg úgy alapból, itt minden más, mint New Yorkban.
Ma reggelre megérkezett az összes csomagom, amit fel is hordattam a munkásokkal a lakásomba, ami egyébként egy társasház 3. emeletén helyezkedik el. A szobái a legújabb divat szerint vannak berendezve, és a legújabb műszaki eszközökkel van felszerelve. Bár nem is lepődök meg ezen, apu sose venne meg egy lerobbant lakást. Nem az ő stílusa az.
Az egyik bőröndből gyorsan kikaptam egy szürke mintás pólót egy farmersorttal és gyorsan magamra kapva lementem az utca végén lévő kisboltba, amit tegnap este már kinéztem magamnak.

Gyorsan vásároltam pár dolgot ott és visszaérve beindítottam a hűtőt, és a tejet, sajtot és egyéb hasonló terméket beleraktam, a többit pedig a konyhaszekrényben. Gyorsan szemügyre vettem azt is, hogy mennyi tányér, pohár és evőeszközzel van felszerelkezve a konyha. Meglepetésemre elég sok volt szép sorrendbe rakva, ezért nem is fordítottam rá nagy figyelmet innentől kezdve, hanem inkább azzal voltam elfoglalva, hogy a fehér konyhaszekrényt leportalanítsam. Miközben zenét hallgatva takarítottam a szekrényt, nem bírtam ki, hogy ne nézzem meg közelebbről a falat, amit szürke téglából raktak ki. Csak a konyhaszekrény mögött volt így kirakva, de annyira különleges hatást csinált az egésznek és annyira tetszett. Ráadásul tökéletesen ment a a felső szekrény részbe beépített fémes hatású mikróhoz, a szagelszívóhoz, illetve az alsó részben elhelyezkedő mosogatógéphez és sütőhöz. Sőt, még a mosogatóhoz és a csaphoz is pontosan passzolt. Egyből az jött le, hogy valami nagyon profi lakberendező elképzelése lehetett ez. Gyorsan végig futottam a bárpulthoz hasonló érkezőasztalon is a kezemben tartott ronggyal, ami egyébként a nappalit választotta el a konyha résztől.
Mivel úgy éreztem, hogy a konyhával már végeztem, átmentem a nappaliba, ami egészen egyszerű volt a hófehér falaival, és a nagy krémszínű kanapéval és fotelekkel. Ahogy felléptem a fehér bolyhos szőnyegre, a talpamat azonnal csiklandozni kezdte. Nem bírtam ki, hogy ne ugorjak a kanapéra, a sok párna közé, amik a barna összes árnyalatában pompáztak. Meglehetősen puha és kényelmes volt. A tekintetem a velem szemben lévő nagy tv-re szegeztem és a távirányítóért nyúltam az előttem álló alacsony sötétbarna, szinte már fekete asztalra. Bekapcsoltam a televíziót ami azonnal reagált és bekapcsolt. Rögtön az egyik zenecsatornára kapcsoltam és jó hangosra vettem. Táncikálva mentem ki az előszobába pár dobozért, majd behozva őket ki is bontottam azokat. Először pár könyvet vettem elő és azokat helyeztem az előtte gondosan leportalanított polcra, ami így is alig telt meg. Maximum a negyede, de lehet még annyi se. Magamban felírtam a listámra, hogy majd el kell mennem vásárolni pár dolgot, amivel kitölthetem az üres helyeket, mert így nem éppen nézett ki jól.
Óvatosan kinyitottam a teraszajtót, ami szemben állt a konyhával és kiléptem rajta. Azonnal megcsapott a hűvösebb levegő. Kissé fázni is kezdtem, mivel elég lengén voltam felöltözve. De nem érdekelt, hanem odalépkedtem a korláthoz és lenéztem. Nem voltam olyan magasan, de azért nem lett volna jó innen kiesni. Majdhogynem alattam már a kocsik járkáltak. Néha-néha lehetett hallani egy-egy dudaszót, de legfőképp a kocsi rengeteg moraja töltötte be a levegőt. Velem szemben egy szintén emeletes társasház volt, és megmertem volna esküdni rá, hogy este, ha valaki nem húzza el a sötétítőjét és ég a villany, akkor akármit csinál, én pontosan látni fogom. Nem mintha annyira kíváncsi lettem volna rá...
Elfordultam a kilátástól és a teraszt vettem figyelembe, ami nem volt hű, de nagy, de arra pont elég volt, hogy néha majd kiüljek ide újságot olvasni, telefonálni vagy éppen laptopozni. Nagy léptekkel tértem vissza a nappaliba, az újdonsült otthonomba, és becsuktam magam mögött az ajtót.
Körbe néztem még a nappaliban, hogy mit tudnék csinálni, de rájöttem, hogy ez egyenlőre így jó lesz. A későbbiekben úgyis változtatni fogok rajta, csinálok pár újítást, de egyenlőre jó lesz. Sokkal inkább érdekelt az, hogy berendezzem magamnak a saját kis birodalmamat; a szobámat, ami jelen esetben hasonló méretű volt, mint a nappali. Elhúztam a tv mellett lévő harmonikaajtót és átléptem a szintén fehér falú szobába. Rögtön mellettem helyezkedett el egy hatalmas, pihe-puha franciaágy, amin rengeteg párna volt, többségük barackvirág színű volt. Bal oldalamra pedig egy hihetetlen nagy polcrendszer, ami a kocka ablak fölött átmenve folytatódott egészen a falig. A polcok most még üresen álltak, de biztos voltam benne, hogy nemsokára megtelik a holmijaimmal. Az ablak belső párkányából pedig ki lett alakítva egy kis kanapé szerűség, csak annál sokkal hangulatosabb volt. Rá volt terítve egy puha szivacs, a szivacsra pedig egy narancssárga-barackvirág csíkos pokróc, illetve egy ugyanolyan mintájú párna. A szoba másik felében ott volt egy fából készült íróasztal, mellette pedig egy ajtóval. Az ajtóval pedig átellenben pedig helyet foglalt egy kicsi, világoskék kanapé, amiről pontosan rálehetett látni az ággyal szembeni tv-re. A tv mellett pedig ott volt egy hatalmas gardrób szekrény, amibe reméltem, hogy belefér az összes ruhám. Bár megsaccolva még nagynak is találtam.
Izgatottan kezdtem el behordani a szobába a dobozokat és a bőröndöket. Már 4 óra fele járt az idő, de mindenképpen kiakartam ma csomagolni, hogy később ezzel ne legyen problémám. Először a dobozok tartalmát pakoltam ki, szinte könnyes szemmel. Az összes tárgyról eszembe jutott valami emlék, legfőképp Matthez kapcsolódó. Lehetett az jó vagy rossz, jó volt vissza emlékezni rá. Rengeteg közös élményünk volt, van és lesz. Nincs olyan, amit elszeretnék felejteni egy pillanatig is. A kezembe akadt egy kép keretestül, amiben egymást ölelve vigyorogtunk a kamerába. Régi kép volt nagyon, még 9. osztály első félévében készült. Akkor ismertem, akkor lettünk igazán barátok. Mosolyra húzódott a szám, ahogy eszembe jutott, hogy hogyan ismerkedtünk meg, hogy hogyan váltunk ennyire fontossá egymás számára.
Felálltam a földről, és az ágyam mellett elhelyezkedő éjjeliszekrényre raktam a képet. Mosolyogva hátráltam egy lépést, és néztem meg, hogy hogyan is néz ki ott. Tökéletesen, állapítottam meg azonnal. Így legalább mindig mellettem lesz egy kicsit.
Körbe néztem a szobában. Már nagyjából alakulgatott, a nagy polcrendszer már nem volt annyira üres, hanem az ékszeres dobozaim, az emlékeim díszítették. Áttértem a gardróbom bepakolására, azonban fel kellett már kapcsolnom a lámpámat, mivel már sötétedett és homály uralta a szobát. Pár bőröndöt behúztam a szobám ajtaján és azokból szép sorrendbe átpakoltam a szekrénybe a ruhadarabokat. Bő másfél óra alatt végeztem is a munkával, csak a fürdős cuccaimat vittem át a kék színben pompázó fürdőbe. Komolyan, a helyiségben a kék összes árnyalatát meglehetett találni.
Csupán kettő darab bőrönd állt még mindig az előszobában, amik még váratták azt, hogy kimerjek csomagolni belőlük. És tudom ez gyerekes, de így van. Nincs hozzá merszem, hogy előidézzem az emlékeket, amik annyira boldogak, de mégis fájók.

II. - 6. fejezet

"Nincs rosszabb érzés, mint mikor búcsúzni kell. Megköszönni, lezárni, elválni majd elbúcsúzni. Nem lehet mit mondani. Nézel okosan, és csak azt várod, hogy mondjon valaki valamit. Valami szépet. Valami jót. De erre nincsenek szavak."

~ Másfél hét múlva

Alig bírtam elhinni, hogy az utolsó napom New Yorkban, hogy másnap Londonba utazom. Annyira hihetetlenül hangzott, de annyira boldoggá tett. Úgy éreztem, hogy ott tényleg újra tudok kezdeni mindent.
Viszont féltem is tőle, nem kicsit. Itt kell hagynom Mattet, holott ő mindig mellettem volt mindenben. Az életem meghatározó szereplője lett, nem túlzok, ha talán ő a legfontosabb nekem. Ismer, tud rólam mindent. Mert elmondtam neki, mert megbízom benne.
Reggel az ágyamban feküdve sokáig kerestem a választ arra, hogyha történik valakivel valami jó, akkor annak miért van árny oldala is. Soha nem álltam még ekkora lehetőség előtt, és végig akartam csinálni. De nehéz szívvel hagytam itthon a legeslegjobb barátom. A másik felemet.
Végül nehezen, de kikecmeregtem az ágyból, és megválaszolatlanul hagytam a fejemben lévő kérdést. Majd egyszer talán rájövök...
Jól akartam kinézni, mert az utolsó napom, amit Mattel együtt tölthetek mielőtt elmegyek. Jó, utána is lesz ilyen, mert kell ilyennek lennie! De akkor is... Ez más.
Sokáig tanakodtam azon, hogy mit vegyek fel, de végül rájöttem, hogy feleslegesen izgulok rá erre a dologra, úgy kell kinéznem, mint ahogy mindig kiszoktam. Lazán és kényelmesen. Ezért esett a választásom egy rövid, fekete bőr nadrágra és egy bő türkiz ingre, amit fekete pöttyök díszítettek.

Összeszedtem a cuccaimat egy táskába, majd elindultam a megbeszélt helyre, ahol találkoztam Mattel. Mikor odaértem, már ott volt, és várt rám. Nagy mosollyal az arcán ölelt magához.

- Eljött akkor ez a nap is. - mondta kicsit szomorkásan, mire összeszorult a szívem. 

~*~

A nap nagyon gyorsan eltelt, az idő rohant. Mintha csak tudta volna, hogy mi a helyzet, hogy már csak kevés időnk van arra, hogy együtt legyünk. Szomorúan nyitottam be a szobámba és gondoltam végig a történteket. Jól éreztük ma magunkat Mattel, de mégis ott volt köztük egy kisebb repedés. Mind a ketten tudtuk, hogy holnap új fejezet kezdődik mind a kettőnk számára.

Leülve az ágyamra a kezembe temettem az arcom. Nem értettem, hogy miért nehéz ennyire minden. Sok ideig ültem csendben, meg se mozdulva. Amikor felnéztem, azonnal a bőröndjeimre tévedt a tekintetem. Újabb problémával szembesültem, ugyanis rá kellett jönnöm, hogy azokból sincsen még kipakolva. Pedig szükségem lesz rájuk. 

Hátra dőltem az ágyamban, és a párnáim közé fúrtam a fejem. Számomra miért nehéz ennyire a bepakolás is?

~*~

Úgy ébredtem fel, mint egy félholt. Egész este nem tudtam semennyit aludni, mert végig kattogott a fejem. Minden apróságot kiveséztem magamban, szó szerint. Ez pedig elég ijesztő volt számomra, hiszen máskor sosem volt ilyen. Egyáltalán olyan sem volt, hogy ennyi mindenen gondolkoztam. Régen mindenre tettem, semmi sem érdekelt úgy igazából. Talán az se volt túl jó, de hogy ez sem az...

A cuccaimra szegeztem a tekintetem. Végül a ki-be pakolás dolgot megoldottam annyival, hogy a nyaralásos cuccaimhoz bedobtam még pár ruhát és összecsuktam a bőröndöt. Tudtam, hogy nem kerülhetem el, hogy kipakoljak belőle, de jobb volt halogatni. A rengeteg dobozra és táskára kidobtam tegnap este egy gyors ruha összeállítást, ami pont arra megfelelő volt, hogy órákat üljek a gépen. A kezembe véve őket bementem a fürdőbe, és magamra kaptam. A tükrömben néztem végig alaposan a csipkés trikómon, a bordó pulcsimon, és a teljesen egyszerű farmersortomon.

Gondolkoztam rajta, hogy a hajammal kezdek valamit, de végül hagytam kiengedve. Minek kezdtem is volna vele bármit. 

A kezembe fogtam a sok bőrönd közül kettőt, és egy nagy táskát és kimentem a szobámból. Miután kiléptem a küszöbön, még vettem egy gyors pillantást hátra, de összeszorult a szívem a látványtól. Szinte már teljesen üres volt a szoba, ahol leéltem az életem. A polcokon már kezdett a por letelepedni, a függönyt lágyan ringatta a szellő, ami a nyitott ablakon jött be. Mintha már teljesen üres lenne, pedig még el sem mentem teljesen. 

Megráztam a fejem, és elindultam a kijárat fele, ahol már Ed várt rám. Kivette a csomagjaimat a kezemből, majd tovább vitte a kocsihoz. Egyenlőre csak ennyit vittem magammal, a többit majd erre felbérelt emberek hozzák utánam. Gyorsan még bementem a konyhába, és írtam egy gyors üzenetet a szüleimnek, hogy elmentem. Csak, hogy tisztában legyenek vele...
Már épp mentem volna ki Edhez, hogy vigyen ki a reptérre, amikor valaki utánam kiáltott.
- Serena! - hallottam meg valakinek a hangját. Meglepődve fordultam az illető felé, aki kissé feszülten álldogált előttem.
- Apa?! - húztam fel a szemöldököm meglepődve.
- Tessék, itt van egy bankkártya. Tedd el, ezen mindig lesz bőven annyi pénz, mint amire szükséged lesz. - nyomott a kezembe egy kék kártyát, amit utána jól szemügyre vettem.
- Nem arról volt szó, hogy most adsz valamennyi pénzt és fizeted a lakásom, de utána egyedül kell helyt állnom? - kérdeztem értetlenül. Merthogy a megállapodásunk így szólt. Ezt beszéltük meg az egésszel kapcsolatban, és belementem.
- Erről anyádnak nem kell tudnia. - szögezte le azonnal. - Nem örülne neki, pedig nem engedhetlek el ilyen feltételekkel. Az hiányozna még, ha kikerülne a fedél a fejed fölül! - rázta meg a fejét.
- Hát, ha valakitől, akkor tőlem anyu biztosan nem tudja meg. Nincs vele jó viszonyom, ezután sem lesz. - rántottam meg a vállam hanyagul.
- Sajnálom a viselkedését, őszintén! Fogalmam sincs, hogy miért csinálja ezt, de nem tudok vele mit csinálni, ez van, ezt kell szeretni. Viszont az tudnod kell, hogy én büszke vagyok rád! - akart magához ölelni, de hátráltam egy lépést. Jól estek a szavai, nagyon. De nem tudtam csak elmenni ennyi év felett csak azért, mert most ezt elmondta nekem.
- Köszönöm, de most mennem kell. - raktam el a táskámba a bankkártyát, majd apura mosolyogva kimentem a házból. A vállam fölött még gyorsan visszanéztem rá. Ott állt ugyanott, lefagyva. Maga sem számított arra, hogy ennyire elutasító leszek vele. De mit várt ennyi év semmibe vétel után? Hogy a nyakába ugrok egy mondattól? Túl sok fájdalmat okozott nekem a viselkedésével, ennyivel nem tud megnyerni magának.
- Indulhatunk kisasszony? - nézett rám Ed, mire bólintottam és beszálltam az anyósülésre.
- Lola! - kiáltottam el magam hangosan, mire egy halk ugatás volt a válasz, a következő pillanatban pedig megjelent előttem a kiskutyám, akit eddig eléggé elhanyagoltam. - Gyere ide, szépség! Megyünk Londonba! - mosolyogtam rá, majd az ölembe vettem. Kétségtelen volt, hogy jön velem. Nem hagyhattam itthon, mikor senki sem szerette rajtam kívül. Sokkal jobb lesz neki velem, ráadásul én sem leszek egyedül.
Pár perc múlva Ed is bepattant mellém, és elindultunk. Vetettem még egy gyors pillantást a az otthonomra. Pontosabban a volt otthonomra. Ezentúl nekem London lesz az otthonom.
Nagyot nyelve vettem tudomásul, hogy nem annyira könnyű elmenni innen, még ha tudtam is, hogy nem voltak hozzám sose igazán jók az ebben lakó emberek. Persze, az utóbbi időben Anne megváltozott, de ennyi, s más semmi. Ehhez a házhoz maximum az emlékek kötöttek.
A repülőtérre hamar megérkeztünk. Szinte csak egyet pislogtam, és már ott is voltunk. Lassan, megfontoltam szálltam ki a kocsiból, és kikaptam Ed kezéből az egyik bőröndöm, mire morgott valamit. Sose szerette, ha nem hagyták végezni neki a munkáját, de én nem bírtam nézni, ahogy ő hozza utánam a csomagjaimat. Nem vagyok én hercegnő, hogy ilyen elvárásaim legyenek vele szemben.
Ahhoz képest, hogy még nagyon korán volt, rengetegen voltak. A szívem fájdult meg, ahogy láttam az embereket elbúcsúzni egymástól. Nehéz megválni valakitől, akit szeretsz. Még akkor is, ha csak pár napról van szó. Ha valaki fontos neked, akkor sokszor még egy óra is sok nélküle. Abba pedig rossz is belegondolni, hogy akár hónapokig is távol lehetsz tőle.
Fapofával kerülgettem az embereket, hogy a recepciós pulthoz tudjak menni. Azonban Ed megelőzött, és már intézte nekem a jegyem, ami le volt már foglalva. Mellé állva figyeltem ahogyan a férfi a gépét nyomogatva végzi a dolgát, majd a kezembe nyomva a repülőjegyet elirányított minket a várakozórészbe. 

Szemügyre vettem a jegyemet. Semmiben sem különbözött a többitől, nekem mégis más volt. Ennek a segítségével fogok átutazni egy másik kontinensre. Egy másik világba.
Gyorsan letöröltem egy kibuggyanni készülő könnycseppet és felemeltem a fejem. Meglepő látvány tárult elém, amikor megláttam velem szemben állni Őt. A másik felemet.
Elengedtem az eddig magam mögött húzott bőröndömet, és rohanni kezdtem felé. Hamiskás mosollyal tárta szét a karjait, majd amikor hozzáértem, szorosan magához vont. A könnyeim megállíthatatlanul kezdtek potyogni és még szorosabban akartam magamhoz ölelni.
- Mit keresel itt? Még korán van. - suttogtam a fülébe remegő hangon.
- Elakartam még búcsúzni mielőtt felszállsz a gépre. - mondta szomorúan. Ugyan tudtam, hogy mosolyog, de nem volt boldog. Ahogy én sem. Ennyi év után itt hagyom és elmegyek. Ennyi együtt töltött idő után, amikor maximum egy utca választott el minket, most egy óceán fog. Míg ő New Yorkban lesz, én Londonban. Más barátokra fogunk találni, más életbe kezdünk, egy újba. És bár tudom, hogy ezt mindenki elmondja egy ilyen helyzetben, én is elfogom. Nem fog tönkre menni a barátságunk. Nem leszünk olyanok, mint mások. Mi sokkal többet jelentünk egymásnak. Mi mások leszünk.
- Nem akarom, hogy itt maradj! - szipogtam halkan. Bármit megtettem volna azért, hogy velem tudjon jönni, hogy Londonban ott folytassuk, ahol itt abba hagytuk.
- Pedig muszáj. Neked most Londonban kell elvégezned a dolgod, nekem pedig itt kell folytatnom amit elkezdtem. - mondta keserűen. És bár igaza volt, mégis fájt. Talán erre mondják, hogy néha az igazság fáj.
- De attól még ugyanolyan jó barátok leszünk, ugye? Mi nem leszünk olyanok, mint mások, hogy a távolság eltávolítja őket egymástól, rendben? Mi kivételek leszünk, és ugyanolyan lesz a kapcsolatunk, mint mindig, jó? - engedtem el, és a szemébe néztem. Ugyan kicsit habozott, de egy nagyot bólintott.
- Mi kivételek leszünk. - mondta ki a szavakat lassan.
- Kisasszony, nem akarok zavarni, de sajnos a gépe hamarosan indul. - szólalt meg mögöttem Ed. Nagyot sóhajtva öleltem magamhoz újra Mattet.
- Hiányozni fogsz, nagyon! - mondtam neki remegő hanggal. A szívemet borzasztó fájdalom fogta el. A maradni akarás azonnal rám tört, de tudtam, hogy mennem kell, hiába akarok itt maradni.
- Te is nekem! Majd hívj fel, ha megérkeztél! - engedett el, és nyomott egy puszit a homlokomra. - Hamarosan látjuk egymást! - mondta keserű mosollyal az arcán, majd az arcomhoz nyúlva letörölte az arcomon lefolyó könnycseppeket.
- Hamarosan. - mondtam suttogva. Tudtam, hogy ez nem lesz olyan hamarosan, legalább 3-4 hónap, ha nem több. - Mennem kell. Imádlak! - nyomtam egy hosszú puszit az arcára, majd hátra fordulva megfogtam a bőröndöm és magam után húzva elindultam becsekkolni és leadni a csomagokat. Mellettem Ed szaporázta a lépteit. Még egyszer gyorsan visszafordultam és integettem szomorúan Mattnek. Említettem már, hogy a otthonomhoz, ahhoz a házhoz amiben felnőttem csak az emlékek kötnek. De egész New Yorkhoz ideköt az az ember, aki a világon a legtöbbet jelenti nekem. A másik felem.

II. - 5. fejezet

'Mélyponton lenni egyrészről jó dolog; onnan csak fölfelé visz az út."

Eldöntöttem, hogy teljesen megújulok. És tudom, hogy ezt már nem egyszer elhatároztam, de most komolyan is gondoltam. Nem lett volna szabad ennyi időt áldozni arra, hogy siránkozzak a múlton. Fájt nagyon, és ez normális volt, de egy fiú miatt egy könnycseppnek sem lett volna szabad kifolynia a szememből. Az már más kérdés, hogy nem rég még azt hittem rá, hogy ő nem csak egy fiú, hanem a fiú.
Teljes mértékben arra akartam koncentrálni, hogy a legjobb formámat hozzam, mire Londonba érkezem. Ezért azt a döntést hoztam, hogy lemegyek edzeni az egyik közeli edzőterembe. Felvettem egy feszülős fekete pamut rövidnadrágot egy fehér kapucnis pulcsival és egy jó nagy táskába belepakoltam egy üveg ásványvizet, a pénztárcámat és még azokat a dolgokat, amikre úgy éreztem szükségem lehet, majd az edzőcipőmet felvéve elindultam otthonról. Pár utcányit lesétálva beléptem a konditerem nagy üvegajtaján. A pultos férfihoz lépve váltottam magamnak egy bérletet, ami a következő másfél hétben lehet majd felhasználni, utána megcéloztam az egyik futógépet. Elővettem a táskámból a telefonom és csatlakoztattam hozzá a fülhallgatómat, utána pedig felléptem a gépre. Elindítva a zenét futni kezdtem. Nem terveztem meg előre, hogy mennyit. Addig akartam, ameddig a tüdőm bírja.

~*~

- Merre jártál? - kérdezte az ágyamon ülve Anne. Felhúztam a szemöldököm, amikor megláttam, hogy a szobámban van.

- Edzettem. - válaszoltam megrántva a vállam.

- Hogy hogy? Felébredtél végre, és nem siránkozol? - kérdezte. Miért éreztem úgy, hogy élvezte a helyzetet?

- Hülye voltam, tudom. De ennek vége. - mondtam komolyan, majd levágtam magam az ágyamra, és a laptopomat magam elé véve bekapcsoltam. 

- Örülök, hogy észhez tértél. Kicsit unalmas lett, hogy sajnáltatod magad... - mosolyodott el halványan. Ránéztem, és azonnal tudtam, hogy nem gondolja komolyan azt, amit mondott. Egyszerűen csak azért csinálta ezt, hogy ne essen bele a jó testvér szerepbe. Sose akart az lenni, de az utóbbi időben akaratán kívül is az lett, még ha nem is teljesen. És persze ez így jó volt, de nem vártam el tőle, hogy így is maradjon. A csoda már így is megtörtént. 

- Én is örülök neki. - mondtam halkan, mire lassan felállt, és kisétált a szobából. 

Mosolyogva szegeztem a gépem képernyőjére a tekintetem. Beléptem a twitter fiókomba. Nézelődtem egy kis ideje már rajta, amikor váratlan dologgal találtam magam szembe. Valaki belinkelt nekem egy oldalt. Pontosabban egy pletykaoldal linkjét. Nem tudtam mire vélni, de rákattintottam. Csendesen olvastam el magamban a szöveget, ami a képen állt. Elkerekedett a szemem. Nem hittem el, hogy még mindig ezen lovagolnak.

Harry Styles exe továbblépett? 

Ugyan már lassan 3 hete annak, hogy feltehetőleg véget vetettek finoman szólva rövid kapcsolatuknak, Serena Wood úgy tűnik, csak most lépett tovább az eseten. És ezt honnan vesszük? A napokban árulkodó állapotfrissítéseknek lehettek a tanúi a követői. 

"Itt az ideje, hogy újra kezdjek mindent! #erősvagyok"

Olvashatták sokan. Nos, ezek szerint a lány igenis komolyan gondolta a kapcsolatát Harry Styles-al, de mint tudjuk, a fiú nagy nőcsábász hírében áll. Úgy tűnik ez most is megmutatkozott... A következő kérdés pedig mindenkiben az lehet, hogy mit gondolt S.W., majd valami komoly lesz közöttük? Vagy esetleg csak azért szerette volna ezt a kapcsolatot, hogy modell karrierjét beindítsa? Mert ige, egy modell lánnyal van dolgunk.

Rengeteg kérdés van még ezzel a dologgal kapcsolatban, de mi azon leszünk, hogy mindent kiderítsünk. Úgyhogy már nagyon várjuk, hogy mik lesznek a következő fejlemények! 

Idegesen az ágyamra csaptam. Nem hittem el, hogy még mindig ez a téma. Hogy én vagyok a téma. 

Azt még elviseltem, hogy pár hete erről cikkeztek, mert Harry híres, ez vele jár. De hogy ennyi idő után is... Mi közük van nekik ahhoz, hogy velem mi van? Nem vagyok celeb, hogy ezt kéne csinálniuk... Vagyis lassan már azzá tesznek. 

Ezek után puszta kíváncsiságból beírtam a nevem e keresőbe, mire rengeteg találatot kiadott. Az elsőre rákattintottam, és tátott szájjal figyeltem, hogy miket állítanak rólam.

Harry Styles volt barátnője csak hírverésért volt a sztárral?!

Nem mondunk újat azzal, hogy ki is az a Serena Wood. Harry Styles egyik nyári futókalandja. Vagy még annyi se. A lányról nem hallhattunk sokat, hiszen nagyon kezdő modell, különösebb képei nem is jelentek meg sehol. Talán pont ezt szerette volna megváltoztatni azzal, hogy napjaink leghíresebb fiúbandájának egyik tagjával bonyolódott bensőbb viszonyba. És ezzel mit ért el? Mindent! A világ leghíresebb pletykalapjai és oldalai írtak róla, rengeteg fotósnak megakadt rajta a szeme. Valljuk be, elérte a célját. És hogy mi mind ezt honnan tudjuk? Közeli forrásokból. 

Az első kérdés ami megfogalmazódott a fejemben, hogy mégis milyen közeli forrásról beszélnek? Ki lehetett az, aki ilyet adott ki? Mert még hogyha lenne valamiféle igazság alapja megérteném. De ennek aztán... Fogalmuk sincsen arról, hogy mekkora baromságokat hordanak össze-vissza. 

Elment a kedvem mindentől, csak lehajtottam a gépem tetejét és félre raktam. Elterültem az ágyamon és a plafon bámulásával töltöttem az időm, közben azon gondolkozva, hogy hogyan tovább. 

II. - 4. fejezet

Sziasztok! Újabb depis résszel jelentkezem... Igazából magam is piszkosul ideges vagyok, de ez lényegtelen. Ígérem, nem sokára befog indulni a sztori, és ígérem nem okozok nektek csalódást! ;) Addig is remélem megelégszetek az ilyen... nem is tudom milyen részekkel. Ez is része a 2. évadnak! Remélem kapok pár visszajelzést! Jó olvasást! :) xx

"Csak rajtad múlik, hogy ki is vagy valójában. Mindenről te tehetsz. Ha a tükörből egy roncs néz vissza, ne okold a körülményeket. Sem a főnököd, sem a családod, sem a társad nem tehet arról, ahol te tartasz. Egyedül a te kezedben van az irányítás. Csak te húzhatod be a féket. Csak te fordíthatod el a kormányt. Ne hidd, hogy az élet szajhája vagy. Senkihez nem tartozol, és senkinek nem tartozol. Az életed elcseszheted, de tökéletessé is formázhatod."

Semmi kedvem nem volt elmenni bulizni. Fáradt is voltam az egész napos vásárlástól, meg úgy szimplán nem tartottam jó ötletnek. Volt egy rossz előérzetem, hogy nekem ma nem kéne mennem. De mivel Matt annyira akarta, hogy vele tartsak, belementem. Annyira megörült a válaszomnak, hogy ő akarta mindenáron kiválasztani a ruhámat amit felveszek. Erre is rábólintottam, mert nem akartam vele vitatkozni. Ugyan én nem akartam kirittyenteni magam, neki sikerült az egyik legkihívóbb ruhámat előhalásznia. Egy miniruhát, aminek az alja fehér míg a teteje fekete és a nyakamba kell kötni.

Inkább csak szó nélkül felvettem és ráhagytam. Nem akartam azzal elszomorítani, hogy nekem most nincs kedvem ehhez az egészhez. Meg úgy alapból elvette a kedvem az, hogy egyfolytában a múlttal jött, megint. Nem értettem a viselkedését, de próbáltam nem törődni vele.

- Csini vagy! - ölelt magához a félkarjával miközben az utcán sétáltunk.

- Igyekszem. - rántottam meg a vállam. Mivel nem kellett messze mennünk, gyalogoltunk. Mondjuk mi szinte mindenhova sétálva megyünk, csak akkor nem, ha messze van. Ez már egy ilyen kis bevett szokás.
- Csendes vagy. - nézett rám komolyan. - Meg úgy alapból, más vagy. Most miért nem vagy olyan vidám, mint szoktál? Hiszen bulizni megyünk, régen ettől mindig felpörögtél. Most pedig csendesen sétálgatsz, pedig ha megnézed nincs semmi okod rá. - mondta nekem komolyan. Tudtam, hogy igaza van. Boldognak kéne lennem, hiszen most minden jól alakul. De nem éreztem magam jól. Nem voltam önmagam. Hiányzott belőlem valami, de nem tudtam rájönni, hogy mi.
- Könnyű ezt mondani... Boldog lennék én, de nem tudok! Egyszerűen nem megy! - néztem rá tanácstalanul. Fogalmam sem volt róla, hogy mi is ez most. Miért vagyok ilyen. De rossz volt, nagyon.
- Nem értelek, de megpróbálok segíteni. - bólintott egy határozottat, majd gyorsabbra vette a tempót, mert már lehetett látni a szórakozóhelyet.
- Köszönöm. - suttogtam magam elé. Nem tudom, hogy meghallotta-e vagy nem, de nem bírtam hangosabban mondani. Hálásnak kellett volna végig lennem Mattnek, hogy mellettem van, erre pedig csak arra tudtam gondolni, hogy egyfolytában a múltat emlegeti. Szörnyű barát vagyok.
- Gyere, menjünk be! - fogta meg a csuklómat, és behúzott a nagy üvegajtón keresztül. Matt jóba volt itt pár emberrel, ezért mindig voltak nekünk kedvezmények mind a belépőben, mind az italokban. - Ser, most ne gondolj semmire, csak lazulj el! - nézett rám komolyan, majd a kezembe nyomott egy poharat. Nem tudtam mi van benne, de azonnal meghúztam. Utólag jöttem rá, hogy vodka volt. - Ez a beszéd! - vigyorodott el, majd ő is megitta a saját kis poharának a tartalmát. Közben pedig jól szemügyre vettem a helyet. Régen minden hétvégén itt voltam Mattel. Sőt, nem egyszer hétköznap is. Szinte ez volt a második otthonunk. Ugyan sokat voltunk itt, sok mindenre nem emlékszem. Néha voltak olyan kemény bulik, hogy nagyon leittam magam. Nem vagyok rá büszke, de ez is hozzám tartozik.
Visszagondolva az egészre furcsa, hogy akkor itt minden könnyebbnek tűnt. Azt hittem, hogy a gondjaim elől ide menekülhetek. Mindig is azt mutattam, hogy egy erős, talpra esett lány vagyok, és ezt én el is hittem magamról. De így visszagondolva az egészre, egyáltalán nem voltam az, és most sem.
- Adj még egy ilyet! - néztem Mattre hirtelen felindulásból.
- Oké. - nézett rám kicsit furcsán, de tudtam, hogy némileg örül neki. Tudta, hogy egyfolytában jár az agyam és mindenben keresem a hibát. Legfőképp magamban.
Egyre inkább ittam a különböző szeszes italokat. És egyre jobban kezdett körülöttem megszűnni a világ. Sokat táncoltam. Nem tudom kikkel, de jól éreztem magam. Végre nem gondolkoztam semmin, csak az ösztöneim szerint cselekedtem mindig. Nem mondom azt, hogy helyes volt az, amit tettem. Nem akartam olyan lenni, mint oly' sokan, hogy alkoholba fojtják a bánatukat. Én nem is voltam ilyen. Csak azt akartam, hogy ne járjon ennyire az agyam mindenen. Megnyugodni akartam egy kicsit.
Az életem sokkal könnyebbnek tűnt az alkohol hatása alatt. Egyre jobban éreztem magam, ahogy egyre többet ittam. Nem akartam ennyire leinni magam. Nem állt szándékomban, de a helyzet így hozta. Egy óra körül már a pulton táncoltam pár lánnyal együtt. A részeg fiúk pedig legeltették rajtunk a szemünket. Jól esett a figyelem. És tudom, hogy kaptam eddig is elég figyelmet Matt-től, de az nem volt ugyanolyan. Nekem egy olyan fiúnak volt a figyelmére szükségem, aki nem barátként, hanem nőként néz rám. Elakartam végre felejteni Harryt. Ő már a múlt, nekem a jelenre kell koncentrálnom. De akárhányszor elmondtam ezt magamban egyre nehezebb lett.
Gondolkozás nélkül belementem egy fiú játékába, aki a terem egyik sarkába invitált. Először csak a nyakamat puszilgatta, de végül áttért a számra. Nem csináltam semmit, csak élveztem a helyzetet. Végre megkaptam azt amit akartam. Amikor akaratosan megcsókolt, visszacsókoltam. Nem gondolkoztam azon, hogy mit teszek, hogy mennyire lejáratom ezzel magam. Egyszerűen élveztem.
- Annyira kívánlak! - suttogta a fülembe a fiú, akinek még csak a nevét sem tudtam. Nem válaszoltam, csak elmosolyodtam. Élveztem a fiú figyelmét, a csókjait. Nem voltam teljesen magamnál, de tisztán emlékszem az összes momentumra, a legkisebb apróságra is. Tudom, hogy hogyan nézett ki a fiú, hogy milyen zene szólt éppen. És arra is tisztán emlékszem, hogy mekkora fájdalom nyílalt a mellkasomba. A felismerés villámként hasított át az agyamon. Szinte láttam magamat, ahogy ezt csinálom. Egy semmirekellőnek éreztem magam, egy riherongynak. Ellöktem magamtól a fiút, és kirohantam az egész helyről.
A könnyeim patakokban kezdtek el folyni. Nem értettem, hogy hogyan tehettem ezt. Hogyan süllyedhettem ilyen mélyre. Nem szabad egy fiú miatt ilyet csinálni... Nem lenne... De ha ennyire fáj?
A ruhám szélét markolászva szeltem az utcákat. Nem tudtam merre megyek. Nem tudom miért csináltam... Talán a fájdalom elől menekültem? Mintha attól ellehetne. A nap boldog perceiben is ott van benned, hiába akarod, hogy elmúljon, ott van mindig benned. Piszkosul rossz érzés. 

II. - 3. fejezet

Sziasztok! Meghoztam a következő fejezetet, ami remélem, hogy tetszeni fog nektek! Nincs nagyon hozzá fűzni valóm, jó olvasást! :) xx

"A bajok akkor kezdődnek, ha nem vagyunk hajlandók változtatni és ragaszkodunk a régi szokásainkhoz. De ha túlságosan ragaszkodunk a múlthoz, a jövő talán sosem jön el."

Másnap mivel apu beleegyezett abba, hogy Londonba menjek a suliba, úgy döntöttem, hogy elmegyek vásárolni pár dolgot. Gondolok itt melegebb ruhákra és a többi. És mivel nem akartam egyedül mászkálni, telefonon felhívtam Mattet, aki azonnal igent mondott. És míg rá vártam, kerestem magamnak egy megfelelő ruhát, ami végül egy elől gombos mintás fehér ruha volt, aminek az volt a fazonja, hogy hátul hosszabb volt, mint elől. A derekán pedig átfűztem egy vastag barna övet, hogy ne legyen annyira snassz.

Elővettem a telefonom és megnéztem a twitter profilomat majd a trendeket. Meglepetésemre Harry maga is trend volt, ezért puszta kíváncsiságból megnéztem, hogy miért is. Megnéztem pár képet, mindegyiken egy szőke modell lánnyal volt. Nem volt semmi különös a képeken, csak egymás mellett sétáltak, de mindenki azt írta megjegyzésnek, hogy az új "álompár".

- Pff... - léptem ki azonnal az oldalról, még mielőtt elkezdek megint bőgni miatta. 

@serena_wood Irány egy jót vásárolni! :)

Írtam még ki gyorsan, majd kiléptem a twitterről. Pont akkor lépett be az ajtómon Matt és levágta magát az ágyamra. 

- Szóltál már Ericnek hogy már két hét se és Londonban leszel? - kérdezte semmi köszönés nélkül.

- Neked is szia! De egyébként még nem. Este akarom felhívni vagy ha fent lesz skype-on, akkor majd ott elmondom neki. - rántottam meg a vállam. 

- Na, most mi a baj? - fogta meg a vállam, miközben felült mellém. Hihetetlen, hogy annyira ismer, hogy tudja, hogy van valami baj.

- Nincs semmi, nem mondom, mert nem akarom azzal tölteni az időt, hogy panaszkodjak. Nem sokára én elutazok Londonba és ki tudja mennyi ideig nem találkozunk. Ki akarom használni az időt veled. - néztem rá komolyan, mire csak hevesen megrázta a fejét.

- A legjobb barátod vagyok az isten szerelmére! Nem probléma, ha erről beszélgetünk. Neked ez fontos, és ha neked az, nekem is. - mosolygott rám, mire sóhajtottam egyet. 

- Olyan jó barát vagy! - szorítottam magamhoz, majd amikor elengedtem elmondtam neki, hogy mit láttam twitteren.

- Ne foglalkoztasson az, hogy mi van vele! Ha ilyen hamar túl lépett rajtad, akkor magára vessen! Nem talál mindenhol ilyen lányt mint te vagy! - ölelt most ő magához. Jól estek a szavai, még ha tudtam is, hogy némileg túloz. 

- Olyan aranyos vagy! - néztem rá, majd felnevettem. - El sem hiszem, hogy azt mondtam, hogy aranyos vagy. - nevettem még mindig. Bár ez most kicsit sem volt vicces, azért örültem, hogy nevetek. Nem igazán volt még rá példa mióta haza jöttünk. 

- Itt fogsz nevetni, vagy elindulunk vásárolni? - nézett rám türelmetlenül Matt, mire csak rácsaptam a vállára. - Na, most már kezdesz hasonlítani a régi Serre. - mosolyodott el mire egy pillanatra megálltam. Ennyire más lennék most?

- Akkor induljunk! - mosolyogtam rá. Nem akartam feszegetni ezt a témát, mert magamtól is tudtam, hogy némileg más vagyok, de nem gondoltam volna, hogy Matt szemében ennyire. 

- És hova megyünk először? - kérdezte miközben már kimentünk a házból. 

- Nem tudom, majd ahova kedvünk lesz bemenni. Most ne tervezgessünk és ne foglalkozzunk a múlttal, jó? Elegem van már mind a kettőből. Egyszerűen csak a kedvünk szerint cselekedjünk. - néztem rá komolyan, mire ő mosolyogva bólintott. Nem értettem magam, hogy most miért nem vagyok ilyen, mint amit mondtam Mattnek. A nyaralás előtt ilyen voltam, most is ilyen akarok. De úgy látszódik, hogy valami nagyon megváltoztatott ebben a nyaralásban. Mintha komolyabbá tett volna. Bár egy ilyen lecke után ki ne lenne komolyabb.

- Min gondolkozol ennyire? - nézett a szemembe Matt. Legyintettem neki egyet, majd elkezdtem beszélni neki valamilyen teljesen felesleges dologról. Furcsa, hogy régen az ilyen beszélgetéseket tartottam lényegesnek, most pedig úgy éreztem, hogy csupa értelmetlen dologról hadoválok össze-vissza.

Magam sem értettem teljesen, hogy mi történik velem. Hogy miért vagyok ilyen fura. Rosszul éreztem magam a bőrömben. Hirtelen minden dolognak éreztem a súlyát, hogy mi lehet a következménye. Régen nem gondolkoztam ilyeneken. Most miért teszem?

- Nézd, mennyünk be ide! - mutattam az egyik boltra ami velünk szemben volt. Matt bólintott és elindult az irányába én pedig követtem őt. Ahogy járkáltam a ruhák között feltűnt, hogy pár nálam fiatalabb lány egyfolytában megbámul. De nem igazán törődtem vele.

- Van valami jó cucc? - lépett mellém Matt. Felmutattam neki egy felsőt, amit kinéztem magamnak. - Jól néz ki. - bólintott egyet.

- Nézd, azok a lányok miért néznek engem egyfolytában? - kérdeztem meg tőle halkan. 

- Biztos olvastak pár cikket rólad és Harryről. Ennyi. - nézett nyugtatólag rám. Megrántottam a vállam, és bevetettem magam a ruha halmazok közé.
Végül annyira elmerültem a vásárlásban, hogy rengeteg szatyorral indultunk haza. Jól éreztem magam igazán, és a későbbiekben azt is figyelmen kívül hagytam, hogy rengeteg 13-14 éves lány megbámul elég feltűnően, vagy épp összesúgnak a hátam mögött. Ha ezt érzik jónak, tegyék ezt.
- Végre látok az arcodon egy kis őszinte mosolyt! - húzta hatalmas mosolyra a száját Matt. Imádtam, szerettem, tényleg. De kezdett kicsit elegem lenni abból, hogy egyfolytában ilyen megjegyzéseket tesz. Tudja, hogy mi van, hogy mi történt. Igazán befejezhetné a múltba merengést, hogy régen milyen volt. Majd talán holnap hasonló lesz, de teljesen sose lesz már ugyanolyan. Már nem tudnék olyan lenni, mint akkor, olyan felszabadult, laza és vidám. Már nem tudok nem azon gondolkozni, hogy a cselekedeteimnek mi lehet a következménye. Változtam.
- Mert most jól érzem magam. - válaszoltam neki. Nem akartam az arcába köpni azt, ami már a nyelvem hegyén volt. Már csak két hetünk van szeptemberig, addig boldog akartam lenni vele és nem tőrödni az ilyen negatív dolgokkal, csak a pozitívakkal.
- Este lesz egy buli a megszokott helyen. Eljössz velem? - kérdezte mosolyogva.
- Milyen lesz? - kérdeztem. Nem akartam nagyon belevetni magam az éjszakába.
- Mint régen volt. - mondta vigyorogva, mintha ez lett volna a világ legjobb dolga. Pedig nem. Már megint a múlttal jött. Én azzal már nem akarok foglalkozni, a mának szeretnék élni.