II. - 9. fejezet

"- Azt mondják, hogy a múltat el kell felejteni. De mit tegyek akkor, ha az kísért engem?

- Mosolyogj, és tégy úgy, mintha minden a legnagyobb rendben lenne!"

Idegesen álldogáltam a megbeszélt helyen. Azt mondta, hogy itt lesz, de már több mint 20 perce itt kellett volna lennie. Már azt fontolgattam, hogy elmegyek. Azt hittem, hogy elfelejtette a találkozónkat. Amikor megérkezett egy piros busz és a hátsó ajtajából kiszállt.
Hatalmas vigyor ült ki az arcomra és hozzá rohantam. A nyakába vetettem magam és mélyen magamba szívtam az illatát. 
- Végre itt vagy! - mondtam neki boldogan.
- Sajnálom húgi, hogy késtem... - kezdett el volna magyarázkodni, de közbe vágtam.
- Az a lényeg, hogy itt vagy! - vágtam közbe és elengedtem.
- Milyen kis csinos vagy! - utalt a barna szoknyámra és a fehér blúzomra.
- Ma volt az első nap a suliban... - mondtam neki miközben szép lassú tempóban célba vettük az egyik közeli Costa kávéházat. 
Sok időt együtt töltöttünk. Megbeszéltünk mindent, ami ebben az elmúlt egy hónapban történt. Elmondtam neki, hogy mi volt az iskolában, és hogy mennyire izgulok a holnap miatt. Felakartam hívni a lakásomba, hogy megnézze, de most lemondta. Sietnie kellett, mert találkozott valakivel. Ezért egyedül mentem haza. 
Azonnal a szobámat vettem célul. Vettem egy frissítő fürdőt, utána pedig a kis kék kanapémra helyezkedtem el és kapcsoltam be a laptopom. 

"Furcsa, hogy most már itt van az otthon."

Írtam ki twittere, majd körbe néztem a szobába. Letettem magam mellé a gépem, és az ablak előtti párkányra leültem és kinéztem az ablakon. Már sötétedett, ezért a kinti világítás már fel volt kapcsolva. Mindenki sietett már haza, mert a munkaideje majdnem mindenkinek lejárt. Valakinek pedig most kezdődött még csak el. Itt már mindenki otthonosan mozgott, tudta, hogy merre jár. S hiába tudtam, hogy hol vagyok pontosan a térképen, az életben fogalmam sem volt róla. 

~*~

Reggel mivel elaludtam egy kicsit, nagy kapkodások között pakoltam össze a mai óráimra való könyveket és még nagyobb kapkodások közepette választottam ki magamnak az az napi ruhámat. De végül egy kék szoknyát vettem fel egy fehér felsővel, amin kék csíkok voltak.

A nyakamba aggasztottam még egy nagy köves nyakláncot, majd a cipőmet felvéve igyekeztem az iskola felé. Még épp időben estem be az első órámra, de utolsó voltam ezért csak az első pad volt üres. Fintorogva ültem be és vártam, hogy a tanár befusson, közben pedig szidtam magam, mert pont matekon kell az első padban ülnöm.

- Sziasztok gyerekek! - lépett be nagy morcosan az ajtón Mr. Oliveira. Remek, tehát ez a zsémbes öregember lesz a matek tanárunk. - Mivel ez még csak az első óránk együtt, nem terveztem, hogy bárkit is feleltetnék, de a következő órára már készüljetek, mert minimum egy, maximum három ember biztosan felelni fog! - mondta szigorúan, közben leraktam a könyvhalmazt az asztalára. - Tudom, hogy ez egy egyetem, nem középiskola. De képben kell lennem a tudásotokkal, ás így nektek is jobb lesz, hiszen a vizsgákon jobb eredményeket fogtok elérni! - mondta ránk se nézve. - Valaki valami kérdés? - nézett körbe végül. Senki se mert megszólalni, ezért elégedetten bólintott. Azonnal elkezdett magyarázni valami számomra teljesen értelmetlen matematikai dologról, ezért nem is erőltettem meg magam, csak hátradőlve vártam, hogy vége legyen az órának. 

- Készüljetek a következő órára! És maradjon ugyanez az ülésrend! - mondta mikor vége lett az órának. Felszabadultan sétáltam ki a teremből. Ehhez képest a többi óra már nem lehet annyira borzalmas.

~*~

- Ha bármi másban segítségre van szükséged, akkor nyugodtan szólj! Én már teljesen kiismertem magam ebben az iskolában! - ölelt magához kedvesen Lydia. Mosolyogva visszaöleltem, bár meglepett a közvetlensége. Még csak tegnap találkoztunk, de máris annyira kedves és nyílt velem. Furcsa volt még ez nekem, én nem vagyok ennyire közvetlen.

- Persze, majd szólok! És köszi, hogy segítettél ebben is, annyira nem értem a matekot! - mondtam neki, majd hátat fordítva neki a kapu felé kezdtem el sétálni. Örültem már, hogy végre vége van a napnak. Legalábbis a suliban igen.

- Mégsem vagy annyira zárkózott! - lépett mellém Marvin. A mai nap folyamán már vagy ezerszer megtalált magának és a hülye szövegével piszkált. 

- Ez nem zárkózottság kérdése, egyszerűen megkértem Lydiát, hogy magyarázza el nekem érthetően a matekot, mert már most nem értem. - mondtam neki nyugodtan. 

- Ha annyira nem akarnál barátkozni, akkor hozzá se szóltál volna ehhez a Lydiához. Sőt, most tudomást sem vennél rólam! - mondta hatalmas vigyorral az arcán.

- Te ezt már csak tudhatod! De ha ennyire azt szeretnéd, hogy ne vegyek rólad tudomást, megtehetem. Mindig is könnyen ment! - néztem rá vigyorogva, mire megrázta a fejét. 

- Jó, jó! De szerintem jobban tennéd, ha belevetnéd magad egy kicsit a közösségi életbe! Hétvégén szervez pár gólya egy olyan összeszokó bulit. Gyere el velem! - mondta biztatóan.

- Nem is tudom... Nincs hozzá sok kedvem. - néztem rá egy nagy fintorral az arcomon.

- Na, ne legyél ilyen savanyú! Jó buli lesz, ismerem a srácot! Tudja hogyan kell élni! - biztatott egyfolytában. 

- Jó elmegyek, de egy feltétellel! - emeltem fel a mutatóujjam.

- Lökjed! - mondta vigyorogva Marvin.

- Békén hagysz az ilyen untató  szövegeiddel! - mondtam neki komolyan. 

- Az elég, hogy megpróbálom? - húzta fel az egyik szemöldökét.

- Nem! - mondtam neki határozottan.

- Rendben, békén hagylak! - mondta, mire elmosolyodtam. Semmiség elmennem egy buliba azért, hogy Marvin békén hagyjon! De erről neki nem kell tudnia.

Gyorsan elköszöntem a fiútól és hazamentem a nagy piros busz segítségével. Még mindig furcsa számomra ez a tömeg közlekedési eszköz. Amerikában ilyen nincs. 

Felbattyogtam a lakásomba, ahol csináltam magamnak egy melegszendvicset és jobb ötlet híján felmentem az internetre bóklászni egy kicsit. 

Először a twitter profilomra léptem fel és bekövettem pár embert, akiket az iskolából ismertem.

"Imádom a nagy piros buszokat! Bár még egy kicsit furcsa... :)"

Írtam ki gyorsan, majd facebookon elfogadtam az ismerősnek jelöléseket. Utána újra vissza tértem a twitter fiókomba. Válaszoltam pár számomra ismeretlen ember kérdéseire, amikor megakadt a szemem egy linken. Valaki belinkelt egy oldalt, és a következő kérdést fűzte mellé: "Ez igaz?!"

Azonnal megnyitottam az oldalt és a szememmel átfutottam a szöveget gyorsan, majd aprólékosan elolvastam.

Mit keres Harry Styles exbarátnője Londonban?

A napokban több szemtanú is látta, ahogy a gyönyörű modell London repülőterén leszáll az egyik New Yorkból induló járatból. Felmerül a kérdés, hogy mit keres a lány abban a városban, amiben volt barátja lakik... Vajon visszaakarja hódítani? Vagy esetleg újra van közöttük valami? 

Persze ezek csak feltételezések, lehet, hogy a lányt csak a kötelesség hívta ide. Egyes források szerint az egyik londoni egyetemre jár. Sajnos azt nem tudtuk meg, hogy melyikre, mindenesetre kíváncsian várjuk, hogy mi lesz ennek a vége! Vajon felfrissítik kapcsolatukat? Esetleg újra összejönnek?

Idegességemben lecsaptam a laptopom tetejét. Felpattantam és kisétáltam a teraszra. Ki kellet szellőztetnem a fejem. 

Nem értettem, hogy miért kell még ezen csámcsognia a sajtónak. Hiszen nem is volt komoly a kapcsolatunk. Maximum egy hetet voltunk együtt, ha azt lehet nevezni egy kapcsolatnak. Inkább volt egy kaland, s ez is főleg az Ő részéről. Ő vetett véget neki, mert nem akart tőlem semmit. De ennek már rég vége. Én már elakarom felejteni! A bulvársajtó miért nem akarja?!

Annyira felidegesítettem magam ezen, hogy a könnyeim is potyogni kezdtek. Ott álltam összetörten újra. Pedig most igazán jól éreztem magam. S ha nem is mondtam ki, jól esett az, hogy Marvin ennyire szeretne megismerni, hogy Lydia ennyire kedves velem. Végre elkezdtem újra építkezni, erre ezek a szerencsétlen, élettelen újságírók elrontanak mindent. 

Idegesen lépkedtem vissza a nappaliba, és felhajtottam a laptopom tetejét. Gondolkoztam azon, hogy mit csináljak, ki írjam-e vagy sem. Végül hagytam, hogy az ösztöneim szerint cselekedjek. Ki írtam azt, amit először leírtam. A szín tiszta véleményem, az igazságot amit éreztem:

"Emberek, itt lenne az ideje, hogy túl lépjenek ezen az egészen! Több, mint 1 hónap telt el azóta! Én elakarom felejteni, maguk is tegyék ezt! Köszönöm."