II. - 10. fejezet

Sziasztok! Nem akarok sokat beszélni, csak annyit, hogy itt az én újévi ajándékom nektek! Egy újabb rész, aminek remélem örültök! És szeretném megköszönni az egész éves támogatást amit kaptam tőletek! :) Nem tudom, hogy ti hogy vagytok vele, de nekem viszonylag normális év volt ez. Azt nem mondom, hogy mindenféleképpen újra élném, mert annyira jó nem volt, de például befejeztem egy blogot, ami életemben az első volt. Ezelőtt még sose fejeztem be egy blogot sem, hanem közben abbahagytam különböző okok miatt. Úgyhogy ez azért meghatározó dolog volt a számomra. Ráadásul belekezdtem ebbe a történetbe, amit nagyon élvezek írni. És megígérem, hogy Serena története 2013-ban is folytatódik! még hozzá nem is akárhogy! ;) Rengeteg ötletem van a történethez, remélem, hogy továbbra is ennyi olvasóm lesz! :) Remélem, hogy jól telik a szilveszteretek, jobban mint az enyém... De innen is Boldog Új évet szeretnék kívánni nektek! Folytassátok ott, ahol abbahagytátok 2012-ben, éljétek meg az álmaitokat, ne foglalkozzatok a rossz indulatú emberekkel, éljetek a mának, ne pedig a holnapnak, és továbbra is olvassátok a There'll be no sunlight if I lose you-t! ;) Ölelés nektek! Rita xx

"S bár nehéz ezt elfogadni, de vannak emberek akik ki-, s vannak akik belépnek az életünkbe."

~ 4 nap múlva

- A lényeg, hogy nem érzed magad rosszul! - mosolygott rám a kamerán keresztül Matt.
- Nem is azzal van a baj, hogy rosszul érezném magam. Mert jól érzem magam. Egyszerűen csak az hiányzik, hogy valakivel megbeszéljem az össze problémám. Itt még senkit sem ismerek annyira, hogy azt mondjam, benne megbízok teljes mértékben. Persze itt van Lydia, aki tök kedves, segít nekem amiben csak tud, de a sulin kívül más dologról szerintem még nem is beszéltünk. Aztán ott van Marvin, aki csak... Marvin. Idegesítő, de mégis aranyos az, ahogy próbál közeledni hozzám. - néztem fintorogva a kamerába. Tényleg hiányoztak az életemből azok a percek, amikor úgy igazán eltudtam panaszkodni magam valakinek. Valakinek? Mattnek! 
- És mi van Erickel? - kérdezte meglepődve.
- Eric... Találkoztam vele eddig kétszer... Hiába próbálom rábeszélni, hogy találkozzunk többet, neki mindig valami programja van. De hát mit vártam? Neki itt már meg van az élete. - rántottam meg a vállam. 
- Ha akarod beszélek vele! - mondta mosolyogva.
- Nem kell! Ha akar velem találkozni, keressen meg! Én innentől kezdve nem fogom, abban biztos lehet! - simogattam meg közben kiskutyám Lola buksiját, aki az ölembe ugrott a beszélgetés közben.
- Értsd meg őt is! Neki ott vannak a barátai akivel minden napot együtt tölt, ott van az állása, ott van mindene... - próbált valami megmagyarázó szöveggel előállni Matt, de ebből ő sem tudta kimagyarázni a bátyámat.
- És most már itt van a kishúga is, akit egész pici kora óta ismer. Úgy gondolom, hogy nekem is kéne egy kis időt szakítania az életéből. - mondtam mérgesen. - De mindegy is, nekem itt van Lola, aki mindig mindenben meghallgat, igaz tanácsot azt nem igen tud adni. - rántottam meg a vállam. 
- Ne viccelj, ha valami baj van, csak dobj meg egy üzenettel! - válaszolta nevetve.
- De hisz nem írhatom rád a nap 24 órájában egyfolytában! Majd megoldom magamnak. Boldogulok. - mondtam neki kicsit szomorkásan. Őszintén hiányoztak már az életemből most a vele eltöltött órák. Furcsa volt, hogy nincs mellettem. 
- Tudom, hogy boldogulsz! Ebben egy percig sem kételkedtem. Talpraesett és magabiztos lány vagy Ser. - mosolyodott el féloldalasan. Legszívesebben magamhoz öleltem volna. Ha ilyen szavakat intézett felém régen, mindig nyomtam az arcára egy puszit, és ezzel mindent elmondtam neki. Nehéz lett volna megfogalmazni. Azonban ezt most nem tehettem, ezért pár percig csendben ültem és gondolkoztam, közben Lolát simogattam az ölemben.
- Köszönöm, hogy támogatsz! - nyögtem ki végül halkan. S bár ez feleannyira se fejezte ki azt a hálát, amit mondani akartam, nem tudtam másképp kifejezni magam.
- Tudod, hogy ez természetes! De inkább mesélj nekem arról, hogy mit fogsz felvenni arra a híres neves buliba! - mondta vigyorogva, mire kivettem az ölemből Lolát és a szekrényemre akasztott két ruhát a kezembe vettem és kamera elé állva mutattam meg neki őket.
- Nem tudtam még eldönteni. - rántottam meg a vállam.
- Nincs hideg Londonban már az ilyen ruhákhoz? - húzta fel a szemöldökét.
- Nem apuci! Felveszek egy harisnyát és még melegem is lesz! - jó, enyhén túloztam, mert valóban nem volt kánikula helyzet, de nem szerettem ha apáskodik felettem. - Inkább azt mond meg, hogy melyiket vegyem fel! - mondtam neki, közben egyfolytában tartottam a két ruhát, ezért eléggé elfáradt a kezem. 
- A jobb oldalit, az jobban te vagy! - mondta hosszas gondolkozás után, mire bólintottam egyet és a kiválasztott ruhát ledobtam az ágyra, míg a másikat visszahelyeztem a szekrénybe, a helyére.
- Most viszont mennem kell készülődni! Majd holnap beszélünk! Puszillak és nagyon hiányzol! - köszöntem Mattöl fájó szívvel.
- Szia Hercegnő! Légy gyönyörű és kápráztass el mindenkit ma este! Imádlak! - küldött egy puszit.
- Én is! - intettem neki, utána kinyomtam a beszélgetést. Pár percig még ültem a laptopom előtt és csak bámultam ki a fejemből, de utána felálltam és a fürdőbe mentem. Megmostam gyorsan a hajam, utána pedig szép loknikat varázsoltam bele. Csináltam magamnak egy szolid sminket; ami tus és szempillaspirál volt. Visszamentem a szobámba, és az ágyamra kikészített ruhát magamra kaptam, majd a tükörbe néztem. Valóban jó választásnak bizonyult a fekete miniruha, amit arany szegecsek díszítettek.

Felvettem alá egy testszínű harisnyát, és felhúztam a lábamra a kedvenc fekete magassarkúmat, majd a kedvenc Chanel parfümömből fújtam magamra egy keveset, és késznek nyilvánítottam magam. Leültem a nappaliba és bekapcsolva a tv-t azt kezdtem el figyelni, egészen addig, amíg nem csengettek. A kaputelefonhoz rohantam azon nyomban és beleszóltam.

- Két perc sem, és lent vagyok! - mondtam bele, s meg sem vártam, hogy beleszóljanak, letettem. Tudtam, hogy Marvin az. 

Felkaptam a táskám és elköszöntem Lolától, majd becsuktam magam mögött az ajtót és már lent is voltam. 

- Igazán gyors vagy! - vigyorodott el Marvin, mire halványan elmosolyodtam.

- Indulunk? - kérdeztem tőle, mire bólintott és egy fekete autó felé kezdett lépkedni. Az anyósülés felőli ajtót kinyitotta nekem, mire mosolyogva beszálltam a kocsiba.

- Te tudsz vezetni? - kérdeztem tőle, mikor a kormány mögé beült.

- Már régóta. Tavaly kaptam meg ezt a járgányt a szüleimtől, hogy ne az övéjüket hordozzam el egyfolytában. - legyintett. 

- Nekem is már le kéne rakni a jogsit. - mondtam.

- Inkább majd tavasszal hajts rá, télen nagyon nehéz elkezdeni. - mondta rám nézve egy pillanatra, de utána újra az utat figyelte.

- Nem tudom, majd még meglátom. De hogyan fogunk hazajutni, ha inni fogsz? - kérdeztem.

- Gale házában lesz a buli. Ő tuti nem fog inni, mert különben elszabadulna a pokol. Majd ő hazafuvaroz minket! - válaszolta határozottan.

- Ó! - reagáltam, utána pedig csendben nézelődtem ki az ablakon. Elbűvöltem néztem az esti London látképét. 

- New Yorkból jöttél ide? - kérdezte váratlanul Marvin. 

- Igen. - válaszoltam röviden. Érdekes, hogy már lassan egy hete ismerem, de semmit nem tudok róla. Nem mesélt ő sem magáról, és én sem. A párbeszédeink egymás piszkálásában általában kifulladtak. 

- Szép város, voltam már ott. Bár számomra London sokkal kedvesebb. - mosolyodott el.

- Idevalósi vagy? - kérdeztem most én tőle.

- Igen. - bólintott. 

- Nem is tudtam, nem meséltél még magadról semmit. - néztem rá.

- Ahogy te sem. - nézett a szemembe egy percre, majd újra az utat figyelte.

- Én nem tudok megnyílni valakinek azonnal. Sajnálom. - mondtam neki, majd a körmeimet kezdtem el nézegetni.

- Tudom, és ezért akarom elérni, hogy végre megbízz bennem. Szimpatikus vagy. - mosolygott rám, majd leállította a kocsi motorját. - Megérkeztünk! - pattant ki az ajtón, majd még mielőtt kitudtam volna szállni egyedül, kinyitotta nekem az ajtót.

- Köszi! - mosolyogtam rá, majd követtem, mert elindult a házba, ahonnan már lehetett hallani a hangos zenét. Marvin csak simán benyitott az ajtón, és nyugodtan belépett a tömegbe. Kikerülgette a fiatal lányokat és fiúkat, míg ki nem ért egy kertbe. Végig mögötte loholtam, mint egy kiskutya, hiszen fogalmam sem volt róla, hogy kik ezek az emberek és hol vagyok. 

A kertben odament egy srác mellé akivel azonnal beszélgetni kezdett. Azonnal odaálltam mellé én is, és zavartan figyeltem a velem szemben lévő srác mélykék szemeit.

- Gale, ő itt Serena, akiről meséltem! Serena, ő Gale, a házigazda! - mutatott be minket egymásnak Marvin, mire a fiú közelebb lépett hozzám, és nyomott az arcomra egy puszit.

- Örülök a találkozásnak Serena! - mosolyodott el féloldalasan. Nem tagadom kissé zavarba jöttem, ezért alig bírtam kinyögni valamit.

- Én is! - mondtam vigyorogva, mint a tejbe tök. 

- Nézd ott van Ashley! Mindjárt jövök! - szaladt el mellőlünk Marvin. Furcsán néztem utána, és figyeltem, ahogy egy lányhoz odasétál és megöleli.

- Ashley a gólyatábor óta tetszik neki. - világosított fel Gale, közben nem is kértem meg rá. Bár örültem, hogy tudom ki is az a lány.

- Ó, így már érthető! - mondtam egy nagyot bólintva.

- akarod, hogy körbe vezesselek? Nem úgy tűnsz, mint aki nagyon tájékozott lenne. - nevetett fel halkan. 

- Most járok itt először. Nem hiszem, hogy tájékozottnak kéne lennem. - húztam össze a szemöldököm. 

- Flegma vagy. - mondta, mire kicsit meglepődtem.

- Miért is? - kérdeztem és karba tettem a kezem.

- Mert az vagy. - ment el mellettem pimasz mosollyal az arcán. Nem tudom miért éreztem azt, hogy követnem kell. De mentem utána, és figyelmesen hallgattam a fárasztó szövegeit, a véleményeit. Rengeteget beszélgettünk az este folyamán. Jól éreztem magam a társaságában. S talán nehéz ezt bevallani, de elfelejtettem mellette azt, hogy távol vagyok a támaszomtól, a legeslegjobb barátomtól. Egyszer sem gondoltam Mattre amíg Gale-el voltam. Azt hiszem ezért is támadt lelkiismeret furdalásom este az ágyban amikor aludni akartam.