II. - 8. fejezet

Sziasztok! Nem tudom, hogy nektek hogyan telik a karácsony, de nekem csodálatosan! Végre igazán kitudom magam pihenni, és ráadásul mindezt a családommal! :) Remélem, hogy ti is hasonlóképpen vagytok ezzel. :) Itt a beígért rész, és ne felejtsétek el, hogy holnap is lesz! Addig is írjatok nyugodtan véleményt, szívesen fogadom az összeset! :) Jó olvasást! :) xx

"Ne félj attól, hogy hibákat követsz majd el! Ne félj a botladozástól vagy a zuhanástól! Sokszor éppen az jelenti számunkra a legnagyobb örömöt, amitől a legjobban félünk. Talán mindent megkapsz majd, amire vágytál, talán olyasmiket is, amikről álmodni sem mertél. Ki tudja, kit hová sodor az élet... az út hosszú, de végül is maga az utazás a cél!"

Első napjaimat Londonban azzal töltöttem, hogy jobban berendezkedjek a lakásomba, illetve kicsit kiismerjem magam a környéken. Megnéztem magamnak az iskolához vezető útvonalat, illetve olyan helyekhez, amikre még szükségem lehet. 
Teljes mértékben egyedül voltam, egyedül csak az újdonsült szomszédommal beszéltem pár szót. Erickel szerettem volna minél hamarabb találkozni, de mivel a haverjaival elutazott Manchesterbe bulizni, erre nem volt lehetőségem. 
Érdekes, hogy szinte kínkeservesen lassan telt az idő. Unatkoztam szinte az összes percben, mert egyedül voltam. Már megszoktam, hogy Mattel mindig, mindent együtt csináltunk, ezért mindig volt beszélgető partnerem. A nap egyetlen fénypontja az volt, hogy minden este a Skype segítségével folytattunk videóhívásokat. S bár ez közel sem volt olyan, mintha személyesen állt volna előttem, örültem, hogy tudtam kapcsolatot létesíteni vele. 
S bár lassan telt az idő, mégis elérkezett az idő, amikor át kellett lépnem az iskola kapuját. Ámulva néztem körbe, mivel eddig csak kintről volt szerencsém megnézni az épületet. Kellemes meglepetés volt, hiszen kívülről olyan volt, mint egy elit londoni iskola. Hatalmas vaskapu, térkővel kirakott út, padok, virágágyás, szökőkút... Belülről azonban teljesen egyedi volt. Az egyszerű falakat napjaink leghíresebb modelljeinek képei díszítették, az ablakpárkányokon színes virágok ezrei nyiladoztak. A diákokból pedig áradt a magabiztosság. Szinte mindenkin a legújabb divat szerinti összeállítás volt, és megmertem volna kockáztatni, hogy 7-8 lányon is ugyanaz a méregdrága blúz volt. Mintha csak ugyan olyan egyéniségtelenek lennének.
Biztos voltam benne, hogy nem lógok ki a sorból a felvett ruháim gyanánt, hiszen mind márkás cégek nevét viselték. De mégis annyira egyszerűnek és sivárnak éreztem magam a feszülős barna szoknyámban, ami beletűrtem egy fehér blúzt.

Furcsa volt az, hogy sok fiú még nálam is jobban ügyel a külsejére. Mindegyiknek a haja tökéletesen be volt állítva, és legtöbbjük a zakó-póló párost választották. Nehéz volt eldönteni, hogy melyikük meleg és melyikük pökhendi. 

Zavartan kerestem meg a 147-es termet és léptem be rajta. Már sokan a padokban ültek és csendben néztek maguk elé, míg mások próbáltak egymással beszélgetve ismerkedni. Sokkal kisebb volt a zaj, mint a folyosón. Sőt, szinte lehetett hallani a légy zümmögését is. Rámosolyogtam azokra, akik rám néztek, majd az egyik hátsópadba helyet foglaltam. Előhalásztam a jó nagy táskámból a telefonom és írtam egy gyors sms-t Mattnek:

"Már most hiányzol az iskolából! Itt mindenki olyan... ugyanolyan?! Fogalmam sincs, de úgy érzem, hogy nem vagyok idevaló. Hogyan fogom túlélni nélküled ezt az évet? Sőt, nem is csak egyet... Hatalmas nagy ölelés Londonból! Ser xx"

Gyorsan elküldtem az üzenetet, majd visszaraktam a helyére a telefont, mert egy hangos csengetés jelezte az óra kezdetét. A teremben lévők mind elfoglalták a saját kis padjukat, és csendben várták, hogy a tanár befusson az órára. 

Nem telt el két perc sem a csengő után, de egy idősödő, szemöveges nő lépett be az ajtón. Jól szemügyre vett bennünket, majd egy hatalmas bólintással nyugtázta, hogy mind megvagyunk.

- Kedves első évesek! - szólt hozzánk, mikor a nagy asztal mögé ért. - Ti csak egy kis töredéke vagytok a most kezdő évfolyamosoknak. És mivel rajtatok kívül még vagy 120-an biztosan vannak, az átlátható, jól rendezett rendszerért a vezetőség úgynevezett osztályokba rendezett el benneteket. Ti egy osztály vagytok, remélem jól kifogtok jönni egymással, illetve velem, mivel én vagyok a jövendőbeli osztályvezetőtök! A nevem Mrs. Sande! - mosolygott ránk kedvesen. Egy aranyos nőnek tűnt, de nagyon határozott is volt. - Szeretném, hogy majd megismerkednétek a környezettel, más diákokkal, és nem mellesleg egymással is. Tudtommal a gólyatáborban sokan nem voltak, de remélem a bállal kapcsolatban ez másképp lesz! - kicsit szomorú voltam amiatt, hogy nem mentem el én se... De sajnos akkor épp nem voltam olyan lelkiállapotban, hogy lett volna kedvem hozzá.
- Tanárnő! A tankönyveket mikor kapjuk meg? - emelte fel a kezét egy szőke hajú lány. A mellettem jobbra lévő padban ült.
- Épp ezt akartam mondani, hogy a következő órában a nagy előadóba kell mennetek, ott mindenki megkapja a könyveit, utána pedig kérlek fáradjatok ide vissza, mert lenne pár dolog amit szeretnék veletek megbeszélni az iskola házirendjéről és a lehetőségeitekről! - tapsolt egyet a tanárnő, majd kisétált a teremből. Először mindenki megszeppenve figyelte, mivel még tartott az óra, de utána szépen lassan mindenki kiszivárgott a folyosókra, amik most szinte üresen álltak. Csak a többi elsőéves mászkált össze-vissza.
- Bocsi, de véletlenül nem tudod, hogy merre van a nagy előadó? Mert nekem fogalmam sincs róla... - léptem a szőke hajú lány mellé, aki először mert megszólalni életünk első óráján itt.
- Persze, gyere megmutatom! - villantotta rám tökéletes fehér fogsorát. - Te nem voltál a gólyatáborban, ugye? - kérdezte miközben nagy lépésekkel haladt a folyosón.
- Nem. - válaszoltam röviden.
- Miért nem? Jó buli volt pedig! - mondta vigyorogva.
- Akkor épp nem a fénykorszakomat éltem... A nyaralásom nem épp úgy végződött ahogy azt elterveztem, és kissé besavanyodtam. - húztam el a számat.
- Serena, igaz? - nézett rám a szája szélén bujkáló mosollyal.
- Honnan tudod? - kérdeztem meglepődve.
- Mondjuk, hogy szoktam pletyka oldalakat olvasni... - rántotta meg a vállát, és mosolyogva megkétszerezte a lépéseit. Meglepődve torpantam meg egy pillanatra, de utána gyorsan utána mentem a lánynak. Szóval tudja, hogy ki vagyok és mi történt velem. Pedig életemben először hallok felőle, először láttam. És még hány ezer ember lehet ezzel így?
- Egyébként a nevem Lydia, ha segítség kell, szívesen segítek bármiben! Ez itt az előadó! Szia! - kacsintott rám a lány, majd elsétált, ott hagyva egy nagy fehér ajtó előtt. Egy fiúhoz sétált oda, aki megölelte, majd összekulcsolta a kezeiket és együtt sétáltak tovább.
Kicsit összeszorult a szívem látva, hogy mások mennyire boldogok és szerelmesek. Nekem ez miért nem jön össze?
Benyitottam az ajtón és beléptem a hatalmas terembe, ahol lehetett hallani a diákok beszélgetésének a moraját. Kissé zavartan álltam meg, majd kiszúrtam magamnak egy helyet és odasiettem. Azonban amikor leakartam ülni, pont elfoglalta egy fiú, ezért ideges álltam meg előtte.
- Leszeretnél ülni? - nézett rám nagy barna szemeivel. 
- Esetleg... - mondtam neki flegmán, mire felhúzta a szemöldökét.
- Kérd szépen! - vigyorodott el kajánul, mire villámokat szóró tekintettel ránéztem, és inkább lejjebb mentem egy sorral, és pont a fiú elé ültem le, aki jól szórakozott rajtam. Úgy tettem, mintha nem is figyelnék rá, inkább elővettem a telefonom és megnéztem rajta, hogy Matt visszaírt-e. Izgatottan nyitottam meg a szöveges üzenetet amikor megláttam a jelzést.

"Rájöttem, hogy nélküled New York sokkal üresebb. Szinte megesz az unalom itthon, ezért inkább elmentem munkát keresni. Egyenlőre semmi... Kellenél ide nagyon segíteni nekem! És tudod nem csak nekem, de az egész városnak hiányzol! Ölelés NY-ből! Matt xx"

Mosolyogva olvastam el a sorokat, s már épp írtam volna vissza, amikor megszólalt mögöttem valaki.

- Ő a barátod? - kérdezte a hang, mire hátra fordultam. Fölém hajolva nézett rám ugyanaz a srác, aki az előbb befoglalta a helyem.

- Te elolvastad az üzenetem?! - néztem rá hihetetlenül.

- Bocs, rossz szokás! - rántotta meg a vállát hanyagul, majd féloldalasan elmosolyodott.

- Nem tudom ki vagy, és miért hiszed azt, hogy te megtehetsz ilyeneket, de most közlöm veled, hogy én nem vagyok vevő az ehhez fajta játékokhoz! - néztem rá idegesen, majd előre fordultam. Tudtam, hogy a srácot nem hatottam meg ennyivel, de reménykedtem benne, hogy békén hagy. Ehelyett azonban azzal szórakozott, hogy a hajamat kócolta össze és a vállamat bökdöste. Úgy csináltam, mintha nem is venném észre, pedig legszívesebben leütöttem volna. Hogy lehet valaki ennyire idegesítő?

- Na, fiatalok! Én Mr. Oliveira vagyok, most kifogom nektek osztani a tankönyveiteket! Ő itt Paul és James, végzősök, ők fognak segíteni nekem! Név szerint szólítalak titeket! - mondta szigorúan a belépő férfi. Mögötte jó nagyokat nevetve jött be a két említett végzős, mire a Mr. Oliveira mérgesen fordult feléjük. Persze azonnal befejezték a nevetést és laza mozdulatokkal sétáltak a könyvekhez. A mozgásukon lehetett érezni, hogy már van tapasztalatuk a kifutókhoz. Messziről sütött róluk, hogy modellfiúk. 

Egy élet volt az, amíg sorra kerültem, addig vagy ezerszer leüvöltöttem a mögöttem ülő fiút, mivel jó szórakozásnak találta, hogy engem idegesíthet.

- Marvin Odell! - mondta Mr. Oliveira, mire a fiú felpattant, és leviharzott a könyveiért, majd vigyorogva visszaült a helyére. Hátra néztem rá, de ezt nem vette észre, mert vigyorogva magyarázott a mellette ülő másik fiúnak. 

Azt hittem, hogy ezután el fog tűnni és békén hagy, de nagyot tévedtem.

- Mond csak, neked mi a jó abban, hogy nem hagysz békén? - fordultam hátra hozzá villámokat szóró szemekkel.

- Szeretem felidegesíteni a hozzád hasonló lányokat! - kacsintott egyet, mire legszívesebben fejbe rúgtam volna.

- Csak, hogy tud, fogalmad sincs róla, hogy én milyen lány vagyok! - mondtam neki, majd Mr. Oliveira felé kaptam a fejem.

- Serena Wood! - hallottam meg elhangzani a nevem, mire felpattantam és a lépcsőn lesétálva a két fiú elé léptem.

- Szép név Serena! - mondta az egyik barna hajú, mire megforgattam a szemeim.

- Inkább add a könyveket! - szóltam rá, mire a másik felnevetett és a kezembe nyomott vagy egy tucat tankönyvet.

- Na mi van? Már nem olyan nagy a szád! - mondta karba tett kézzel, akire rászóltam. 

- Nem tudom, hogy téged mire tanítottak, de nekem azt, hogy segíteni kéne a lányoknak! - mondtam neki mérgesen, majd elindultam vissza a lépcsőn a táskámhoz. 

- Add ide! - állt be elém az sms-t kukkoló fiú, azaz Marvin.

- Nem kell, elbírom! - mondtam neki, majd kiakartam kerülni, de kikapta a kezeimből az összes tankönyvet. - Mondom nem kell! - szóltam utána, de addigra már a táskámba is belepakolta őket. 

- Ilyenkor megszokták köszönni! - mondta vigyorogva, mire megforgattam a szemeimet.

- Felejtsd el! Ha megkértelek volna rá, akkor esetleg, mondom esetleg megköszöntem volna. De így... Esélytelen. - legyintettem, majd megfogtam a táskámat és elindultam ki az előadóból. Nem volt humorom végig ülni az utánam lévőket is. 

- Várj meg! - hallottam meg újra Marvin hangját, de ahelyett, hogy megvártam volna inkább az orra előtt becsaptam az ajtót. Kissé megilletődve lépett ki az ajtón, majd mérgesen rám nézett. - Komolyan, te mindenkivel ilyen vagy? - kérdezte, mire megrántottam a vállam.

- Azokkal nem, akik közel állnak hozzám. - mondta hanyagul, majd a szekrények felé vettem az irányt. Marvin végig követett és érdeklődve figyelte, hogy mit csinálok. - Feltűnően idegesítő vagy. - állapítottam meg hangosan, mire felnevetett.

- Nem vagyok az, csak közvetlen. - válaszoltam megrántva a vállát.

- Akkor rossz embert fogtál ki. Én ennek pont az ellenkezője vagyok. Nem nyílok meg könnyen senkinek. - mondta mélyen a szemébe nézve, majd elindultam vissza az úgynevezett "osztálytermünkbe".

- Ha ilyen hideg leszel mindenkivel, nehezen fogsz beilleszkedni. Ez nem egy megszokott iskola, Ser. Itt mindenki ismer mindenkit és mindenki jóba van mindenkivel. - mondta végig mellettem haladva.

- Egy; neked csak Serena vagyok. Kettő; nem barátkozni jöttem ide. Nekem van már egy nagyon jó barátom, akihez azonnal visszamegyek, ahogy befejeztem ezt a sulit. - mondtam megállva a folyosó közepén. 

- Úgyis megfog dőlni ez az elved! Hiába veszed fel ezt a külsőt, hogy te egy jégkirálynő vagy, barátkozni fogsz az emberekkel és rájössz, jobb itt neked! - mondta pimasz mosollyal az arcán.

- Nem és nem! Amint eltelik ez a pár év, visszamegyek New Yorkba és ott folytatom a modell karrieremet! - mondta neki a fogam között kiszűrve. - Nekem az életem ott van! 

- Vagy csak a barátod... Most ezt mondod, de majd rájössz, hogy igazam van! Addig is, sok sikert, Ser! - mondta ugyanolyan mosollyal az arcán. 

- Hagy békén inkább! - mondtam neki idegesen és betrappoltam a terembe.