II. - 4. fejezet

Sziasztok! Újabb depis résszel jelentkezem... Igazából magam is piszkosul ideges vagyok, de ez lényegtelen. Ígérem, nem sokára befog indulni a sztori, és ígérem nem okozok nektek csalódást! ;) Addig is remélem megelégszetek az ilyen... nem is tudom milyen részekkel. Ez is része a 2. évadnak! Remélem kapok pár visszajelzést! Jó olvasást! :) xx

"Csak rajtad múlik, hogy ki is vagy valójában. Mindenről te tehetsz. Ha a tükörből egy roncs néz vissza, ne okold a körülményeket. Sem a főnököd, sem a családod, sem a társad nem tehet arról, ahol te tartasz. Egyedül a te kezedben van az irányítás. Csak te húzhatod be a féket. Csak te fordíthatod el a kormányt. Ne hidd, hogy az élet szajhája vagy. Senkihez nem tartozol, és senkinek nem tartozol. Az életed elcseszheted, de tökéletessé is formázhatod."

Semmi kedvem nem volt elmenni bulizni. Fáradt is voltam az egész napos vásárlástól, meg úgy szimplán nem tartottam jó ötletnek. Volt egy rossz előérzetem, hogy nekem ma nem kéne mennem. De mivel Matt annyira akarta, hogy vele tartsak, belementem. Annyira megörült a válaszomnak, hogy ő akarta mindenáron kiválasztani a ruhámat amit felveszek. Erre is rábólintottam, mert nem akartam vele vitatkozni. Ugyan én nem akartam kirittyenteni magam, neki sikerült az egyik legkihívóbb ruhámat előhalásznia. Egy miniruhát, aminek az alja fehér míg a teteje fekete és a nyakamba kell kötni.

Inkább csak szó nélkül felvettem és ráhagytam. Nem akartam azzal elszomorítani, hogy nekem most nincs kedvem ehhez az egészhez. Meg úgy alapból elvette a kedvem az, hogy egyfolytában a múlttal jött, megint. Nem értettem a viselkedését, de próbáltam nem törődni vele.

- Csini vagy! - ölelt magához a félkarjával miközben az utcán sétáltunk.

- Igyekszem. - rántottam meg a vállam. Mivel nem kellett messze mennünk, gyalogoltunk. Mondjuk mi szinte mindenhova sétálva megyünk, csak akkor nem, ha messze van. Ez már egy ilyen kis bevett szokás.
- Csendes vagy. - nézett rám komolyan. - Meg úgy alapból, más vagy. Most miért nem vagy olyan vidám, mint szoktál? Hiszen bulizni megyünk, régen ettől mindig felpörögtél. Most pedig csendesen sétálgatsz, pedig ha megnézed nincs semmi okod rá. - mondta nekem komolyan. Tudtam, hogy igaza van. Boldognak kéne lennem, hiszen most minden jól alakul. De nem éreztem magam jól. Nem voltam önmagam. Hiányzott belőlem valami, de nem tudtam rájönni, hogy mi.
- Könnyű ezt mondani... Boldog lennék én, de nem tudok! Egyszerűen nem megy! - néztem rá tanácstalanul. Fogalmam sem volt róla, hogy mi is ez most. Miért vagyok ilyen. De rossz volt, nagyon.
- Nem értelek, de megpróbálok segíteni. - bólintott egy határozottat, majd gyorsabbra vette a tempót, mert már lehetett látni a szórakozóhelyet.
- Köszönöm. - suttogtam magam elé. Nem tudom, hogy meghallotta-e vagy nem, de nem bírtam hangosabban mondani. Hálásnak kellett volna végig lennem Mattnek, hogy mellettem van, erre pedig csak arra tudtam gondolni, hogy egyfolytában a múltat emlegeti. Szörnyű barát vagyok.
- Gyere, menjünk be! - fogta meg a csuklómat, és behúzott a nagy üvegajtón keresztül. Matt jóba volt itt pár emberrel, ezért mindig voltak nekünk kedvezmények mind a belépőben, mind az italokban. - Ser, most ne gondolj semmire, csak lazulj el! - nézett rám komolyan, majd a kezembe nyomott egy poharat. Nem tudtam mi van benne, de azonnal meghúztam. Utólag jöttem rá, hogy vodka volt. - Ez a beszéd! - vigyorodott el, majd ő is megitta a saját kis poharának a tartalmát. Közben pedig jól szemügyre vettem a helyet. Régen minden hétvégén itt voltam Mattel. Sőt, nem egyszer hétköznap is. Szinte ez volt a második otthonunk. Ugyan sokat voltunk itt, sok mindenre nem emlékszem. Néha voltak olyan kemény bulik, hogy nagyon leittam magam. Nem vagyok rá büszke, de ez is hozzám tartozik.
Visszagondolva az egészre furcsa, hogy akkor itt minden könnyebbnek tűnt. Azt hittem, hogy a gondjaim elől ide menekülhetek. Mindig is azt mutattam, hogy egy erős, talpra esett lány vagyok, és ezt én el is hittem magamról. De így visszagondolva az egészre, egyáltalán nem voltam az, és most sem.
- Adj még egy ilyet! - néztem Mattre hirtelen felindulásból.
- Oké. - nézett rám kicsit furcsán, de tudtam, hogy némileg örül neki. Tudta, hogy egyfolytában jár az agyam és mindenben keresem a hibát. Legfőképp magamban.
Egyre inkább ittam a különböző szeszes italokat. És egyre jobban kezdett körülöttem megszűnni a világ. Sokat táncoltam. Nem tudom kikkel, de jól éreztem magam. Végre nem gondolkoztam semmin, csak az ösztöneim szerint cselekedtem mindig. Nem mondom azt, hogy helyes volt az, amit tettem. Nem akartam olyan lenni, mint oly' sokan, hogy alkoholba fojtják a bánatukat. Én nem is voltam ilyen. Csak azt akartam, hogy ne járjon ennyire az agyam mindenen. Megnyugodni akartam egy kicsit.
Az életem sokkal könnyebbnek tűnt az alkohol hatása alatt. Egyre jobban éreztem magam, ahogy egyre többet ittam. Nem akartam ennyire leinni magam. Nem állt szándékomban, de a helyzet így hozta. Egy óra körül már a pulton táncoltam pár lánnyal együtt. A részeg fiúk pedig legeltették rajtunk a szemünket. Jól esett a figyelem. És tudom, hogy kaptam eddig is elég figyelmet Matt-től, de az nem volt ugyanolyan. Nekem egy olyan fiúnak volt a figyelmére szükségem, aki nem barátként, hanem nőként néz rám. Elakartam végre felejteni Harryt. Ő már a múlt, nekem a jelenre kell koncentrálnom. De akárhányszor elmondtam ezt magamban egyre nehezebb lett.
Gondolkozás nélkül belementem egy fiú játékába, aki a terem egyik sarkába invitált. Először csak a nyakamat puszilgatta, de végül áttért a számra. Nem csináltam semmit, csak élveztem a helyzetet. Végre megkaptam azt amit akartam. Amikor akaratosan megcsókolt, visszacsókoltam. Nem gondolkoztam azon, hogy mit teszek, hogy mennyire lejáratom ezzel magam. Egyszerűen élveztem.
- Annyira kívánlak! - suttogta a fülembe a fiú, akinek még csak a nevét sem tudtam. Nem válaszoltam, csak elmosolyodtam. Élveztem a fiú figyelmét, a csókjait. Nem voltam teljesen magamnál, de tisztán emlékszem az összes momentumra, a legkisebb apróságra is. Tudom, hogy hogyan nézett ki a fiú, hogy milyen zene szólt éppen. És arra is tisztán emlékszem, hogy mekkora fájdalom nyílalt a mellkasomba. A felismerés villámként hasított át az agyamon. Szinte láttam magamat, ahogy ezt csinálom. Egy semmirekellőnek éreztem magam, egy riherongynak. Ellöktem magamtól a fiút, és kirohantam az egész helyről.
A könnyeim patakokban kezdtek el folyni. Nem értettem, hogy hogyan tehettem ezt. Hogyan süllyedhettem ilyen mélyre. Nem szabad egy fiú miatt ilyet csinálni... Nem lenne... De ha ennyire fáj?
A ruhám szélét markolászva szeltem az utcákat. Nem tudtam merre megyek. Nem tudom miért csináltam... Talán a fájdalom elől menekültem? Mintha attól ellehetne. A nap boldog perceiben is ott van benned, hiába akarod, hogy elmúljon, ott van mindig benned. Piszkosul rossz érzés.