II. - 1. fejezet

Sziasztok! Tudom, tudom, rengeteg időt késtem. Az egy hetes kihagyásból lett kettő, de sajnos a gépem felmondta a szolgálatot és csak tegnap hoztuk haza a szerelőtől... Addig csak a telefonom állt rendelkezésemre, arról pedig nem tudtam megírni az új fejezetet. A második évad első fejezetét. Kimondani is jó. Még egy blogomban sem volt olyan, hogy több évadot csináltam volna. Különösebb hozzáfűzni valóm nincs, maximum annyi, hogy a következő pár fejezet nagyban hasonlítani fog ehhez. Ilyen búskomor lesz. Jó olvasást! :) xx

"Az emberek változnak, az emlékek nem."

~ 2 hét múlva

Az életem teljesen megváltozott mindenben.
Az első két hétben szinte ki se lehetett mozdítani a szobámból. Ha ki is mentem, akkor is egy buliba, ahova annak reményében mentem, hogy eltudom felejteni pár órára a fájdalmat a szívemben. De kimondottan fejlődésnek indultam, mert az utóbbi pár napban a nővéremet is elkísértem pár helyre és Mattet is. Az már más kérdés, hogy külön el kellett rángatni, mert magamtól biztos nem mentem volna.
Rengeteget sírtam. Pedig ez előtt sose tettem. De bepótoltam rendesen. Szinte mindenről Ő jutott az eszembe. Ha pedig rajta járt az agyam, automatikusan bőgni kezdtem.
Ráadásul mindent elhanyagoltam. Még arra sem vettem rá magam, hogy két hét alatt kipakoljak a bőröndjeimből. Féltem attól, hogy a ruháimról is Ő jutna az eszembe, egy-egy emlék vele. Csak akkor nyúltam a bőröndökbe, ha nagyon szükséges volt.
Ami a szüleimet illeti pedig, semmit nem vettek észre. Szokásosan oda-vissza voltak azért, hogy Annet már 3 fotózásra meghívták és ennyi volt velünk a kapcsolatuk. Semmit nem kérdeztek arról, hogy mi történt vagy hogy mi van Erickel. Apu egyfolytában a vállalatában kuksolt míg anyu egyfolytában ruha terveket nézett át. Fel sem tűnt nekik, hogy a lányuk milyen állapotban van. Mondjuk az sem, hogy lényegesen közelebb kerültünk Anneval egymáshoz. Sőt, szinte mindent vele beszéltem meg. Rájöttem, hogy nem is olyan, mint amilyenek mutatja magát. A rózsaszín ruhák mögött van egy nagyon nagy szív. És milyen ironikus, hogy egy ilyen esemény következtében jöttem erre rá.
Egy szóval annyira fenn akadtam a múlton, hogy el is felejtkeztem a jövőről. Egyáltalán nem törődtem azzal, hogy már csak pár hét és Londonba kell menjek. Vagyis igen, gondoltam rá. De csak arra, hogy lehet nem kéne odamennem. Ott lakik Harry is, nem akarok vele véletlenül sem találkozni. Ezt az ötletet elő is adtam Mattnek, aki azonnal lebeszélt róla. Összesen kb. ennyi volt az, amit a jövőmre fordítottam gondolat. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy a szüleimnek nem is beszéltem még róla.
Ezért is terveztem úgy, hogy ma elmondom nekik, hogy mi a helyzet, hogy mik a terveim. Ha tetszik nekik, akkor jó, hanem, akkor ez van. Nem tudtak úgyse tenni az ellen, hogy elmenjek Londonba. De legjobb terveim szerint maximálisan támogatni fognak mindenben. Vagy legalább úgy tesznek.
Már untam magam is az önsanyargatásomat, ezért úgy döntöttem, hogy a mai naptól kezdve egy szép műmosolyt festek az arcomra. Nem lehetett az, hogy egy életen át a sötét szobámban fogok kuporogni. Itt volt az ideje, hogy túl jussak rajta.
Bementem a fürdőmbe és a tükörbe néztem. Bár ne tettem volna... Egy szörnyen nyúzott, élettelen lányt láttam. Nem ismertem magamra.
Azonnal átmostam az arcom hideg vízzel, majd lekapva magamról a pizsamám a zuhanyrózsa alá álltam és több percig kínoztam magam azzal, hogy jéghideg vizet engedtem magamra. Felakartam ébredni ebből az egészből. Nem akartam, hogy ilyen legyek. A régi önmagam akartam lenni. Azonban rá kellett jönnöm, hogy ebből nem felébredni kell, hanem felállni.
A törölközőmet a derekamra tekertem és kisétáltam a fürdőmből. Átmentem a gardróbomba és kiválasztottam magamnak egy ruhát, aminek a felső része fehér volt és pánt nélküli, az alja pedig egy virágos szoknya. A derekán végig húztam egy övet, ezzel feldobva egy kicsit.

Kifestettem magam némileg, mert borzalmasan nézett ki arcom és a hajamat is kifésültem. Ahogy belenéztem a tükörbe, éreztem, hogy készen állok az újra kezdésre. Elővettem a telefonom és felmentem a twitter fiókomba. Úgy éreztem, hogy ezt ki kell írnom.

@serena_wood Itt az ideje, hogy újra kezdjek mindent! #erősvagyok

A táskámba bepakoltam mindent cuccom és épp készültem volna lemenni, hogy elmenjek Matthez, amikor nyílt az ajtó és belépett rajta.

- Jé, Ser fel van rendesen öltözve! - nézett rám mosolyogva majd közelebb lépve hozzám magához ölelt. - Mi lett veled? - kérdezte mosolyogva. Látszólag megkönnyebbült attól, hogy így látott. Az utóbbi alkalmakkor mindig neki kellett kirángatnia az ágyamból. 

- Szánalmasnak érzem magam. - néztem rá komolyan. Azt hiszem ezzel mindent elárultam neki.

- Tudod, pont itt van már az ideje, hogy összeszedd magad! - bólintott egy nagyot. - Rossz volt látni téged ilyen állapotban. Nem voltam én ehhez hozzá szokva! - vigyorodott el.

- Csak az a baj, hogy még mindig pocsékul érzem magam. - ráztam meg a fejem tehetetlenül. - Mit kéne tennem, hogy ez elmúljon? Hogy végre magamra tudjak koncentrálni? - kérdezte tőle, reménykedve abban, hogy valami könnyen megvalósítható választ kapok.

- Lépj tovább! - mondta, amit ilyenkor szoktak. 

- Nem olyan könnyű az... Annak ellenére amit tett, még mindig szeretem. Ez pedig ijesztő. - ültem le az ágyam szélére. Teljesen tanácstalan voltam. Sose éreztem még hasonlót. 

- Majd elfelejted, mert segíteni fogok neked! - nyomott egy hosszú puszit a homlokomra. - De most inkább arról mesélj, hogy merre készültél. - ült le mellém az ágyra.

- Nem tudom, csak kiakartam mozdulni, mert rosszul vagyok már magamtól, hogy itt bent rohadok. - rántottam meg a vállam.

- Engem is már nagyon zavar. Visszaakarom kapni a régi Sert mindennel együtt! Hiányoznak már a csípős megjegyzéseid, az, hogy mindenre teszel nagy ívből. - mosolyodott el kedvesen, mire nekem is ezt kellett tennem. Mindig, minden egyes ilyen alkalommal rá kell jöjjek arra, hogy mennyire fontos nekem Matt. Fogalmam sincs róla, hogy hol lennék most nélküle. 

- Rendben, akkor gyere, sétáljunk egyet a városban, ketten, úgy, mint régen! Ígérem, egyszer sem hozom fel ezt a témát, és ha egy kis ideig is, de elfelejtem, csak miattad! - néztem rá komolyan. Tudtam, hogy még csak erre a kis időre is nehéz lesz betartanom amit mondtam, mert szinte mindig Harryre gondolok. De miatta elfogom nyomni, mert ő számomra a legfontosabb a világon.

- Az sem baj ha beszélünk róla, csak légy olyan vidám és mosolygós! - ölelt magához a fél kezével. - De hova menjünk? - kérdezte miközben az arcomat fürkészte. 

- A Times Square-re! Olyan régen voltam már ott! - pattantam fel az ágyról. A kezénél fogva pedig magammal rántottam. 

- Jobban nézel ki. Sokkal, már most. - nézett rám mosolyogva Matt. Megrántottam a vállam.

- Igyekszem. - bólintottam egy nagyot. 

~*~

Megtorpantam egy kicsit, amikor a Times Sguare-n mindenhol a One Direction volt a kivetítőkön. Amerre csak néztem, ott mosolygott rám Harry. Kissé kísérteties volt, és el is vesztettem azonnal az önbizalmam.

- Ser, most már mindig így fogsz viselkedni ha meglátod valahol az arcát? Ehhez hozzá kell szoknod! Ő egy sztár, mindenhol reklámozzák. - állt be elém Matt, így nem figyelhettem tovább a kivetítőt.

- Tudom, de egyáltalán nem ilyen könnyű ez! - néztem rá csalódottan. Megígértem neki, hogy nem fog feljönni szóba, erre fel pedig itt van. Megint róla beszélünk.

- Tudom, de nem sokára már csak nevetni fogsz magadon, hogy ilyen buta voltál, hogy ennyi időt fecséreltél el rá! - fogta meg mind a két vállamat és mélyen a szemembe nézett. Lehunytam a szemem és bólintottam egyet. Egyáltalán nem volt biztos abban amit mondott, de próbáltam elhinni. Hiszen ez nem mehet így örökké.