II. - 6. fejezet

"Nincs rosszabb érzés, mint mikor búcsúzni kell. Megköszönni, lezárni, elválni majd elbúcsúzni. Nem lehet mit mondani. Nézel okosan, és csak azt várod, hogy mondjon valaki valamit. Valami szépet. Valami jót. De erre nincsenek szavak."

~ Másfél hét múlva

Alig bírtam elhinni, hogy az utolsó napom New Yorkban, hogy másnap Londonba utazom. Annyira hihetetlenül hangzott, de annyira boldoggá tett. Úgy éreztem, hogy ott tényleg újra tudok kezdeni mindent.
Viszont féltem is tőle, nem kicsit. Itt kell hagynom Mattet, holott ő mindig mellettem volt mindenben. Az életem meghatározó szereplője lett, nem túlzok, ha talán ő a legfontosabb nekem. Ismer, tud rólam mindent. Mert elmondtam neki, mert megbízom benne.
Reggel az ágyamban feküdve sokáig kerestem a választ arra, hogyha történik valakivel valami jó, akkor annak miért van árny oldala is. Soha nem álltam még ekkora lehetőség előtt, és végig akartam csinálni. De nehéz szívvel hagytam itthon a legeslegjobb barátom. A másik felemet.
Végül nehezen, de kikecmeregtem az ágyból, és megválaszolatlanul hagytam a fejemben lévő kérdést. Majd egyszer talán rájövök...
Jól akartam kinézni, mert az utolsó napom, amit Mattel együtt tölthetek mielőtt elmegyek. Jó, utána is lesz ilyen, mert kell ilyennek lennie! De akkor is... Ez más.
Sokáig tanakodtam azon, hogy mit vegyek fel, de végül rájöttem, hogy feleslegesen izgulok rá erre a dologra, úgy kell kinéznem, mint ahogy mindig kiszoktam. Lazán és kényelmesen. Ezért esett a választásom egy rövid, fekete bőr nadrágra és egy bő türkiz ingre, amit fekete pöttyök díszítettek.

Összeszedtem a cuccaimat egy táskába, majd elindultam a megbeszélt helyre, ahol találkoztam Mattel. Mikor odaértem, már ott volt, és várt rám. Nagy mosollyal az arcán ölelt magához.

- Eljött akkor ez a nap is. - mondta kicsit szomorkásan, mire összeszorult a szívem. 

~*~

A nap nagyon gyorsan eltelt, az idő rohant. Mintha csak tudta volna, hogy mi a helyzet, hogy már csak kevés időnk van arra, hogy együtt legyünk. Szomorúan nyitottam be a szobámba és gondoltam végig a történteket. Jól éreztük ma magunkat Mattel, de mégis ott volt köztük egy kisebb repedés. Mind a ketten tudtuk, hogy holnap új fejezet kezdődik mind a kettőnk számára.

Leülve az ágyamra a kezembe temettem az arcom. Nem értettem, hogy miért nehéz ennyire minden. Sok ideig ültem csendben, meg se mozdulva. Amikor felnéztem, azonnal a bőröndjeimre tévedt a tekintetem. Újabb problémával szembesültem, ugyanis rá kellett jönnöm, hogy azokból sincsen még kipakolva. Pedig szükségem lesz rájuk. 

Hátra dőltem az ágyamban, és a párnáim közé fúrtam a fejem. Számomra miért nehéz ennyire a bepakolás is?

~*~

Úgy ébredtem fel, mint egy félholt. Egész este nem tudtam semennyit aludni, mert végig kattogott a fejem. Minden apróságot kiveséztem magamban, szó szerint. Ez pedig elég ijesztő volt számomra, hiszen máskor sosem volt ilyen. Egyáltalán olyan sem volt, hogy ennyi mindenen gondolkoztam. Régen mindenre tettem, semmi sem érdekelt úgy igazából. Talán az se volt túl jó, de hogy ez sem az...

A cuccaimra szegeztem a tekintetem. Végül a ki-be pakolás dolgot megoldottam annyival, hogy a nyaralásos cuccaimhoz bedobtam még pár ruhát és összecsuktam a bőröndöt. Tudtam, hogy nem kerülhetem el, hogy kipakoljak belőle, de jobb volt halogatni. A rengeteg dobozra és táskára kidobtam tegnap este egy gyors ruha összeállítást, ami pont arra megfelelő volt, hogy órákat üljek a gépen. A kezembe véve őket bementem a fürdőbe, és magamra kaptam. A tükrömben néztem végig alaposan a csipkés trikómon, a bordó pulcsimon, és a teljesen egyszerű farmersortomon.

Gondolkoztam rajta, hogy a hajammal kezdek valamit, de végül hagytam kiengedve. Minek kezdtem is volna vele bármit. 

A kezembe fogtam a sok bőrönd közül kettőt, és egy nagy táskát és kimentem a szobámból. Miután kiléptem a küszöbön, még vettem egy gyors pillantást hátra, de összeszorult a szívem a látványtól. Szinte már teljesen üres volt a szoba, ahol leéltem az életem. A polcokon már kezdett a por letelepedni, a függönyt lágyan ringatta a szellő, ami a nyitott ablakon jött be. Mintha már teljesen üres lenne, pedig még el sem mentem teljesen. 

Megráztam a fejem, és elindultam a kijárat fele, ahol már Ed várt rám. Kivette a csomagjaimat a kezemből, majd tovább vitte a kocsihoz. Egyenlőre csak ennyit vittem magammal, a többit majd erre felbérelt emberek hozzák utánam. Gyorsan még bementem a konyhába, és írtam egy gyors üzenetet a szüleimnek, hogy elmentem. Csak, hogy tisztában legyenek vele...
Már épp mentem volna ki Edhez, hogy vigyen ki a reptérre, amikor valaki utánam kiáltott.
- Serena! - hallottam meg valakinek a hangját. Meglepődve fordultam az illető felé, aki kissé feszülten álldogált előttem.
- Apa?! - húztam fel a szemöldököm meglepődve.
- Tessék, itt van egy bankkártya. Tedd el, ezen mindig lesz bőven annyi pénz, mint amire szükséged lesz. - nyomott a kezembe egy kék kártyát, amit utána jól szemügyre vettem.
- Nem arról volt szó, hogy most adsz valamennyi pénzt és fizeted a lakásom, de utána egyedül kell helyt állnom? - kérdeztem értetlenül. Merthogy a megállapodásunk így szólt. Ezt beszéltük meg az egésszel kapcsolatban, és belementem.
- Erről anyádnak nem kell tudnia. - szögezte le azonnal. - Nem örülne neki, pedig nem engedhetlek el ilyen feltételekkel. Az hiányozna még, ha kikerülne a fedél a fejed fölül! - rázta meg a fejét.
- Hát, ha valakitől, akkor tőlem anyu biztosan nem tudja meg. Nincs vele jó viszonyom, ezután sem lesz. - rántottam meg a vállam hanyagul.
- Sajnálom a viselkedését, őszintén! Fogalmam sincs, hogy miért csinálja ezt, de nem tudok vele mit csinálni, ez van, ezt kell szeretni. Viszont az tudnod kell, hogy én büszke vagyok rád! - akart magához ölelni, de hátráltam egy lépést. Jól estek a szavai, nagyon. De nem tudtam csak elmenni ennyi év felett csak azért, mert most ezt elmondta nekem.
- Köszönöm, de most mennem kell. - raktam el a táskámba a bankkártyát, majd apura mosolyogva kimentem a házból. A vállam fölött még gyorsan visszanéztem rá. Ott állt ugyanott, lefagyva. Maga sem számított arra, hogy ennyire elutasító leszek vele. De mit várt ennyi év semmibe vétel után? Hogy a nyakába ugrok egy mondattól? Túl sok fájdalmat okozott nekem a viselkedésével, ennyivel nem tud megnyerni magának.
- Indulhatunk kisasszony? - nézett rám Ed, mire bólintottam és beszálltam az anyósülésre.
- Lola! - kiáltottam el magam hangosan, mire egy halk ugatás volt a válasz, a következő pillanatban pedig megjelent előttem a kiskutyám, akit eddig eléggé elhanyagoltam. - Gyere ide, szépség! Megyünk Londonba! - mosolyogtam rá, majd az ölembe vettem. Kétségtelen volt, hogy jön velem. Nem hagyhattam itthon, mikor senki sem szerette rajtam kívül. Sokkal jobb lesz neki velem, ráadásul én sem leszek egyedül.
Pár perc múlva Ed is bepattant mellém, és elindultunk. Vetettem még egy gyors pillantást a az otthonomra. Pontosabban a volt otthonomra. Ezentúl nekem London lesz az otthonom.
Nagyot nyelve vettem tudomásul, hogy nem annyira könnyű elmenni innen, még ha tudtam is, hogy nem voltak hozzám sose igazán jók az ebben lakó emberek. Persze, az utóbbi időben Anne megváltozott, de ennyi, s más semmi. Ehhez a házhoz maximum az emlékek kötöttek.
A repülőtérre hamar megérkeztünk. Szinte csak egyet pislogtam, és már ott is voltunk. Lassan, megfontoltam szálltam ki a kocsiból, és kikaptam Ed kezéből az egyik bőröndöm, mire morgott valamit. Sose szerette, ha nem hagyták végezni neki a munkáját, de én nem bírtam nézni, ahogy ő hozza utánam a csomagjaimat. Nem vagyok én hercegnő, hogy ilyen elvárásaim legyenek vele szemben.
Ahhoz képest, hogy még nagyon korán volt, rengetegen voltak. A szívem fájdult meg, ahogy láttam az embereket elbúcsúzni egymástól. Nehéz megválni valakitől, akit szeretsz. Még akkor is, ha csak pár napról van szó. Ha valaki fontos neked, akkor sokszor még egy óra is sok nélküle. Abba pedig rossz is belegondolni, hogy akár hónapokig is távol lehetsz tőle.
Fapofával kerülgettem az embereket, hogy a recepciós pulthoz tudjak menni. Azonban Ed megelőzött, és már intézte nekem a jegyem, ami le volt már foglalva. Mellé állva figyeltem ahogyan a férfi a gépét nyomogatva végzi a dolgát, majd a kezembe nyomva a repülőjegyet elirányított minket a várakozórészbe. 

Szemügyre vettem a jegyemet. Semmiben sem különbözött a többitől, nekem mégis más volt. Ennek a segítségével fogok átutazni egy másik kontinensre. Egy másik világba.
Gyorsan letöröltem egy kibuggyanni készülő könnycseppet és felemeltem a fejem. Meglepő látvány tárult elém, amikor megláttam velem szemben állni Őt. A másik felemet.
Elengedtem az eddig magam mögött húzott bőröndömet, és rohanni kezdtem felé. Hamiskás mosollyal tárta szét a karjait, majd amikor hozzáértem, szorosan magához vont. A könnyeim megállíthatatlanul kezdtek potyogni és még szorosabban akartam magamhoz ölelni.
- Mit keresel itt? Még korán van. - suttogtam a fülébe remegő hangon.
- Elakartam még búcsúzni mielőtt felszállsz a gépre. - mondta szomorúan. Ugyan tudtam, hogy mosolyog, de nem volt boldog. Ahogy én sem. Ennyi év után itt hagyom és elmegyek. Ennyi együtt töltött idő után, amikor maximum egy utca választott el minket, most egy óceán fog. Míg ő New Yorkban lesz, én Londonban. Más barátokra fogunk találni, más életbe kezdünk, egy újba. És bár tudom, hogy ezt mindenki elmondja egy ilyen helyzetben, én is elfogom. Nem fog tönkre menni a barátságunk. Nem leszünk olyanok, mint mások. Mi sokkal többet jelentünk egymásnak. Mi mások leszünk.
- Nem akarom, hogy itt maradj! - szipogtam halkan. Bármit megtettem volna azért, hogy velem tudjon jönni, hogy Londonban ott folytassuk, ahol itt abba hagytuk.
- Pedig muszáj. Neked most Londonban kell elvégezned a dolgod, nekem pedig itt kell folytatnom amit elkezdtem. - mondta keserűen. És bár igaza volt, mégis fájt. Talán erre mondják, hogy néha az igazság fáj.
- De attól még ugyanolyan jó barátok leszünk, ugye? Mi nem leszünk olyanok, mint mások, hogy a távolság eltávolítja őket egymástól, rendben? Mi kivételek leszünk, és ugyanolyan lesz a kapcsolatunk, mint mindig, jó? - engedtem el, és a szemébe néztem. Ugyan kicsit habozott, de egy nagyot bólintott.
- Mi kivételek leszünk. - mondta ki a szavakat lassan.
- Kisasszony, nem akarok zavarni, de sajnos a gépe hamarosan indul. - szólalt meg mögöttem Ed. Nagyot sóhajtva öleltem magamhoz újra Mattet.
- Hiányozni fogsz, nagyon! - mondtam neki remegő hanggal. A szívemet borzasztó fájdalom fogta el. A maradni akarás azonnal rám tört, de tudtam, hogy mennem kell, hiába akarok itt maradni.
- Te is nekem! Majd hívj fel, ha megérkeztél! - engedett el, és nyomott egy puszit a homlokomra. - Hamarosan látjuk egymást! - mondta keserű mosollyal az arcán, majd az arcomhoz nyúlva letörölte az arcomon lefolyó könnycseppeket.
- Hamarosan. - mondtam suttogva. Tudtam, hogy ez nem lesz olyan hamarosan, legalább 3-4 hónap, ha nem több. - Mennem kell. Imádlak! - nyomtam egy hosszú puszit az arcára, majd hátra fordulva megfogtam a bőröndöm és magam után húzva elindultam becsekkolni és leadni a csomagokat. Mellettem Ed szaporázta a lépteit. Még egyszer gyorsan visszafordultam és integettem szomorúan Mattnek. Említettem már, hogy a otthonomhoz, ahhoz a házhoz amiben felnőttem csak az emlékek kötnek. De egész New Yorkhoz ideköt az az ember, aki a világon a legtöbbet jelenti nekem. A másik felem.