29. fejezet

Sziasztok! Kicsit későn, sőt már vasárnap, de itt lenne a következő rész. Sajnálom, hogy ilyen későn, de remélem elnézitek nekem ezt a 4 percet, és felfogjátok ezt szombati résznek! :) Jó olvasást! xx

"A csalódás a legfájdalmasabb tapasztalat, nemcsak a személy miatt, akiben csalódtunk, hanem főképp azért, mert megsebesült bennünk a tisztelet vágya."

Kicsit elbizonytalanodtam, amikor beléptem a szálloda szórakozóhelyére. Mindenki megbámult, mintha egy idióta lennék, aki eltévedt a maskara bálból. Sokan biztosan első látásra elítéltek, pedig fogalmuk sem volt arról, hogy miért vagyok álarcban. Ez az egyik oka annak, hogy gyűlölöm az embereket. Képesek első látásra véleményt alkotni a másikról, holott nem is ismerik.
Nem törődtem velük különösebben, mert már rég nem számított mások véleménye. Tekintettemmel csak egy valakit kerestem, hogy tisztázzam vele a dolgokat, hogy elmondjam a véleményem arról, amit velem tett. Azt, hogy mennyire fáj amit csinált.
Tekintetemmel csak őt kerestem, nem érdekelt a többi ember. Azonban nagyon sokan voltak a helyiségben, így szinte alig láttam valamit. Végül valahogy a bárpultnál kötöttem ki és onnan próbáltam meg megkeresni. De sehol sem találtam. Már épp feladtam volna, amikor megpillantottam. Épp akkor lépett be a szórakozóhelyre a többi fiúval együtt. Hiába utáltam nagyon, hiába bántott meg, a szívem hevesebben kezdett dobogni és nem tudtam levenni róla a szemem. Még ha talán neki ez az egész nem is jelentett sokat, nekem igen. Sokkal többet, mint azt sokan gondolnák.
Nem láttam az arcán semmi érzelmet. Sem megbánást, sem megkönnyebbülést... Semmit. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Menjek oda és csak álljak elé? Vagy várjam meg még észre vesz? Végül úgy döntöttem, hogy cselekszem, és közelebb megyek hozzá. A tömegen átvágva indultam el arra felé, amerre mentek. A többiek mind egy csoportban voltak, csak ő állt külön tőlük és nézelődött össze-vissza. Mintha nem is velük lenne. Mivel némi takarásban voltam, előrébb álltam és vártam, hogy a szeme rám kalandozzon. Szinte azonnal észre vett és meglepődötten nézett végig rajtam. Majd lassú megfontolt léptekkel elindult felém. Nem tudta még, hogy ki vagyok, csak azt, hogy már ismer. Nem is merné gondolni, hogy mennyire. Futólag a többiek felé néztem. Senki nem vette észre a szituációt, csak Zayn. Ő már tisztában volt az egésszel.
- Te... - állt meg előttem Harry kissé izgatottan. - Mit keresel itt? - kérdezte halkan.
- Téged. - néztem mélyen a szemébe. Kis ideig egymás szemébe nézve álltunk ott, majd mintha csak leesett volna neki a szemei elkerekedtek.
- Az nem lehet... - nézett rám hihetetlenül. Azonnal tudtam, hogy végre rájött.
- De, lehet. - mondtam neki hidegen és levettem az arcom elől az álarcot.
- Miért nem mondtad el? Akkor talán nem így történt volna... - nyúlt a karom után, de hátrébb léptem.
- Min változtatott volna? Nem használtál volna ki? Azt kötve hiszem. - ráztam meg a fejem.
- De igen! Akkor talán sokkal komolyabb is lehetett volna! - mondta, mintha csak magának akarná bizonyítgatni.
- Komolyabb lett volna?! Maximum számodra lett volna komolyabb! Nekem már így is az volt... Azt hittem, hogy ez ennél sokkal több számodra is! Hülye és naiv voltam, hogy elhittem, hogy ez több számodra egy kalandnál! - néztem rá könnyes szemekkel.
- Több is volt, csak... - kezdett volna el magyarázkodni, de nem tudott semmit sem mondani.
- Csak? - húztam fel a szemöldököm. Nem tudott semmit sem válaszolni, ami csak még jobban felidegesített. Meggondolatlanul közelebb léptem hozzá és kiadtam magamból az összes dühömet. - Mond meg nyugodtan, hogy neked ez nem jelentett semmit! Csak jó voltam arra, hogy elszórakozz valakivel a vakációdon, nem? Végül is miket gondoltam, hogy majd ebből több lehet... Hisz te vagy a nagy Harry Styles, aki mindent megtehet és bármit megkaphat! El sem tudom képzelni, hogy hogy lehettem ilyen hülye, hogy bedőltem neked... - néztem rá dühösen. Először láttam a szemében azt, hogy megbánta azt amit tett. Nem tudott semmit sem szólni, mert tudta, hogy igazat beszélek.
- Serena, csak ha egy kicsit is meghallgatnál abból, amit mondani szeretnék... - kezdett volna el beszélni hosszú szótlanság után.
- Minek? Hogy szépen kimagyarázd magad? Biztos, hogy nem! Már így is hülyére vettél, nem hagyom, hogy ezt tedd velem még egyszer! És most boldog lehetsz, mert mindent tudsz rólam, gyakorlatilag az egész életemet, mert mindent elmondtam neked! - löktem meg a mellkasánál. Nem szólt semmit, csak a kezét arra a pontra rakta, ahol hozzá értem.
- Én sajnálom! Nem azért csináltam ezt az egészet, mert kihasználtalak! Semmi köze sem volt ennek ahhoz, amit ma mondtam neked! - nézett rám könyörgően.
- Nekem nem kell magyarázkodnod! Egyszerűen csak azt fogd fel, hogy hagy békén egy életre! - néztem rá utoljára, majd mellette elfutva kimentem az egész helyről. Nem tudtam merre megyek, csak mentem előre. Végül valahogy az óceán parton kötöttem ki. Hirtelen eszembe jutottak az emlékeim, ahogy itt voltunk álarcban és őszintén beszélgettünk egymással. Akkor el sem tudtam volna képzelni, hogy megtörténhet ez az egész. Akkor azt sem hittem, hogy találkozok vele még valaha. És erre a sors összehoz vele...
A szemeim megteltek könnyel, majd inkább tovább mentem, mert nem bírtam tovább. Ki kellett magamból adnom az érzelmeimet. Lekerültem valahogy a szálloda parkolójába és ott a falnak dőlve próbáltam visszatartani a sírásomat. Azonban ez ott lehetetlennek tűnt. A látásom elhomályosodott a rengeteg könnytől. Nem bírtam tovább magamban tartani az érzelmeimet. A mellkasomban valami hihetetlen nagy fájdalom volt, mert ezt tette velem. Ráadásul megalázottan éreztem magam. Újra és újra csak az játszódott le a fejemben, hogy ezért nem szabad közel engedni magamhoz senkit. Mert ekkora nagy fájdalmat okoz.
Lassan lecsúsztam a falmentén és leültem a hideg kőre amivel a parkolóház volt kirakva. Nem érdekelt az, hogy felfázhatok vagy akármilyen más betegséget elkaphatok. Az én helyzetemben már minden csak jobb lehetett. A legnagyobb ellenségemnek sem kívánom azt az érzést, amit akkor éreztem.
Sokáig ültem ott egyedül. Nem bírtam elviselni azt az érzést ami egyfolytában bennem volt. Hiába akartam másra gondolni, egyfolytában csak az arca villant be, a zöld szeme. Nem rég még azt akartam, hogy had maradjak itt életem végéig, most már csak arra tudtam gondolni, hogy minél hamarabb menjek el ebből a hotelból és felejtsek el mindent. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, mert életem egyik legjobb nyaralása volt. De akárhányszor csak rágondoltam a fájdalom a szívembe mart.
- Ser! Végre megvagy! - hallottam hangfoszlányokat. Tudtam ki az, de sokkal jobban érdekelt a saját fájdalmam. - Hallod, azonnal állj fel! - szólt rám dühösen. Nem csináltam semmit, csak ráemeltem a tekintetem. Imádtam Mattet, de nem tudhatta, hogy mit éreztem akkor. Ezt csak akkor lehet megérteni, ha valaki átéli. -Komolyan mondom, megérte bevernem a képét annak a baromnak! - ahogy meghallottam amit mondott nem hittem a fülemnek.
- Mit csináltál?! - kérdeztem tőle hisztérikusan. Nem válaszolt, ezért tudtam, hogy jól hallottam mindent. - Matt, te megőrültél?! - kérdeztem tőle hisztérikusan. Felpattantam és közelebb mentem hozzá. - Kérlek, ne nyúlj hozzá többé, jó? - néztem rá, bár a könnyeimtől nem igazán láttam tisztán.
- Ígérem! - ölelt magához szorosan. Egyáltalán nem az érdekelt, hogy Harryt megverte, mert én is megtettem volna, ha egy kicsivel is erősebb vagyok. Az érdekelt, hogy bemocskolta a kezét egy ilyen szeméttel.