30. fejezet

Halihó emberek! Kissé későn, de itt lenne a rész, ami lezár egy részt a történetben. Igen, ezzel vége lenne egy 'évadnak'. Ezek után már nem a nyaralás körül fog forogni minden, hanem más dolgokon is. És, hogy min? Olvassátok tovább a történetet és megtudjátok! Előtte azonban lesz egy EGY HETES KIHAGYÁS, szóval a második évad első része jövőhét szerdán kerül fel. Addig kitartást, most pedig jó olvasást! xx

"Legyél hálás a rossz dolgokért az életben. Amiért felnyitják a szemed, hogy észrevedd a jó dolgokat, amikre eddig nem figyeltél."

Soha nem voltam azt hiszem ennyire búskomor, mint mikor fel keltem reggel. Egyáltalán nem volt kedvem semmihez, még ahhoz sem, hogy hazamenjek. Pedig itt volt az ideje. Szinte még úgy éreztem, hogy a vakáció elején járok, de máris indulhattunk haza. Persze ennek jelenhelyzetben örültem némileg, mert legalább távol leszek tőle. Egy darabig...
Semmi sem érdekelt, olyan voltam, mint egy élőhalott. Annenak köszönhetem azt is, hogy a cuccaim össze lettek pakolva, vagy hogy értelmes ruha volt rajtam. Ami egyébként meglepően az én stílusomhoz passzolt, nem az övéhez. Én sem tudtam volna jobban összeválogatni a türkiz inget a sötét arany szegecses sorttal.

 

Sose hittem volna, hogy ízlésesen tud választani ruhát az én ízlésemben. Sőt, még csak azt sem mertem volna megkockáztatni, hogy tudja mi az én stílusom. De pozitívan csalódtam benne tegnap óta már nem egyszer. Hiszen tegnap este aggódva várta, hogy megérkezzek, hogy mi van velem. Azt hiszem nyugodtan kijelenthetem, hogy életem során sose éreztem magamhoz ennyire közel. És milyen ironikus az, hogy ez pont akkor következett be, amikor történt ez az egész Harryvel...

Mikor elhagytuk a szállodai lakosztályunkat, nem volt kedvem megemlékezni az itt történt dolgokról, mint azt a filmekben szokták. Talán vidám emlékeim vannak róla, de az a sok vidámság mára már fáj. A lehető leggyorsabban akartam kimenni erről a helyről, lehetőleg úgy, hogy senkivel sem találkozok. Az egyetlen dolog amire koncentrálni akartam az az volt, hogy a bátyámtól rendesen eltudjak köszönni. Talán szeptembertől közelebb leszünk egymáshoz, de addig még van egy hónap. Az pedig nagyon sok idő.
A bőröndjeink már lent voltak a taxikban, ezért csak a táskám volt a kezemben. Annyira elakartam kerülni az ismerősöket. Pontosabban a fiúkat, hogy azt el sem lehet mondani. Nem akartam velük beszélgetni, nem akartam, hogy feljöjjön még csak véletlenül is ez a téma. Elakartam felejteni, habár nem nagyon sikerült. Persze ezt ennyi idő után nem is várhatom el magamtól.
Azonban a sors valami nagyon rossz játékot játszott velem. A szálloda halljában ott álltak és egymással beszélgettek. Automatikusan előhalásztam a telefonom és azt elkezdve nyomogatni úgy tettem, mintha nem vettem volna észre őket. Pedig ha tehettem mindig oldalra tekintettem, hogy lássam mit csinálnak.
Végig engem néztek, hogy mit teszek. Végül már teljesen szánalmasnak éreztem azt, hogy úgy teszek mintha nem venném őket észre felnéztem. Pontosan rájuk. Mindannyian engem néztek amitől kissé megtorpantam. A tekintetem összeakadt egy zöld szempárral, amitől a szívem egy pillanatig ütemtelenül kezdett el verni, majd jól megnéztem magamnak azt az arcot, amit most egy nagy monokli díszített. Matt jó erőset beverhetett neki tegnap este.
- Serena, ne nézd ennyire! - súgta a fülembe Anne. Gyorsan ránéztem és bólintottam egyet. Szép lassan közeledtünk a szálloda kijáratához, de utána egyszer sem néztem az irányukba. Erősnek kellett lennem hozzá, de sikerült. A könnyeimmel küszködve léptem ki a hotel bejáratán. Két taxi mellett ott állt Matt és Eric. Mind a ketten azonnal felém vették az irányt. Nem szóltak hozzám, egyszerűen magukhoz szorítottak egyszerre.
- Minden oké lesz, jó? - nézett mélyen a szemembe Eric, mire csak bólintottam egyet. Nehezen tartottam vissza a könnyeimet, de megfogadtam magamban, hogy már csak otthon a saját szobámban fogok csak sírni.  Addig ki kell bírnom.
- Figyelj, haza megyünk és mindent elfelejtünk, rendben? - súgta a fülembe halkan Matt, miközben újra megölelt. Szipogva bólintottam egyet. Bízni akartam abban amit mond, de lehetetlennek tűnt ezt csak úgy elfelejteni.
Szép lassan beszálltunk a taxikba és elindultunk a repülőtér felé. A taxi hátsó ablakán még visszanéztem a szálloda felé, ami vegyes érzelmeket váltott ki belőlem. Egyrészt itt éltem meg életem legjobb nyaralását, másrészt itt kaptam talán a legnagyobb pofont amit valaha is kaptam. A boldogságból semmi előjel nélkül a fájdalom legrosszabb formájába estem át. Becsaptak és kihasználtak, pedig én őszintén megszerettem őt.
Az elsuhanó épületeket figyelve mélyen elgondolkoztam. Az emberek kegyetlenek egymással. Megbántják, átverik és kihasználják egymást a saját  érdekükért. Hogyan is lehetne valaki teljesen bizalmas a másikkal? Hogy utána fájdalmat okozzon neki? Inkább leszek egy remete, minthogy még egyszer így érezzek.
A repülőtérhez hamar megérkeztünk. Olyan volt, mintha 2 perce utaztunk volna még csak. Pedig több mint fél órás út volt. Hosszú időt töltöttünk ott, míg becsekkoltunk és leellenőriztek minket, de végül túl jutottunk mindenen.
- Én megyek, mert indul a gépem. - állt fel mellőlünk Eric a legnagyobb szívfájdalmamra. Szükségem lett volna nagyon a támogatására, főleg most, ebben a helyzetben. Máskor még elviselem, hogy egy óceán választ el tőle, de most...
- Csak egy kicsit maradj még! - néztem rá könnyes szemekkel.
- Nem lehet Serena. Tudod, hogy szívesen tenném, de akkor lekésem a gépem! - ölelt magához szorosan. Teljesen megtörtem, nem tudtam betartani az ígéretemet, hogy csak otthon fogok sírni. Eltört a mécses és zokogva borultam a nyakába. - Minden rendben lesz, jó? Ne foglalkozz azzal a féreggel, csak gondolj magadra és légy boldog! Rövid az élet, használd ki és ne szomorkodj! - suttogta a fülembe. Ugyan nem láthattam, de tudtam, hogy mosolyog. Eléggé ironikus helyzet volt, hogy nemrég még én féltettem attól, hogy túlságosan is megbízik abban a lányban és utána pedig pofára esik. Erre pedig velem történik ez, pont azzal, aki ennek a legnagyobb szó szólója volt. Én hajtogattam neki azt, hogy nem szeretném a padlóról fölszedni és a társai. És most velem kell pont ugyanezt tenni. - Jól leszel? - kérdezte eltolva magától, mélyen a szemembe nézve.
- Megleszek. - néztem rá bizonytalanul. Ez volt az a válasz, ami most a legszebbnek hangzott. Nem mondhattam azt, hogy jól leszek, mert hazudtam volna. De azt sem, hogy nem leszek meg, mert azzal csak aggódásra biztattam volna.
Nem válaszolt, csak rám mosolygott biztatóan és nyomott a homlokomra egy puszit, majd Mattet ölelte meg és Annet is. Elköszönt még gyorsan, majd elindult a gépe felé. Végig követtem a szemmmel amíg el nem tűnt az alakja. Nem akartam, hogy elmenjen. Velünk kellett volna jönnie New Yorkba.
- Hercegnő, ne búslakodj már! - huppant le mellém Matt. Megrántottam a vállam, és a fejemet a vállára hajtottam.
- Köszönöm, hogy nem hajtogatod azt, hogy te megmondtad, hogy ez lesz a vége. Tudom, hogy hallgatnom kellett volna rád, de azt hittem, hogy Ő más... - néztem a távolba.
- Nem lenne értelme ezt hajtogatnom. Már megtörtént, nem lehet vele mit kezdeni. - mondta komolyan.
- Csak azt nem értem, hogy miért mindig az ilyen barmokat fogom ki. És tudod mi a legrosszabb most? Hogy én beleszerettem Matt! Komolyan! - töröltem le a kibuggyanó könnycseppjeimet.
- Túl fogsz jutni rajta. Túl fogunk jutni, együtt. - a világon a legjobban estek Matt szavai. Biztos voltam benne, hogy végig ott lesz mellettem és betartva a szavát segít nekem túljutni ezen a gödrön.
- Gyertek, nekünk is indul a gépünk! - állt fel Anne. Bólintottam egyet és felálltam.
Felszálltunk a repülőgépre és elfoglaltunk a helyünket. Én ültem középre a két oldalamra pedig Anne és Matt. A középső sorban ültünk, ezért esély sem volt arra, hogy az ablak mellé üljek le, pedig csak ott szerettem igazán utazni.
Elővettem a telefonom és felléptem a twitter profilomra.

@serena_wood Szép volt, jó volt... Szia New York! Pár óra és ott vagyunk. Most egy sokkal erősebb lánnyal fogsz találkozni... De előtte még ki kell sírnia a fájdalmát az ágyikójában. Egy a fontos, sose bízz meg egy olyan emberben, akit csak pár napja ismersz!

Osztottam meg a követőimmel. Gyorsan megnéztem, hogy végül is hány ember fogja ezt látni. A szám amelyet láttam sokkoló volt. Több mint ezer követőm volt. Nem értettem, hogy miért, ezért beírtam a google keresőbe a nevem. Azonnal kiadott rengeteg cikket, amiben mind arról írtak, hogy Harry Styles-al vagyok együtt. Kétségbeestem teljesen.

- Ó jesszusom! - csak ennyit bírtam kinyögni, mire egy meleg kezet éreztem az enyémen. Azonnal arra kaptam a tekintetem. Anne megszorította a kezem és biztatóan nézett rám. Támogatott, mellettem állt száz százalékosan. Ő is. 

Újra átmentem a twitter fiókomba és 'csiripeltem' egy újat.

@serena_wood Talán mégse lesz olyan könnyű elfelejteni ezt a 3 hetet... Miért ilyen nehéz?

Lehunyva a szememet mélyet sóhajtottam. Próbáltam a pozitív részét keresni a dolgoknak, azonban egészen nehéz volt megtalálni, mikor úgy éreztem, hogy minden összeomlott körülöttem. De végül is sikerült felfedeznem egy apró, de mégis nagyon fontos dolgot, hogy Matt, Eric és most már Anne is mellettem vannak. Támogatnak, mert tudják mennyire nehéz nekem. 

Vetettem egy utolsó pillantást a twitteremre. Furcsa volt ugyan látni, de az utolsó kiírásomra már rengetegen válaszoltak.

-**Harry**-

@serena_wood Talán mégse lesz olyan könnyű elfelejteni ezt a 3 hetet... Miért ilyen nehéz?

Összeszorult szívvel olvastam el az utolsó állapot frissítését. Tudtam, hogy fáj neki. De ő azt nem tudhatta, hogy nekem is nagyon. Nem hagyta, hogy megmagyarázzam miért tettem azt amit. Nem értheti a helyzetem. Nem tehetem ki annak, hogy ennyi évnyi megpróbáltatás után rengeteg rajongó fenyegető üzenetekkel zargassa, úgy, hogy ilyen messze van tőlem, hogy nem védhetem meg. Nem árulná el nekem, de tudnám, hogy fáj neki. Én csak azért vetettem véget annak ami köztünk volt, mert megvédeni akartam. De úgy néz ki, hogy ezzel csak még többet ártottam neki. Pedig én szeretem. Mindennél jobban.