II. - 15. fejezet

"Ő engem soha nem fog szeretni. Tudom és tudnom is kell, mert különben belepusztulok ha mással látom majd."

Utáltam mindig is a hétfőket, a gimiben is. Ez nincs másképp se az egyetemen sem, főleg, hogy 0. órában is van kommunikáció órám. Ráadásul vasárnap este még arra sem tudtam rávenni magam, hogy elaludjak rendes időben. Egyfolytában azon rágódtam, hogy minden jól menjen a másnapi "baráti találkozómon". Megbántam magamban már ezerszer, hogy igent mondtam rá.
Reggel gyorsan magamra kaptam egy borsó kötött pulcsit egy fekete csőnadrággal, majd felvettem még hozzá egy nagy arany medálos nyakláncot.

Begöndörítettem villám sebességgel a hajam és már indultam is az iskolába. Az órára épphogy csak beestem, de szerencsére még a tanár előtt. Lehuppantam Lydia mellé a megszokott helyemre, és egész órán próbáltam megállni, hogy ne aludjak el. A tanárok így is eléggé unalmasan tudnak beszélni a dolgokról, de most még jobban annak tűnt. 
- Na, izgatott vagy már amiatt, hogy ma este találkozol újra Harryvel? - kérdezte vigyorogva  Lydia. Őt jobban izgatta a dolog, mint engem.
- Sokkal jobban érdekel az, hogy mit fognak majd rólam gondolni a többiek... - mondtam neki komolyan. Nem mondanám, hogy meglepődött, de nem is lett volna rá oka. Ez a párbeszéd már tegnap is lejátszódott közöttünk. 
- De Serena! Ne legyél ennyire komoly! - mondta még mindig vigyorogva. Komoly önuralom kellett ahhoz, hogy ne vágjam Lydia képébe azt, amit gondoltam. Ő könnyen beszél, hogy ne legyek ennyire komoly... Nem ő csinálta végig azt amit én. Nekem is sokkal jobb lenne az életem, ha már 3 éve egy olyan odaadó barátom lenne, mint Tom. Talán akkor én se lennék ennyire komoly.
- Ez nem olyan könnyű, mint amilyennek hiszed - mosolyogtam rá műn, majd megkétszereztem a lépteimet. Még nem részleteztem a dolgokat Lydiának, de még nem is állt szándékomban. Nem ismertem még annyira, hogy tudjam, később esetleg ne használná fel ezt ellenem. Inkább hagytam, hogy had gondoljon azt amit akar. Később, ha szorosabb lesz a kapcsolatunk, akkor úgyis elmesélek majd neki mindent. 
- Te tudod - rántotta meg a vállát Lydia. Biztos voltam benne, hogy rengeteg kérdőjel van a fejében, és hálás voltam neki, mert nem zúdította rám az összes kérdését. Tudta, hogy úgyse válaszolnék rájuk. Még nem.
- Itt van a kedvenc modellem! - hallottam meg Marvin hangját magam mögött. Vigyorogva fordultam felé, majd szorítottam magamhoz. Az első napokban el sem tudtam volna képzelni, hogy egyszer ennyire megszeretem. De jobban megismertem, és rájöttem, hogy tud kedves is lenni, ha leveti magáról azt az idegesítő, szemtelen énjét. 
- Itt a kedvenc modellsrácom! - vigyorodtam el, mikor elengedtük egymást. Zavartan vettem észre, hogy mellette ott áll Gale is, akivel péntek este nem is beszéltem. Nem hiszem, hogy örült annak, hogy a partnere csak úgy szó nélkül eltűnt. - Szia! - mondtam neki mosolyogva. Nem tudtam, hogy mit is mondhatnék neki. 
- Mi a programod holnap délután? Mert el kéne jönnöd velem valami jó kis ajándékot venni Ashleynek! Szerdán leszünk 2 hetesek és nagyon szereti megünnepelni az ilyen dolgokat - nézett rám kétségbeesetten Marvin. Ashleyvel sikeresen sikerült összejönnie, aminek igazán örülök. Mintha kivirult volna azóta jobban. Mármint a humora még idegesítőbb, mint volt.
- Persze, ráérek - bólintottam nevetve.
- Örök hála Serena! - mondandójába a csengő éles hangja vágott bele. Gyorsan elköszöntünk Lydiával a fiúktól és az előadó terem felé vettük az irányt. Így is késve, de végül befutottunk az órára.

~*~

- Lola, most nézd meg, teljesen összepiszkoltál! - szóltam kiskutyámhoz mikor megérkeztünk haza a sétáltatásból. Nem rég esett kint az eső, és Lolának sikerült a legnagyobb pocsolyákba belemennie, utána pedig teljesen összeugrált. S bár úgy terveztem, hogy nem öltözök át Harry "baráti összejövetelére", most mégis kénytelen voltam. Előtte azonban még gyorsan a fürdőszobába vittem Lolát és lemostam róla a sarat, nehogy a lakást is teljesen összepiszkolja, ha már engem sikerült is neki. 

A szobámba érkezve  észre vettem, hogy a laptopom villog, ezért gyorsan le is ültem elé. Mosolyogva vettem tudomásul, hogy Matt videóhívást indított, ezért villogott a laptopom. Gyorsan elfogadtam a hívást és belevigyorogtam a kamerába.

- Szia Hercegnő! - integetett nekem kissé nyúzott fejjel.

- Matt, milyen korai vagy ma! - nevettem el magam. New Yorkban még csak 10 óra volt, amikor Matt még nagyban szokta húzni a lóbőrt általában. Most is nemrég kelhetett fel, mert a haja még össze-vissza állt és az arca is nyúzott volt.

- Ne örülj ennyire, mindjárt megyek állásinterjúra! - mondta a fogai között kiszűrve. - Apám teljesen bekattant, hogy végre munkát keresek ezért egy csomó ismerősénél beajánlott. Az utolsó két napban csak 4 állásinterjún voltam, ráadásul mind ilyen irodai munka, amihez közöm sincs. Amikor dolgozni akartam, akkor valami futárságra vagy valami ilyesmire gondoltam, nem pedig egy irodaházba robotnak! - ráncolta a homlokát idegesen. Tudtam, hogy nem lehet könnyű neki, de elég vicces volt a helyzete.

- Még a végén befogsz savanyodni! - nevettem egy jó ízűt rajta. Hosszú percekig nevettem, amit Matt csendben várt ki, majd amikor befejeztem megszólalt:

- Remélem jól szórakozol Serena! - mondta, mire bólintottam egy nagyot.

- Tökéletesen - válaszoltam neki. 

- Oké, ejtsük ezt a témát, inkább azt mond el, hogy miért vagy tiszta sár! - mondta, miközben kibontott egy tábla csokit.

- Reggel máris csokit zabálsz?! - kérdeztem tőle, mire csak legyintett egyet, hogy inkább válaszoljak az ő kérdésére. - Esett ma az eső, és tiszta latyak lett minden kint. Természetesen amikor elvittem Lolát megsétáltatni, neki sikerült az összes pocsolyába belegázolnia és utána összeugrált. Úgy terveztem, hogy nem öltözök át estére, de így kénytelen leszek... - húztam el a számat.

- Hová készülsz? - kérdezte lazán, miközben egy nagyot harapott a csokiba. Igen, Matt szokása, hogy nem kockánként eszi a táblás csokit, hanem egybe a szájába tömi. Ez teljesen normális szerinte.

- Tartunk egy kisebb összeröffenést sulis ismerősökkel - rántottam meg a vállam, mintha minden így is lenne. Tudtam, hogy nem mondhatom el neki, hogy beleegyeztem a békülésbe Harryvel. Egyáltalán azt sem mondhattam el neki még, hogy találkoztam Harryvel. Hisz' nemrég még miattam vert be neki egyet. Tiszta ideg lenne, ha most ezt csak úgy közölném vele. Persze, egyszer úgyis elmondom neki, mert különben máshonnan fogja megtudni, ami még rosszabb. De mindenképpen ezután az este után akarom vele közölni. 

- Szóval lecseréltél? - húzta fel a szemöldökét.

- Normális vagy?! Annyira hiányzol a suliból, hogy az elmondhatatlan! Annyira hiányoznak a beszólásaid, az, hogy látványosan unatkozol. Meg úgy alapból, hogy legyen mellettem testközelben valaki, akinek mindent elmondhatok őszintén. Persze, megismerkedtem pár sráccal és lánnyal, de tudod milyen vagyok. Nem nyílok meg mindenkinek olyan gyorsan, mint mások - mondtam neki, mire lágyan elmosolyodott.

- Nekem is hiányoznak a beszólásaid az embereknek, hogy képes vagy egy pillanat alatt bárkit a földig tiporni. Egyszerűen hiányoznak a veled eltöltött percek, az a sok nevetés... - lehunytam a szemem, és visszatartottam a könnyeim. Iszonyatos módon hiányzott Matt az életemből, hiába szereztem magamnak új barátokat, új ismerősöket. Hiába van egy "új" életem Londonban. Egy részem, mintha nem lenne velem.

~*~

Hosszas gondolkozás után úgy döntöttem, hogy összekapom magam és felöltözök rendesen, nem pedig félvállról. Jó, a végeredmény nem egészen olyan lett, mint amilyennek terveztem, de most így volt kedvem felöltözni.
Felvettem egy fekete csőnadrágot egy nagyon nagy fehér kötött pulcsival. A nyakamba raktam egy sötétbarna kötött sálat és a fejemre húztam egy hozzá tartozó 'manó' sapkát is. A lábamra húztam a sötétbarna bakancsom, és egy jó nagy barna táskába belepakoltam a cuccaim. 

Nem mondom azt, hogy nagyon kicsíptem magam, de legalább kényelmesen éreztem benne magam. A megbeszélt időpontra lementem a nagy ház elé, ahol már egy nagy fekete Range Rover állt. Biztos voltam benne, hogy csak abban lehet Harry, mert az ablakai le voltak sötétítve. De hogy ebben jobban biztos legyek, még ki is szállt az autóból.

- Örülök, hogy tényleg jó címet adtál meg! - állt meg mellettem vigyorogva.

- Miért, mit gondoltál rólam? - néztem rá, mint aki ilyet el sem tud képzelni. Pedig igenis eltudtam. Először hamis címet akartam megadni neki...

Harry udvariasan kinyitotta nekem az ajtót, mire megforgattam a szemem. Semmi szükség nem volt hízelgésre. Megvártam míg beszáll a kocsiba és elindítja a motort, utána pedig rögtön megkérdeztem amire már igazán kíváncsi voltam.

- Kik lesznek ott ezen a "baráti összejövetelen"? - kérdeztem tőle. Egy pillanatra rám nézett, majd újra az útra szegezte a tekintetét és válaszolt:

- Csak a szokásos banda; Liam, Danielle, Louis, Eleanor, Zayn, Perrie, Niall és Jenny - rántotta meg a vállát.

- Ki az a Jenny? - kérdeztem tőle azonnal, mire féloldalasan elmosolyodott.

- Niall egy régi barátja. Miért, mit gondoltál, ki lenne? - kérdezte egyfolytában engem nézve. Épp egy piros lámpánál álltunk, aminek nagyon nem örültem.

- Nem tudom, csak kérdeztem - válaszoltam félvállról. Jó, igazából azt hittem, hogy Harry valami barátnőcskéje, de ez hét pecsétes titok.

Az út további részében csendben üldögéltünk és hallgattuk a rádió halk hangját. Szerencsére nem állt be közöttünk az a kellemetlen csend. Nem azért nem beszélgettünk, mert nem lett volna miről, hanem mert nem akartunk. 

- Megjöttünk! - mondta Harry, ami kicsit megijesztett. Elbambultam kissé. Már épp kiakartam volna nyitni az ajtómat, amikor az magától kinyílt.

- Képes vagyok kiszállni egyedül is! - mondta Harrynek miközben kikecmeregtem a kocsiból.

- Udvariasság. Nem tudom, hogy hallottál már erről - villantotta ki tökéletes fogsorát. Legszívesebben visszavágtam volna neki, de magamban figyelmeztettem magam, hogy azért jöttem ide, hogy béküljünk, hogy barátok legyünk. 

- Hallottam róla, de nem szeretem, ha egy gyenge kislányként kezelnek - válaszoltam neki halkan.

- Ettől miért lennél gyenge? Serena, ne viccelj már! - rázta meg a fejét értetlenül. 

- Kitudom nyitni magamnak az ajtót, ennyi - legyintettem végül. Soha, senki nem érti meg, hogy miért nem szeretem ezt a modort. De talán ez így is a jó.
- Inkább menjünk be! - intett a nagy ház irányába, amelynek az ablakaiból világosság szűrődött ki. Azonban még mielőtt elindultunk volna, mind a ketten arra lettünk figyelmesek, hogy egy autó parkol le Harry kocsija mellé. A járműből nemsokára egy személy is előbukkant, azonban nem láttam még rendesen a sötétben. De ahogy közeledett tudtam már, hogy egy nőről van szó, mert hallottam a magassarkúja kopogását. És ahogy egyre közelebb ért, egyre jobban láttam a lányt, aki nálam pár évvel lehetett idősebb. Hosszú, szögegyenes hidrogén szőke haja volt, tökéletes sminkje és egy egészen mini rövidnadrág rajta, ami alá valami sötét harisnyát vehetett fel és a felsőjére egy bőrkabátot. Az arcán hatalmas vigyor volt ahogy közeledett felénk. 

- Harry! - ugrott a nyakába göndör barátomnak, aki meg volt lepődve. A lány cselekedete után pedig én is meglepődtem. A gyomrom görcsbe rándult ahogy láttam, ahogy megcsókolja Harryt. Ahogy ott álltam kővé dermedve, azt hiszem összetört bennem valami. Újra.

II. - 14. fejezet

"Talán megbántam azt, hogy hogyan végződött a kapcsolatunk, de azt sosem fogom megbánni, amink volt."

~ Serena szemszöge

Kócosan és ziláltan keltem fel. Felzaklatottak a tegnap este történtek. Még most sem tudtam teljesen felfogni, hogy valóban találkoztam Harryvel újra. Sőt, azt sem, hogy szóba álltam vele újra. Tegnap este úgy feküdtem le, hogy biztos nem megyek el a kávézóba hozzá, mivel nem volt mit megbeszélnünk egymással. Békén kellett volna hagynunk egymást. De reggel mégis volt egy kis hang a fejemben, hogy nagy hiba lenne, ha nem mennék el. Egyfolytában az volt a szemem előtt, hogy lehet, hogy minden olyan boldog lehetne, mint a nyáron volt vele. 
Egész nap ezen rágódtam. Ki se mozdultam a lakásomból, csak a televíziót és a laptopomat bámultam. Próbáltam ugyan segítséget kérni Lolától, de egy ugatással válaszolt mindig. Sajnos nem értek a nyelvén, úgyhogy nem lett sok hasznom belőle. Végül viszont úgy döntöttem, hogy elmegyek. Azt hajtogattam magamban, hogy semmit sem veszíthetek azzal, hogy elmegyek. Maximum összeveszek vele, de akkor soha a büdös életben nem akarom látni. Még ha ez valamilyen szinten fáj is nekem.
Felvettem magamra egy barna inget egy fekete csőfarmerrel, a hajamat pedig gyorsan megcsináltam. 

Elég későn hoztam meg a döntésem, ezért késésben voltam már. Felhúztam a lábamra a barna bokacsizmám és útnak indultam. Október eleje volt, de egy ingben jól éreztem magam pont, igaz, néha az őszi szellő miatt kirázott a hideg. Vagy talán attól az izgalomtól, amit éreztem... Egyfolytában csak a lehetőségeken gondolkoztam; hogy összeveszünk vagy kibékülünk vagy barátok leszünk és a többi és a többi. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy mire észbe kaptam már a kávézó előtt álltam. 

A kinti székeken csak páran ültek. Körbe néztem, hogy esetleg meglátom valahol, de mivel nem, bementem az épületbe. Érdekes, hogy ott sem voltak sokkal többen. Ugyan sok asztal volt, de csak 4-5-nél ültek emberek. Talán pont ezért választotta Harry ezt a helyet a találkozóra. Nem túl nyüzsgős, ez pedig neki pont ideális. 

Óvatosan lépdeltem az asztalok között. Egyenesen a pulthoz mentem, mert nem láttam sehol Harry göndör fürtjeit. Kellemetlenül éreztem magam, mert Ő hívott ide, de mégsem láttam sehol. 

- Eljöttél - állt meg mellettem valaki. A hangról azonnal felismertem. Óvatosan felé néztem. Vigyorogva állt mellettem.

- Nem azért, mert feltétlenül megbocsájtok. Csak hallani akarom részletesen a magyarázatod - mondtam neki annyira hidegen, amennyire csak tudtam. Nem akartam azt, hogy csak egy kicsit is jobban elhiggye, hogy megbocsátottam neki. Jó, persze talán ennek a reményében jöttem ide, de erről neki nem kellett tudnia.

- Oké, üljünk le valahova! - mondta nyugodtan. Nem vette figyelembe amit előtte mondtam neki, ami kicsit idegesített a hatalmas mosollyal az arcán egyetemben. Az egyik eldugottabb asztalhoz vezetett, ahol úriember módjára kihúzta előttem az egyik széket. Vigyorogva várta, hogy leüljek, de helyette a másik székre ültem le. Azt hiszem ezzel egyértelmű célzást adtam a számára, hogy nincsen oka jó pofizni. 

- Látom eléggé rossz passzban vagy ma - jegyezte meg miközben leült.

- Nem vagyok rossz passzban, de nem szoktam az olyan emberekkel jó pofizni, akik megbántottak - mondtam neki végig a szemébe nézve, ami így utólag nem volt jó ötlet. Újra elvesztem benne, akár régen. Még mindig olyan gyönyörű zöld volt. 

- Mi lenne, ha kicsit túl lépnél ezen? Tegnap elmondtam, hogy miért csináltam azt amit! Itt lenne az ideje, hogy kicsit próbálj megérteni engem, ne csak nekem kelljen téged - váltott komolyabb hangnemre. 

- Nem tudok túl lépni, Harry! Képzeld, nem! Azt hittem, hogy tök jó minden, rendben vagyunk, erre kidobsz egy nyomós érv nélkül! Tudod mennyire összetörtél? Tudod mennyi ideig ücsörögtem a szobámban búskomoran? Ezen nem tudok túl lépni azért, mert te megmagyaráztad, hogy csak nekem akartál jót! - mondtam neki felháborodva. Próbáltam halkan beszélni, hogy ne hallja meg véletlenül se senki, de fortyogtam. Mégis hogyan hordhat össze ennyi baromságot?

- Figyelj, én nem tudtam akkor még milyen vagy. Azt hittem, hogy egy törékeny lány vagy, aki még nem tudja milyen is az élet valójában. Nem tudtam akkor még, hogy te vagy az a lány az álarcos buliról. Most már teljesen összeállt a kép bennem. Tudom, hogy végig tudtam milyen vagy. Már értem, hogy miért cselekedtél sokszor olyan kuszán, tudom, hogy egy erős lány vagy! Akkor azt hittem akkor, hogy nem tudnál megbirkózni a sajtóval, a sok rosszakaratú rajongóval. De mára már tiszta, hogy képes lennél rá! - megtámaszkodott az asztalon és felém hajolt. Végig a szemembe nézett. Ismertem már annyira, hogy tudjam, igazat beszél. Talán ennyinek elégnek kellett volna lennie ahhoz, hogy mindent félredobva a nyakába ugorjak. De nem tudtam... Még nem.

- Harry, ez mind szép és jó, de hogyan bíznék meg innentől kezdve benned? Honnan tudjam, hogy nem lesz még egyszer egy ilyen kirohanásod? Hogy nem küldesz el újra? - kérdeztem tőle. 

- Mert fontos vagy nekem! Egyszerűen nem tudlak kiverni a fejemből! Tudod milyen lelkiismeret furdalásom volt miattad nap mint nap? Hagyd, hogy helyre hozzam! Egyszerűen csak legyünk barátok, jó? Semmi több! - tartotta maga elé a kezét. 

- Nem is tudom... - azonnali fejtörést okozott nekem a dolog. Nem azzal volt a gondom, hogy Harry a barátom legyen. Egyszerűen azt nem tudtam eldönteni, hogy ennyi együtt töltött idő után képes lennék-e csak a barátja lenni. Egyáltalán szeretnék-e csak a barátja lenni. 
- Serena, ne legyél ilyen! - nézett rám könyörgőn nagy zöld szemeivel. 
- Rendben - bólintottam végül. Megpróbálni meg lehet. Nem veszthetek semmit. 
- Szuper! - vigyorodott el. - Akkor, ha szabad máris meghívlak egy kis baráti összejövetelre hétfő este hozzám! - vigyorgott egyfolytában. 
- Nekem sulim van - vágtam rá zsigerből. Baráti összejövetel? Akkor találkoznom kell Perrie-vel, Daniellevel, Eleanorral és a bandából is mindenkivel. Nem akartam eléjük állni. 
- Ugyan Serena! Ne legyél ünneprontó! Gyere el csak pár órácskára! Majs én érted megyek, csak mond meg hova - mondta, majd az alsó ajkát lebiggyesztette. Próbáltam ugyan valami indokot kitalálni, hogy nem tudok menni, de nem tudtam. Beadtam a derekam és máris izgulni kezdtem, hogy mi lesz ezen a kis "baráti összejövetelen". Harry azt is kikönyörögte belőlem, hogy adjam meg a lakáscímem és majd ő értem jön hétfőn. Ez kedves gesztus volt tőle, de nem biztos, hogy akarok vele eltölteni nem tudom mennyi időt egy kocsiban. 

~*~

- És mi újság Londonban? - kérdezte Matt, miközben azt figyelte, hogy a ruhákat hajtogatom, majd berakom a gardróbomba. 

- Zajlik az élet - rántottam meg a vállam.

- És mi volt azon a híres-neves gólyabálon? - kérdezte felvonva a szemöldökét.

- Semmi, csak a szokásos. Mindenki leitta magát és ennyi volt nagyjából - rántottam meg a vállam, mintha valóban ennyi történt volna. De nem akartam neki elújságolni, hogy ma találkoztam Harryvel, mivel tegnap kikönyörögte. Matt volt az az ember, aki ennek a legjobban nem örült volna. A nyáron is, okozott egy kisebb sérülést Harrynek, amikor kidobott. 

- Unalmas volt? - kérdezte.

- Eléggé - bólintottam egyet. Próbáltam a legjobb formámat hozni, hogy ne láthassa, hogy valamit eltitkolok előtte. Ezt nehéz volt, mert Matt úgy ismert, mint a saját kisujját. 

- Megnyugodtam, hogy nem jobbak a bulik, mint velem voltak - vigyorodott el, mire felnevettem.

- Matt, azok felülmúlhatatlanok! - vigyorogtam bele a kamerába. - De inkább most te mesélj, mi a helyzet New Yorkban? - kérdeztem, hogy nehogy esetleg még felhozza ezt a gólyabálos témát és esetleg elszóljam magam vagy ilyesmi. Tudtam, hogy nem titkolhatom örökké előtte azt, hogy találkoztam Harryvel, de jelenleg az tűnt a legjobb megoldásnak, hogy minél később tudja meg.

II. - 13. fejezet

Sziasztok! Az előző résznek nagy sikere volt, köszönöm az összes kommentet ami érkezett hozzá! Nagyon sokat jelentett számomra az összes! :) Mint láthatjátok új külseje van a blognak, ami remélem elnyerte a tetszéseteket! Szerintem ez eddig az egyik legjobb, várom a ti véleményeteket is! :) Valamint igyekszek pár újítást is csinálni blogon, pár menüt létrehozni. És hogy azok milyenek lesznek? Majd meglátjátok! Nagyon sok ötletem van mind a történethez, mind szimplán a bloghoz, úgyhogy remélem tetszeni fog nektek! :) Jó olvasást az új fejezethez! :) xx

"Tudom, tudom, hogy önző dolog azt várni, hogy te is olyan szomorú legyél miattam, mint amennyire én miattad, de legalább megvigasztalna a tudat, hogy egyszer tényleg sokat jelentettem neked."

Ahogy ott álltam és néztem Őt, a szívem újra darabokban hevert. Azt hittem, hogy túl léptem rajta, hogy már nem jelent semmit számomra. De szemebsültem a valósággal, hogy még mindig piszkosul belel vagyok esve. Még mindig elkápráztat a zöld szeme, ahogy a haját rázza. Ő tökéletes volt számomra, pont úgy, ahogy volt. Azonban az egyetlen probléma az volt, hogy neki én nem voltam elég jó, eldobott magától. 
Könnyekkel küszködve néztem végig az előadásukat. 4-5 darab dalt énekeltek el, amivel kellőképp felrázták a népet. Senkinek sem tűnt fel, hogy valami nem oké velem, egyedül csak Lydia pillantgatott felém együtt érzően. Ő tudta, hogy mi volt köztünk, de ő se tőlem. A sajtóból. 
Hatalmas levegőt vettem, amikor láttam, hogy a fiúk levonulnak a színpadról. Vége volt. Átvergődtem magam a tömegen és kimentem az udvarra, ahol leültem az első székre amit találtam. A tenyereimbe temettem az arcom. Újra felszínre törtek az érzelmeim, amiket azt hittem már leküzdöttem. Keserves mosoly ült ki az arcomra. Ennek az estének nem így kellett volna történnie. Nem lett volna szabad idejönniük. Nekem se lett volna szabad Londonba jönnöm. Meg kellett volna ülnöm a seggemen New Yorkban. Előbb utóbb találkoztam volna vele. Ő itt él, itt van az otthona. Míg nekem? Már nem is tudom...
- Serena, minden oké? - hallottam meg Gale hangját, majd éreztem, hogy a vállamra simítja a kezét.
- Nincs semmi rendben és nem is lesz! - néztem rá könnyes szemmel.
- Mi a baj? - kérdezte együtt érzőn, de mégis kíváncsian. 
- Nem értheted úgyse. Csak menj el, most egyedül kell lennem - mondtam neki hidegen, mire összeráncolta a szemöldökét. 
- Mond el! Hátha tudok segíteni! - erőszakoskodott, hogy mondjam el. 
- Egy darabjaira hullott szívet össze tudsz ragasztani? Nem hiszem! - mondtam neki idegesen. Felálltam a székről és ott hagytam. Talán nem volt szép tőlem, hisz' csak segíteni akart nekem. De ha egyszer azt mondom neki, hogy nem akarok róla beszélni, akkor miért erőszakoskodik? Miért nem tudja megérteni, hogy hagyjon békén? 
A könnyeimmel küszködve kerestem magamnak valami helyet, ahol egyedül lehetek. Ahol összeszedhetem egy kicsit a gondolataimat erről az egészről. Túl is könnyű lett volna, ha nem találkozok vele itt. Akkor talán folytathatom az életem normálisan. Megsebezve, de erősen.
Nem figyeltem arra, hogy merre sietek.  Az volt a lényeg, hogy egyedül legyek. Teljesen megkerültem az iskolát és már a hátsó kijáratnál jártam, amikor kicsapódott előttem egy ajtó. Megtorpantam egy pillanatra, hiszen majdnem orrba vágott, de utána ugyanolyan lendülettel kerültem ki, azonban nem várt emberrel találkoztam a másiki oldalán.
- Serena? - hallottam meg a hangját, ami kicsit sem volt meglepődött. Számíthatott rá, hogy valahol összefutunk. - Te mit csinálsz itt?
- Semmit, épp tovább megyek - hadartam el egy szuszra, majd tovább akartam menni, de a karomat megfogta és visszatartott.
- Beszélned kéne Harryvel - mondta komor hangon. A tekintete komoly volt, ami szokatlan volt a sráctól, bár amennyire én ismerem.
- Minek? Köztünk nem volt, nincs és nem is lesz semmi! - állítottam neki határozottan.
- Serena, ne viccelj! Ezzel a saját érzéseidet hazudtolod meg! Figyelj, mindjárt kijön Ő is, és beszéljétek meg! Megbánta azt amit tett, Ő is szenved! - mondta szinte már könyörgően. 
- Louis! Ezt Ő csinálta magának! Összetörte a szívem! Pedig tudta, hogy milyen vagyok, hogy mennyire nehezen nyílok meg idegeneknek, de neki megtettem! Utána pedig mielőtt hazamehettünk volna, közölte, hogy olyan sose volt, hogy mi, és sose lesz! Sok ideig bezárkóztam miatta... Fájt amit tett. Nem hagyom, hogy még egyszer ezt tegye velem! - mondtam neki határozottan, azonban azonnal elment a magabiztosságom, amikor megláttam, hogy kihallgatott minket mellettünk az ajtóban. A szememet lesütöttem és a fejemet lehajtva siettem el Louis mellett. Próbáltam felfogni, hogy mi is történik velem. De a fejemben egyfolytában csak az járt, hogy nem beszélhetek vele.

~ Harry szemszöge

Fel sem bírtam fogni, hogy pont most látom újra. Régóta vágytam már arra, hogy lássam, mert hiányzott. Egyszerűen nem bírtam kiverni a fejemből. Fájt, hogy megbántottam, de az még jobban, hogy utána azt sem hagyta, hogy megmagyarázzam. Arra pedig szavakat sem találok, hogy Ő az a lány az álarcos buliból. Ő öntötte ki nekem a szívét, Ő volt annyira őszinte és valóságos. Ha azelőtt nem bolondultam belé eléggé, ezután igen. És világossá vált előttem, hogy életem legnagyobb hibáját követtem el azzal, hogy véget vetettem a kapcsolatunknak. 
Unalmas estének indult az egész. Azt sem értettem, hogy miért pont nekünk kellet beugranunk Ed helyett az egyetemista buliba. De persze értem én, Ed jó barát, ennyit megérdemel. Azonban semmi kedvem sem volt elmenni a sok részeg velem egykorú közé. Ennél sokkal jobban vágytam arra, hogy én szórakozhassak egy jó szórakozóhelyen. Elegem volt már a körülöttünk lévő feszültségből, hogy minden dolgot amit teszünk ezerszer át kell gondolnunk. Utáltam már, hogy lépten-nyomon a sarkamban van legalább egy lesifotós. 
Az utat az ablakon kefelé bámulva töltöttem, hallgatva, hogy a többiek mikről beszélgetnek. Majd a hátsó bejáraton kellett beosonnunk, mivel mi voltunk az este "meglepetései". Rosszul voltam a gondolattól, hogy nekem fel kell lépnem ennyi részeg között. Számomra egyértelmű volt, hogy amerre csak nézek, dülöngélő fiatalokat fogok látni, hiszen mindenki ilyeneknek zengi be a nagy egyetemi bulikat. Én nem tudom, nem volt ebben részem. 
Igazából egész végig amíg a színpadon álltunk, próbáltam megjátszani magam. Legalábbis így terveztem el. Azonban amikor megláttam az első sorban megfagyva állni Őt, egyszerűen nem ment a műmosoly sem a jó kedv. Csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire gyönyörű, hogy mennyire jól van felöltözve. Egyetlen egy bökkenő volt, hogy láttam mellette állni azt az idegen srácot, aki Őt ölelgette. Azonban nem törődött vele. Egyfolytában engem bámult, ami adott egy kis reményt, hogy talán nem felejtett el. 
- Öcsém, én ezt nem hiszem el! - hallottam meg először Zayn hangját, amikor a cuccunkat pakoltuk össze a fellépés után. 
- Ki gondolta volna, hogy pont itt futunk össze vele? - tette fel a költői kérdést Niall. Legszívesebben mind a kettejüket leütöttem volna, mivel egyértelműen Serenáról beszéltek. Tudtuk, hogy itt van a városban, mivel az egész sajtó ezzel volt tele, de nem gondoltuk volna, hogy pont ma futunk össze vele. Legalábbis én biztos nem. 
- Végül is logikus, Serena modell, ez egy modell iskola... Gondolhattunk volna rá - rántotta meg a vállát Louis. Majd egy táskát megfogva előre indult. Direkt nem szólaltam meg egyszer sem. Nem állt szándékomban hozzá szólni ehhez a témához, ahol arról tárgyalnak, hogy a volt feltételes barátnőmmel itt találkoztunk újra.
Lassú, megfontolt lépésekkel indultam Louis irányába. A cipőm orrát néztem végig, azonban felkaptam a fejem, amikor meghallottam, hogy valakivel beszélget. 
- Louis! Ezt Ő csinálta magának! Összetörte a szívem! Pedig tudta, hogy milyen vagyok, hogy mennyire nehezen nyílok meg idegeneknek, de neki megtettem! Utána pedig mielőtt hazamehettünk volna, közölte, hogy olyan sose volt, hogy mi, és sose lesz! Sok ideig bezárkóztam miatta... Fájt amit tett. Nem hagyom, hogy még egyszer ezt tegye velem! - hallottam meg, hogy mondja Ő. A szívem összeszorult, mert tudtam, hogy igaza van. De nem tudhatta, hogy én mit érzek, hogy mennyire megbántam már azt az elhamarkodott döntést. Serena ijedten nézett rám, majd Louist kikerülve elment. Megfagyva álltam amíg Louis hozzám nem szólt.
- Menj már utána haver! Nem hagyom, hogy ezt is úgy elcseszd, mint a nyáron! - szólt rám idegesen. 
- Minek? Úgyse állna velem szóba - mondtam legyintve egyet.
- Mert a nyakadba fog ugrani azok után, ahogy elküldted? Gondolkozz már! Azért ilyen, mert megbántottad - mondta Louis, mire bólintottam egyet. Végül is egy próbálkozást megért. A szám szélét rágva indultam el abba az irányba, amerre Serena is ment. Meg kellett próbálnom beszélni vele. Egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből, pedig próbáltam. Egyszerűen annyira megragadott a személyisége, a határozottsága, de mégis törékeny volt. Talán mindig is egy hozzá hasonló lányt kerestem. Nem hagyhatom, hogy elszúrjam még egyszer.
A fejemet vakarva álltam meg, mert már majdnem megkerültem az épületet, de a lány eltűnt. Egyfolytában az járt az eszembe, hogy nem tűnhetett el így, amikor meghallottam valaki szipogását. A hang irányába kaptam a fejem és megláttam. Ott ült sírva. Biztos voltam benne, hogy miattam sír. Óvatosan léptem felé egy lépést, majd egészen elmentem mellé és leültem mellé a kis padra. 
- Mit akarsz? - kérdezte hidegen. Tudta, hogy én vagyok, pedig nem is nézett rám.
- Bocsánatot kérni, és megmagyarázni kicsit késve a dolgokat - válaszoltam neki határozottságot játszva. De valójában remegett a gyomrom, a szívem hevesebben vert, mert végre újra ilyen közel voltam hozzá. 
- Minek azt? Az már elmúlt. Ha nem vennéd észre, én próbálok túllépni rajta, de mindig van valami ami rád emlékeztet! Az lenne a legjobb, ha soha többet nem látnálak! - mondta dühösen, majd a combjára csapott. 
- Komolyan ezt gondolod? - kérdeztem csalódottan. Nem tudom mire számítottam, de erre nem. Nem akartam, hogy így gondolja. 
- Persze, hogy nem! De sokkal könnyebb lenne az életem, ha nem ismernélek! Összetörtél Harry, annyira, mint még soha senki. Nem tudom, hogy mit is érzek irántad pontosan, de a nyáron nem láttam ki a rózsaszínfelhő mögül. Életem legjobb napjai voltak azok, amiket veled töltöttem el! Te pedig kihasználtál, Harry! Az utolsó előtti napon kidobtál, mint egy rongybabát, akit meguntak! Én nem az a lány vagyok, akivel ezt többször eltudod játszani! Én... Én... - nézett rám nagy kék szemeivel. Megremegtem, ahogy kitört belőle az összes érzés. Megbántottam nagyon. Összetörtem a szívét. Soha nem akartam neki ártani. Csak jót akartam neki azzal, hogy véget vetettem annak, ami közöttünk volt.
- Én nem azért mondtam azt, amit mondtam, mert kihasználtalak, Serena! - csattantam fel. - Egyszerűen csak azt akartam, hogy ne legyen az, mint eddig az összes barátnőmnél, hogy a rajongók fenyegető üzeneteket hagyjanak neked, a sajtó rajtad ugráljon... Azt hittem akkor, hogy ez a legjobb döntés, de most már tudom, hogy milyen is vagy igazából, hogy mennyire erős vagy... Mindent tudtam végig rólad, pedig azt hittem semmit. Pedig már az első napokban elmondtál mindent, mert te voltál az a lány... - mondtam neki keserű mosollyal az arcomon. 
- Azt hiszed, hogy ezzel megnyerhetsz magadnak? Ez a szöveg kevés ahhoz, hogy megbocsájtsak neked! - mondta, miközben letörölte a kezével a könnyeit. 
- Had bizonyítsam be, hogy megbántam! Találkozzunk valahol csak ketten. Beszéljük meg a dolgokat - néztem rá. Reméltem, hogy igent mond. Nem akartam, hogy örökké haragudjon rám. Azzal a tudattal nem bírtam volna élni.
- Minek? - nevetett fel keserűen. - Harry, ez már rég elromlott. Az lenne a legjobb, ha hagynánk egymást nyugodtan élni - mondta komoran.
- Meg se próbálod megjavítani azt, ami elromlott? Sose? - kérdeztem idegesen. Nem akartam, hogy nemet mondjon.
- Az más, ha egy mikróról vagy egy számítógépről van szó. De a mi kapcsolatunk... Reménytelen - nézett mélyen a szemembe. Összement a szívem. 
- Tudod mit? Gyere el holnap a főtéri kávézóba, a buszmegálló mögöttibe, ha tisztázni akarod a dolgokat. 3 órakor ott leszek és várni fogok rád, hogy tisztázzuk a dolgokat. Ha nem jössz, akkor én nem próbálkozok többet azzal, hogy kibéküljünk. De tudod mit? Csak gyere el és kész - álltam fel mellőle. Legszívesebben magamhoz öleltem volna vagy megpusziltam volna. De nem tehettem, mert jelenleg egy sivatag volt közöttünk. Egy nagy, kopár sivatag. De azt akartam, hogy olyan közel legyünk újra egymáshoz, mint a nyáron. Vagy még közelebb. Mert akármit is csináltam, ez a lány mindig ott motoszkált a fejemben. Ez pedig jelent valamit.

II. - 12. fejezet

"... a szíved majd meghasad, amikor már azt hiszed, hogy sikerült elfelejtened és meg vagy lepődve magadon, hogy egész könnyen ment és hamar túltetted rajta magad. De ekkor meghallasz egy zenét csak pár másodpercnyit belőle, és a gondosan óvott sebek felszakadnak, azt hiszed, hogy soha többé nem lesz jobb. És ez valamilyen szinten igaz is. A fájdalom teljesen soha nem fog elmúlni, a seb, ha be is gyógyul, a sebhely az ott lesz. És akárhányszor meglátod, vagy akár a nevét hallod, csak azt a nevet, nem kell, hogy róla legyen szó, csak azt a bizonyos nevet... Arról is csak ő fog eszedbe jutni, és a sebek ismét felszakadnak. Akaratlanul is, de belegondolsz, hogy milyen jó lenne vele, milyen jó lenne érezni vagy akár látni is, még ha ő nem is szeret, de neked elég lenne maga a tudat is, hogy vele lehetsz, ekkor nem tudsz ép ésszel gondolkodni, beleőrülsz újra és újra, hogy mással van, az jár mindig a fejedbe, hogy vajon hol ronthattad el, mit nem tettél meg érte, de aztán rájössz, amit ő mindvégig tudott: képes lennél érte bármire, akkor is és most is. Mert szereted. Ő ezt kihasználva megcsillantja előtted a remény legapróbb sugarát, te ismét boldog vagy, és amikor megkapta, amit akart, újból tovább áll és megint kezdődik minden elölről..."

~ 3 hét múlva

- Nem hiszem el, hogy sehol sincs semmi jó ruha! - tettem karba a kezem, és összeráncolt homlokkal körbe néztem.
- Serena, már vagy ezer olyan ruhát próbáltál fel, ami tökéletesen áll rajtad! Nem értem, hogy miért bonyolítod túl a dolgokat! - állt meg előttem Eric. Volt olyan szíves és szakított hosszabb időt rám, és eljött velem vásárolni valami értelmes ruhát, a gólyabálra, ami hétvégén lesz. Ma csütörtök van, és semmi sejtésem sincs arról, hogy miben fogok megjelenni.
- De nekem nem tetszenek! Rajtam nem állnak jól! - magyaráztam neki egyfolytában. De mit is vártam, férfi! 
- Kinek akarsz tetszeni? Annak a Gale gyereknek, aki elhívott? Nekem nehogy megint fejjel belerohanj egy kapcsolatba! Nem szeretném, hogy az legyen, mint a nyáron! Tudod, hogy milyen nehezen jöttél ki abból is... - nézett rám komolyan.
- Eric! Ki mondta, hogy nekem tetszik Gale? Csak elhívott, mert más nem! - mondtam neki talán kicsit hangosan is, mert a körülöttünk állók mind felénk kapták a fejüket.
- Ne etess! Ugyan ez volt azzal az énekes gyerekkel is... - mondta Eric, mintha nem tudná a nevét. Pedig pontosan is tudja, de nem akarja előttem mondani. Pedig tényleg túlléptem!
- Nem etetlek! Meg amúgy is, Gale más! - mondtam neki. Igaz, hogy valóban nagyon jól kijövök Gale-el, de mostanában mindenkivel ez van. Csomó barátot szereztem a suliban. Most tényleg jól érzem magam. Most nincs az, mint New York-ban, ahol csak Matt létezett a számomra. Itt most nincs ő, keresnem kell más barátokat.
- Más, más... Megnézném én azt! - mondta, majd elindult az egyik üzlet felé, amiben még nem voltunk. Igazából már kedvem sem volt bemenni, mert nem hittem, hogy találhatok ma már valami jó ruhát. A legjobb üzletek összes darabját kiveséztem már, de semmi.
- Nézd Serena! Ez hogy tetszik? - mutatott fel egy egyszerű ruhát. Igen, egyszerű volt, de... De azonnali módon beleszerettem! 
- Add ide, most azonnal! - kaptam ki bátyám kezéből, majd berobogtam az egyik próbafülkébe. Ledobáltam magamról a ruháimat, majd belebújtam az újonnan kinézetbe. Belenéztem a tükörbe, s bár sose mondtam még ilyet, de én is szépnek éreztem magam a ruhában. - Na? - húztam el a próbafülke függönyét, mire Eric rám kapta a tekintetét, majd lágyan elmosolyodott.
- Gyönyörű vagy! Akár egy hercegnő! - a kijelentésére azonnal könny szökött a szemembe, hiszen csak egy ember hívott Hercegnőnek. Csak egy embernek voltam eddig igazán az, Mattnek. 
- Köszönöm - mondtam remegő hanggal Ericnek. Azonnal észrevette rajtam, hogy valami nincs rendben.
- Valami rosszat mondtam? - lépett közelebb hozzám.
- Nem csak... Matt hívott Hercegnőnek... - mondtam. Említettem már, hogy jól érzem magam Londonban. Igen, egészen addig, amíg este a lakásomba be nem lépek. Ott azonnal elkap a hiányérzet. Mert hiányoznak a Mattel közösen eltöltött órák, az, hogy mindenen nevetni tudunk. Mert jól érzem magam. Összebarátkoztam Marvinnal, Lydiával. Sőt, még egy másik lánnyal i egészen, Alice-al. De mégsem ugyanaz, mint Mattel. 
- Figyelj! Ha akarod, akkor hívd el ide Mattet! Ne mond, hogy nem hiányzik neked! - ölelt magához szorosan. 
- Azt hiszed nem próbáltam? De nem tudom rávenni, mert most ott talált munkát és egyebek. És végül is igaza van. Neki mi értelme lenne ide jönnie Londonba? Maximum miattam tenné meg, de magától sose jutna eszébe. Ő szereti New Yorkot, minden hibájával együtt - ráztam meg a fejem csalódottan. Mióta itt vagyok, többször bepróbálkoztam Skype-olás közben nála ezzel az ötlettel, de mindig nemet mondott. Mostanában inkább nem is hozom fel ezt a témát, mert már az első mondat után leint. Ezt el kell fogadnom; akármennyire is szeret, neki New York az egyetlen otthona. Neki ott jó. 
- Ne legyél szomorú Serena! Emiatt ne! Matt így is jó barátod, az is volt, az is lesz! Ismerlek mind a kettőtöket, nektek ennyi távolság semmi! - próbált biztatni, de őszintén ez a szöveg nálam nem vált be. Nem voltam az a hiszékeny kislány, aki ezt csak úgy simán beette. Egyetlen egy dologban voltam csupán hiszékeny, a szerelemben.
- Ch... Persze! - morogtam az orrom alá, majd visszamentem a próbafülkébe. Levettem magamról a ruhát, amit immár biztosan megvettem. Visszavettem magamra az utcai ruhám, majd a pénztárhoz sétáltam, ahol kifizettem a ruhadarabot, majd a bátyám felé fordultam. 
- Felőlem indulhatunk! - mondtam neki, majd azonnal kifelé vettem az irányt a boltból. 
- Hé, Serena! Mi lenne, ha felmennék hozzád? Még úgysem láttam a kéród! - mosolygott rám nagy mosolyával. 
- Felőlem már láthattad volna, ha nem vagy ennyire elfoglalt! - mondtam neki gúnyosan, mire csak meglökte a vállam, majd elindultunk hozzám. 

~*~

- Szép kégli! - mondta Lydia, amikor beengedtem a lakásba. Tiszta holtkóros voltam még, mert este nagyon sokáig beszélgettem Mattel, ezért csak 2 körül keltem fel. 

- Köszi! - mosolyogtam rá, majd bevezettem a szobámba. 

- Hű, komolyan! Ez tiszta te vagy! - koppant az álla egy nagyot a földön. 

- Próbáltam berendezkedni - rántottam meg a vállam mosolyogva, majd izgatottan felé fordultam. - Milyen ruhát veszel fel? 

- Már vártam a kérdést! - vigyorodott el, majd előhúzta az egyik zacskójából a ruhát amitől azonnal elállt a szavam. Egy fehér csipkés felsőrészből és egy neon narancssárga szoknyából állt. Eléggé feltűnő volt, de ízléses és mind emellett divatos is. Pont mint általában Lydia. 

-Ez gyönyörű! Lefogod nyűgözni Tomot! - mosolyogtam rá. Lydia már 3 éve kapcsolatban él Tommal, aki az egyik másodikos a suliban. Még 15 éves korukban találkoztak egy fotózáson, ahol első látásra szerelem volt közöttük, ami azóta is tart. Hihetetlen, hogy valakik ennyire fiatalon és ennyire egyszerűen megtudják találni a szerelmüket. Csak én vagyok így elátkozva vele. 

- Köszönöm! Szerintem is nagyon jól néz ki, de ami a legjobban tetszik benne, hogy nem az a megszokott ruha egy gólyabálra. Elegáns, de extrém is a neon színnel! - nézte meg még egyszer jól a ruhát, majd visszaejtette a zacskóba. Lydia pontosan is az ehhez hasonló ruhákat kereste, ami feltűnő, de nem ízléstelen. Valahogy mindig feltudott úgy öltözni, hogy az összes fiú végig nézett rajta, pedig ugyanaz a stílusunk. Jó, talán ő pár dologban bevállalósabb nálam. 

- Most viszont mutasd a te ruhádat! - nézett rám izgatottan. Mosolyogva léptem a szekrényemhez, majd kivettem belőle. Felmutattam neki, mire hatalmas vigyor ült ki az arcára. - Serena! Ez valami eszméletlenül szexi! Az összes fiú utánad fog ácsingózni, Gale pedig egyenesen odáig lesz érted! - mondta izgatottan, majd leült a kék kanapémra és az ölébe vette Lolát. 
- Gale oda lesz értem és? Nem érdekel - néztem rá komolyan, mire felhúzta a szemöldökét.
- Nekem nem ez jött le abból, amit a suliban csináltatok az utóbbi két hétben! - kezdte el húzogatni a szemöldökét, de inkább hátat fordítottam neki és kimentem a konyhába egy kis rágcsáért.
- Tessék, itt egy kis harapnivaló! Most elmegyek gyorsan lezuhanyzok, csak érezd magad otthon! - mosolyogtam Lydiára, aki csak bólintott egy nagyot. Gyorsan bementem a fürdőbe, ahol villámsebességgel lezuhanyoztam és megmostam a hajam, amit utána meg is szárítottam. Megmostam a fogam, letisztítottam az arcom és egy törölközőt magam köré csavarva mentem vissza Lydiához, aki a tv-t nézte az ölében Lolával. 
- Kész vagyok! Megcsináljam én először a te hajad, vagy megcsinálod te az én hajamat? - kérdeztem tőle mire megrántotta a vállát.
- Megcsinálhatod a hajam ha gondolod... - kitette az öléből Lolát, majd belépkedett a fürdőbe, ahol a már előre bekészített székre leült. 
- Egyenes? - kérdeztem tőle vigyorogva. Szinte már a végjegyévé vált a tű egyenes haj. 
- Mi lenne, ha most valami extrémet választanánk? - húzkodta a szemöldökét. - Szeretnék nagy loknikat! - mondta akárcsak egy kislány. Jót kuncogtam rajta, majd elővettem a hajsütővasamat és minden mást ami kellett. 
Viszonylag hamar elkészültem a hajával, ami fantasztikusra sikered és nem csak azért mert én csináltam.
- Komolyan, többet kellene így hordanod a hajad! - néztem rá vigyorogva és még egy kósza hajtincset a helyére raktam. 
- Túl macerás. Nincs reggel időm rá - legyintett egyet, majd szó szerint a székbe nyomott. - Most viszont te jössz! Mond csak csajszi, milyen hajat szeretnél? - kérdezte mire elgondolkoztam. 
- Egyenest! És elől befonod parkettafonással nekem? Az annyira szép! - mosolyodtam el. Lydia csak bólintott, majd munkába kezdett. Komolyan nem lehetett hozzá szólni, annyira alaposan vasalta a hajam, utána pedig fonta be... De mi tagadás, a végeredmény gyönyörű lett. 
- Akkor most jöjjön a smink! - tapsolt egy nagyot és már elő is vett szemfestéket, szempillaspirált, alapozót és még rengeteg dolgot. Csak a fejemet tudtam kapkodni.
- Lydia! Én nem akarok nagy sminket! - állítottam le, még mielőtt elkezdett volna kifesteni.
- Serena, egy ilyen alkalomra kötelező a füstös szem! Ahhoz pedig igenis kell sminkelni nem keveset! - szállt vitába velem. 
- Nem és nem! Nem akarok úgy kinézni, mint egy kikent fruska! - mondtam neki komolyan, mire megsértődött.
- Én csak jót akarok neked! - tette karba a kezét és kisétált a fürdőből sértődötten. Nagyot sóhajtottam, majd utána mentem. Biztos voltam benne, hogy némileg már rájátszik a dologra, de nem akartam, hogy a nap hátralévő részében ilyen legyen.
- Jó, gyere! Csináld olyanra a sminkem, amilyenre akarod! - adtam meg magam. Lydia erre csak egy nagy mosolyt villantott rám, majd visszahúzott a fürdőbe, ahol rengeteg ideig a sminkemmel volt elfoglalva. Meglepődtem, amikor megláttam a végeredményt a tükörben. Kimondottan tetszett, de még nagyon furcsa volt. Sose festettem ki magam ennyire még.
- Tetszik? - kérdezte vigyorogva, mire bólintottam egy nagyot. - Na, látod! Megmondtam én, hogy jó lesz! - vigyorgott magabiztosan.
- Jó-jó! Most inkább gyere, hadd fesselek ki, utána meg öltözzünk fel és menjünk, mert a fiúk nem sokára itt lesznek értünk! - mondtam neki, majd munkához láttam. Nem sokára már jön értünk Gale és Tom. Tom Lydia barátja már 3 éve. Hihetetlen, hogy mennyire jól megértik egymást. Összeillenek nagyon. 
Nekem kicsivel több idő kellett ahhoz, hoyg Lydiát kifessem, mint neki engem. De míg én nem vagyok hozzá szokva az ilyen erős smink készítéséhez, ő mindig amikor egy buliba elmegy, ilyen sminkkel jelenik meg. Regélhetnék arról sorokat, hogy szerintem ez mennyire ártó a bőrének, de felesleges, mert úgysem tudnám lebeszélni róla. Ő ilyen, én nem.
- Serena! Ez fantasztikus lett! - nézett a tükörbe vigyorogva. Csak megrántottam a vállam és visszaindultam a szobámba, ahol előszedtem a ruhám. Épp itt volt az ideje, hogy magamra húzzam. Lydia is hamarosan követett és felvette a neon színű szoknyáját a csipkés felsőjével. Míg ő percek alatt megcsinálta ezt a műveletet én izgatottan néztem egyfolytában a ruhám. Mi tagadás, szerelem volt első látásra részemről. 
Végül amikor már felvettem, izgatottan néztem bele a tükörbe. Végig simítottam a ruhám alsó részének krémszínű anyagán, majd a pánt nélküli bőrhatású felsőrészén, amit kerek szegecsek díszítették.

Felvettem még alá egy testszínű harisnyát, majd egy fekete kis táskába belepakoltam a telefonom, a pénztárcám és nem utolsó sorban a jegyemet a gólyabálra. Felhúztam a lábamra a fekete színű platform magassarkúm, majd leültem a kanapémra és vártam, hogy Lydia is elkészüljön. Egészen biztos voltam abban, hogy a fiúk már nem sokára megérkeznek, de barátnőm még a harisnyájával szerencsétlenkedett. 

Végül végszóra, pont mikor Lydia felvette a cipőjét is megszólalt a kapucsengő, amihez oda is rohantam.

- Két szép lányt kérek! - hallottam meg a készülékben Gale hangját.

- Azt nem mondom, hogy szépek, de két lányt küldök! - nevettem halkan, majd visszahelyeztem a helyére a telefonkagylót. - Lydia! Itt van Tom és Gale, gyere! - üvöltöttem be barátnőmnek, aki azonnal ki is jött. Felvettük a még egészen vékonyka kabátunkat. egyáltalán nem volt még hideg kint, olyan megszokott őszi idő volt. Magunk mögött bezártam az ajtót, majd a lifttel lementünk a földszintre, onnan pedig ki a ház elé. Pontosan a bejárat előtt állt meg Gale. A kocsinak támaszkodva várt minket, mellette pedig Tom állt. 

- Ejha! - szólalt meg először Gale. Kissé elpirultam ahogy láttam, hogy a tekintetét egyfolytában rajtam legelteti. Ennyire azért nem néztem ki jól.

Mellettem Lydia azonnal Tom elé állt és megcsókolta a fiút. Kicsit féltékeny voltam rá, mert egy ilyen barátja volt. Tom bármit odaadott volna Lydiáért, komolyan.

- Ahelyett, hogy majd kiesik a szemed úgy bámulsz, inkább induljunk! - mosolyogtam Gale-re, aki azonnal elvigyorodott. Kinyitotta nekem az anyósülés ajtaját. Ragaszkodott hozzá, hogy mellette üljek. 
- Oké, ezt nem lenne szabad elmondanom nektek, de nem bírom magamban tartani! - kezdett el beszélni a hátam mögött Lydia, amikor már majdnem az iskola épülete előtt jártunk. A hangjából izgalom tükröződött, ami azért kicsit felkeltette az érdeklődésemet. - Az a helyzet, hogy az iskola tanácsa, amiben történetesen én is benne vagyok, eltudta intézni, hogy legyen egy sztárfellépő is a bálon. Ez persze meglepetés, nektek is az lett volna, de már nem bírtam ki, hogy ne mondjam el! - újságolta a hírt Lydia.
- Ez igazán király! Remélem valami értelmes lesz, nem valami ficsúr... - szólalt meg mellőlem Gale. Kissé furcsa volt a közbe szólása, mert lehet, hogy neki azok a "ficsúrok" nem tetszenek, de mások rajonganak értük. Akárki vagy akárkik is legyenek azok.
- Nem tudom te hogy vagy Ed Sheerannal kapcsolatban, de én imádom azt a srácot! Annyira őszinte a zenéje - ábrándozott Lydia.
- Az meg ki? - hangzott a kérdés Tomtól. Már épp válaszra nyitottam volna a szám, amikor Gale is belekezdett a mondandójába.
- Komolyan, azt a gyereket ki szereti? Olyan nyálas a zenéje! - fintorgott egyet a fiú. Felhúzott szemöldökkel felé fordultam.
- Mondjuk én! Legalább van mondanivalója a dalainak nem úgy, mint egyes előadóknak - mondtam neki gúnyosan. 
- A mindennapi életből kellene tanulságos dalokat írnia, ehelyett azonban csak a szerelemről zagyvál össze-vissza, mintha annyira értene hozzá. Mi ő, valami szerelem doki? - mondta a fejét rázva. 
- Ja, mert a te nagy David Guettádnak van szövege... - jegyeztem meg halkan. 
- Guettát nem a szövege miatt kell szeretni! - kacsintott rám, mire inkább elfordítottam a fejem a kinti táj felé. Nem akartam, hogy esetleg az arckifejezésem megsértse. De nagyon felidegesített azzal, hogy Ed Sheerant lefikázta, holott egy tehetség.
- A lényeg, hogy a lányoknak legalább tetszeni fog! - szólt közbe Lydia. Szemmel láthatóan meglepődött, hogy egy ilyen kis apróságon összetudtunk kapni. 
- Ja, pf... - mormolta még az orra alá Gale. Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, mert ha nem így cselekszem, megint vitázni kezdek vele. Kimondottan nem tetszettek ezek a megjegyzései. 
- Megjöttünk! - szólalt meg a fiú végül mosolyogva. Nem néztem felé, csak kiakartam szállni a kocsiból, azonban még mielőtt az ajtót kinyithattam volna magamnak Gale ott termet és úriember módjára megtette ezt nekem. 
- Köszi! - mosolyogtam rá halványan, majd azonnal Lydia és Tom után eredtem meg sem várva Galet. Természetesen azonnal utánam szaladt.
- Figyelj, sajnálom, hogy az előbb bunkó voltam! - lépkedett mellettem.
- Semmiség, már megszoktam, hogy tele van a világ bunkókkal. New Yorkban sem volt másképp, itt sem - nem zavartattam magam amiatt, hogy bunkónak titulálom. Küzdjön még egy kicsit magával.
- Komolyan bunkónak tartasz egy ilyen kicsi dolog miatt? - húzta fel a szemöldökét sértetten. 
- Vicceltem, nyugi - legyintettem egyet, mire nagy mosoly terült szét az arcán. Nem szólt hozzám utána, míg be nem értünk az iskola aulájába, ahol az egész rendezvény meg volt tartva. Persze kint is rengetegen voltak, mert ki volt nyitva az iskola hatalmas ajtaja, ezért simán lehetett ki-be közlekedni. Az aulának a túlsó oldalán egy nagy színpad díszelgett, amit még nem vettek használatba. Sokan nem értették, hogy minek van az ott, mert nem tudtak arról, hogy lesz majd élő zene is. Nem is akárki által.
Gyorsan elvegyültünk a tömegben. Jól éreztem magam kimondottan, mert Gale aranyos volt velem végig. Gondolom tanult a leckéből. Nem szerettem, nem szeretem és sose fogom szeretni a bunkókat. Nem mintha bárki más szeretné, de én még csak elviselni sem tudom őket. 
Sok mindenkivel beszélgettem; Marvinnal és Ashleyvel, valamint valahonnan Alice is előkerült, akivel ugyan még nem vagyok olyan viszonyban, mint Lydiával, őt is nagyon kedvelem. Legtöbb időt azonban az édesen mosolygó Gale-el töltöttem, aki egyfolytában bókokkal lepett el, ami őszintén jól esett. Amióta Mattel csak webkamerán tudom tartani a kapcsolatot, nagyon hiányzik az, hogy valaki gyönyörűnek szólítson, még ha úgy is nézek ki, mint egy mosott rongy. Márpedig Matt akármilyen bűn rondán is néztem ki, mindig szépnek tartott. Szóval mosolyogva köszöntem meg az összes hízelgő megjegyzést. 

Az egész bulin remek volt a hangulat, de ez legfőképp annak köszönhető, hogy a drága felsőbb évfolyamosok remek bált szerveztek nekünk. Minden fölöttünk járó osztály előadott nekünk egy táncot, amik zseniálisan sikerültek. Azonban én sokkal jobban vártam ennél azt, hogy Ed feltűnjön és elkápráztasson dalszövegeivel, mint azt már annyiszor tette. 
- Serena! Most azonnal gyere! Mindjárt jön Ed! - hallottam meg Lydia izgatott hangját, majd éreztem, hogy megfogja a csuklómat és a tömegben a színpad legelső sora felé kezd húzni. Pont mikorra odaértünk lépkedett fel az igazgató a színpadra.
- Kedves Diákok! - szólt bele rekedt hangjával a mikrofonba. Mindenki azonnal rákapta a tekintetét. Közben éreztem, hogy Gale mellém küzdi magát és átkarolja a vállam. - Az ez évi gólyabál rendhagyó az iskolánk történetében, ugyanis idén sikerült meghívnunk sztárfellépőt. Pár órával ezelőttig úgy tudtuk mi is, hogy Ed Sheeran fellép ma itt, de a helyzet kissé megváltozott. Mivel ő nem ér rá, megkérte jó barátait, hogy helyettesítsék őt. Szerencsére ők voltak szívesek és elfáradtak ide. Ezért pedig nagyon hálásak vagyunk! Köszöntsétek nagy szeretettel a One Directiont! - üvöltötte bele a mikrofonba. Nem hittem a fülemnek, biztos voltam benne, hogy valamit félre értettem. Azonban mikor megláttam felugrálni az öt fiút a színpadra, kővé dermedtem. Nem figyeltem semmire tovább. Nem érdekelt, hogy mennyien kezdtek el sikítozni, hogy már majdnem a színpad oldalához préseltek vagy hogy mellettem Gale szitkozódik, hogy ilyen "ficsúrokat" kell hallgatnia. Egyszerűen csak Rá tudtam nézni. Teljesen megtörtem a látványától. A többiekkel egyetemben össze-vissza ugrált a színpadon, mag nem úgy hozta a sors, hogy pont elém került. Mivel sokan, köztük Lydia is a kezét nyújtotta felé, hogy fogja meg, lehajolt, hogy elérje a rajongókat. 
Megijedtem attól, hogy ennyire közel látom magamhoz. De attól még jobban, hogy Ő is észre vett. Zöld szemeivel meglepődve fürkészte az arcom, de közben egyfolytában énekelt. A mosoly az arcáról már lehervadt, csak engem nézett pontosan, ahogy én is Őt. Egyfolytában néztem, egyszerűen nem tudtam betelni a látványával. Tudtam, hogy ez nem helyes, de annyira volt szükségem erre, mint a sivatagban kóborló embernek a vízre.

II. - 11. fejezet

Sziasztok! Na, szóval az előző fejezethez kaptam egy olyan kommentet, amiben azt írták, hogy kezd unalmassá válni a történet, mert nem szerepelnek benne már jó ideje a fiúk... Na, most ettől kellőképpen beparáztam, úgyhogy már hozom is a következő fejezetet... Ez ilyen visszagondolkodós cucc... És lehet, hogy ez is unalmas, mert csak képzeletben szerepelnek benne a fiúk (főleg Harry), de fontos része lesz a jövőben ebből a részből pár dolognak. Azt kell tudni még, hogy a következő fejezettel indulnak be igazán a dolgok... És csak annyit szeretnék még hozzá szólni, hogy nekem már előre meg van írva a 18. fejezetig az összes rész, és szerintem tetszeni fog nektek amit írtam. Legalábbis remélem... :D És tudjátok mit? Ha legalább kapok 4 kommentátort, akkor még ma este felrakom a következő részt és mivel holnap szerda, ezért holnap is kaptok egyet. ;) Szerintem ez egy jó ajánlat, ráadásul micsoda bónusszal indul ez az év...! :) Jó olvasást! :) xx

"Mikor visszaemlékezem, hogy milyen volt, próbálom tompítani a leírni kívánkozó szavakat, hogy legalább a látszata ne legyen meg, hogy még mindig felkavar."

Buta és gyerekes voltam akkor, amikor azt hittem, hogy elkerülhetem azt, hogy szembe nézzek az emlékeimmel. Azt hittem, hogy minél később pakolok ki a nyaralásra elvitt bőröndjeimből, akkor könnyebb lesz. Tévedtem. Sokkal rosszabb volt így később visszaemlékezni azokra az időkre. Most, hogy már nagyjából összeszedtem magam, hogy nem gondolok vissza a nap minden percében azokra az időkre sokkal fájdalmasabb volt előszedni a ruháimat, a dolgaimat.

Megfogadtam magamban, hogy nem fogok egy könnycseppet sem kiengedni a szemeimből. Sajnos ez nem sikerült. Nem tudtam tartani magam...

Első feladatként kiborítottam az összes cuccom a földre úgy ahogy voltak, majd szépen sorba szedegetni kezdtem őket kifelé.

Először a barna kardigánom került a kezeimbe. Azonnal beugrott, hogy ezt viseltem az első napon amikor szó szerint Belé futottam.

"Annyira elnézelődtem, hogy észre sem vettem azt, hogy belementem valakibe méghozzá olyan lendülettel, hogy a földre kerültem. Egy pillanatra meglepődtem, majd észbe kaptam, és szikrákat szóró tekintettel néztem az előttem álló emberre. 

- Nem látsz a szemedtől? – kérdeztem tőle idegesen, még mindig a földön ülve. A fiú egy pillanatra meglepődött, majd azonnal visszaválaszolt.

- Te jöttél belém! – mutatott magára összeráncolt szemekkel.

- Mert útban voltál! – válaszoltam neki vissza azonnal."

Keserű mosolyra húztam a számat. Eszembe jutott, hogy mennyi ideig nem szerettük egymást. Egyfolytában csípős beszólásokat intéztünk egymás felé. Azt hittem, hogy nem bírom ki a társaságában a nyaralást. 

"- Mi ennyire vicces? - vonta fel a szemöldökét a göndör. Azt hiszem mostantól csak így fogom hívni.

- Te! - vágtam rá, majd bájosan elmosolyodtam. Louis hangosan felnevetett erre, Harry csak szúrósan végig nézett rajtam. Esküszöm, egy pillanatra már megközelítette az én szúrós pillantásomat is."

Majd a kezembe akadt az a ruha, amit az álarcos bulin viseltem. Gyorsan megkerestem a hozzá tartozó álarcot is a ruha halmazban, majd könnyes szemmel gondoltam vissza arra az estére, amikor úgy igazán megismerkedtünk. Amikor én megismertem Őt, és Ő is engem. Csak erről egész végig nem tudott semmit sem.

"- De ugye levehetem az álarcot? – kérdezte. – Kezd idegesíteni…

- Nem! Pont ez a lényege, hogy nem látjuk egymás arcát, nem tudjuk, hogy szép-e vagy nem, híres-e vagy sem. Honnan tudod, ha esetleg egy híresség vagy nem fogok sikítozni? És ugyanez lehet fordítva is. Ma este megismerkedünk úgy, hogy semmi más nem számít csak a bensőnk, jó? – kérdeztem tőle csillogó szemekkel. Lázba hozott ez az egész „vak” ismerkedés. Nem akartam meglátni, hogy ki ő. Lehet, hogy ismerem valahonnan, de lehet, hogy nem.

- Tetszik ez az ötlet! – vigyorodott el. Furcsán ránéztem, majd vállat rántva tovább mentem, hogy minél hamarabb kiérjünk a partra. Egyre rosszabbul éreztem magam ezen a bulin. – Miért sietsz ennyire? – kérdezte az ismeretlen fiú.

- Már szeretnék kint lenni. – rántottam meg a vállam."

Milyen ironikus az, hogy pont egy híresség volt, akiben teljesen beleestem. Akkor ezt még el sem tudtam volna képzelni.

A kezembe akadt a bő 'NEW YORK' feliratos pólóm, és azonnal eszembe jutott Will és a golf. Szegény fiúnak nem jött össze az, hogy megtanítson golfozni. Viszont más több sikerrel járt, mint ő...

"- Rosszul csinálod! - szólalt meg hirtelen mellettünk az eddig csöndben álló Harry. Az az göndör.

- Mert? - engedett el Will, mire akaratlanul is egy nagy sóhaj hagyta el a számat. Szerencsére a fiú nem vette észre.

- Mert rosszul csinálod. Úgy szorítod szerencsétlent, hogy nem tud semmit csinálni. - rántotta meg a vállát göndör.

- Hé, nem vagyok szerencsétlen! - vágtam rá. 

- Az most mindegy. - legyintett a fiú. - Na, majd én megmutatom, hogy hogyan kell csinálni! - lépett hirtelen a fiú mögém. Váratlanul ért a cselekedete, ezért lefagytam megint egy percig.

- Te mit csinálsz? - kérdeztem tőle, mikor egy kissé magamhoz tértem.

- Megtanítalak ütni. - felelte egyszerűen, majd egyik kezével megfogta a derekam, míg a másikkal a kezeimet kezdte el rendezni közben pedig egyfolytában magyarázott. Ugyan ebből sem sokat értettem, de némileg megmaradt belőle valami, ezért amikor ütni kellett sikeresen eltaláltam a labdát. Igaz nem volt egy nagy ütés, de legalább eltaláltam. - Így kell ezt! - lépett el elégedetten mögülem."

Annyira, de annyira boldog voltam akkor, hogy ennyire közel van hozzám. S bár ezt be nem vallottam volna akkor magamnak, most megtehetem. Már lényegtelen.

A kezembe akadt az egyik bikinim is, amit akkor hordtam, amikor először értelmes beszélgetést folytattunk egymással. Sőt, akkor még bókolt is nekem azt hiszem.

"- Te meg? - kérdeztem tőle meglepve.

- Gondoltam megnézlek, annyira zaklatottnak tűntél amikor eljöttél. - rántotta meg a vállam.

- És mióta érdekel az, hogy mi van velem? Ha jól tudom eddig egyáltalán nem voltunk jóba. - néztem rá kérdőn. Talán egy kicsit bunkón hangzott, de egyáltalán nem annak szántam. Csupán kíváncsi voltam arra, hogy miért jött utánam.

- Igazából nem is értem, hogy miért nem voltunk jóba. Szerintem te különleges vagy ezzel a bájos stílusoddal. - mosolygott rám féloldalasan.

- Bájos?! Ezt még senki sem mondta rám. Voltam már nyers, bunkó és elkényeztetett is, de bájos még nem. - nevettem fel halkan."

Igazából visszagondolva magam sem értettem, hogy miért nem jöttünk ki egymással. Talán én voltam az oka azzal, hogy egyfolytában bunkóztam. De ha visszamehetnék az időben, azt hiszem akkor sem csinálnék semmit másképp. Ha változtatnék rajta, akkor az már nem én lennék. 

A ruhahalmaz legaljáról egy papírt. Összeráncolt szemöldökkel néztem a szórólapra, amit minden bizonnyal a Disneylandből hoztam. Magamban elolvastam a szöveget, majd visszagondoltam arra a napra. Nagyon jól éreztem magam. Annyit nevettem mindenen. Csodálatos volt.

"- Én szeretnék egy epreset és egy csokisat. - mondtam mikor én kerültem sorra. Nem tolakodtam előre, mint egyesek (Liam és Zayn). Mögöttem már csak Harry volt, aki érdekesen nézett rám.

- Itt van egy csomó különleges fagyi, de e egy egyszerű epreset és csokisat kérsz? - húzta fel a szemöldökét. Ugyan komolynak akart tűnni, de láttam, hogy a szája sarkában ott bujkál egy mosoly.

- Jobb szeretem a már megszokottat, abban nem csalódhatok. Ki tudja, talán megkóstolom a kókuszost, de borzalmas. - rántottam meg a vállam, és mosolyogva elvettem a lánytól a fagyimat.

- De az is lehet, hogy életed legistenibb fagylaltját kóstolod meg. - mosolyodott el, és kérni kezdte az ő kiválasztott finomságát. Csak megrántottam a vállam és a többiekhez sétáltam és figyeltem, hogy miről beszélgetnek. - Tudod ez sokkal többet elárul rólad, mint azt te gondolnád. - lépett mellém egy sejtelmes mosollyal az arcán Harry.

- Mégis mit? - nevettem fel.

- Bizalmatlan vagy és ragaszkodsz azokhoz akiket szeretsz. - jelentette ki magabiztosan. Csak felhúztam a szemöldököm és ránéztem. A hangulatom azonnal rosszabb lett.

- Ugyan, mit tudsz te rólam... - legyintettem, majd Matt mellé kezdtem lépkedni."

Akkor tagadtam azt amit mondott, mondván, hogy úgy se ismer. De igaza volt mindenben. Nem merek ismerkedni, új dolgokat kipróbálni, mert félek a csalódástól, a kudarctól. És hogy mindezt honnan tudta leszűrni két gombóc fagyiból? A mai napig sem tudom. Talán már akkor jobban ismert, mint mások.

Miközben szépen sorban raktam el a ruháimat, a kezembe akadt az edző cuccom is; a neon zöld trikó a fekete rövidnadrággal. Nem volt lent sokszor az edzőteremben, talán összesen egyszer vagy kétszer, de akkor mindig sikerült összefutnom Harryvel. 

"- Nem is olyan nehéz. - emelgettem a kezemben.

- Ez még nem olyan nehéz... de a többi! - nevetett fel. - Ezt nézd meg! - lépett oda egy másikhoz, ami már jóval nagyobbnak tűnt a másiknál. A kezemben lévőt visszahelyeztem a polcra, majd elvettem Harry kezéből az újabbat. Ahogy megemeltem, rögtön le is dobtam, mert nem bírtam el. És amennyire béna vagyok, pontosan Harry lábára érkezett, aki fájdalmasan üvöltött fel. - Mondtam, hogy ne dobd el, hanem rakd le a földre! - sziszegte a fogai között fájdalmasan, miközben már a földön ült és a lábát fogdosta.

- Jézusom, én annyira sajnálom! - guggoltam le mellé. Kezemet óvatosan a lábára helyeztem és elkezdtem nyomkodni. - Ez fáj?

- Igen. - szűrte ki a fogai között.

- Én mennyire béna vagyok esküszöm! - csaptam a homlokomra, ami őszintén szólva nem esett jól. Lehet megerősödtem a súlyzózástól?"

Fel kellett nevetnem, ahogy eszembe jutott a bénaságom. Sikerült pontosan a lábára ejtenem a súlyzót... Bár talán ez a sors keze volt, hiszen utána nála voltam egész nap. Akkor lett igazán jó a viszonyunk, akkor történt az első... csókunk...

"- Ha szóltál volna, hozok neked! - mutogattam most én össze-vissza, azt hiszem Zaynt megszégyenítő módon. 

- De nem vagyok dedós, kitudom magam szolgálni. - rántotta meg a vállát. - Ahogy letudok ezért a jégért is nyúlni, mert attól, hogy fáj a lábam nem vagyok nyomorék. - kezdett el lassan lehajolni a földön heverő jégért. Azonnal én is lehajoltam, és még előtte megfogtam azt.

- De én pedig azért ajánlottam fel, hogy segítek neked, mert alig bírsz járni! Pihenned kell! - néztem komolyan a szemébe, mire ő is megfogta azt és maga felé kezdte el húzni.

- Nincs szükségem rá! - mondta határozottan.

- De igenis van! - vágtam rá én is, és próbáltam ellenállni az erejének, de ezzel csak azt értem el, hogy ráestem. Csupán annak köszönhetem, hogy nem dőltem el teljesen Harryn, hogy ő sokkal stabilabb volt mint én, ezért maradtunk ugyanúgy guggolva, annyi különbséggel, hogy sokkal közelebb voltam hozzá mint eddig. Felnéztem az arcára zavartan, majd teljesen elvesztem a szemeiben. Megijedtem a reakciómon, nem tudtam egyszerűen mi történik, csak arra lettem figyelmes, hogy Harry ajkai az enyémekre tapadnak, majd a nyelve lágy keringőre hívja az enyémet. Visszacsókoltam, mert nem bírtam megállni, mert én is így akartam."

Nem bántam meg, hogy megcsókoltam. Nem érzem úgy, hogy hiba lett volna. Annak akkor úgy kellett történnie. Sokkal nagyobb hiba volt az, amit utána követtem el. Hogy azt hazudtam én Mattel vagyok együtt, s hogy ezt bebizonyítsam még meg is csókoltam a legjobb barátomat. Ennél nagyobb marhaságot már elkövetni sem bírtam volna. De hiába volt minden színjáték, átlátott rajtam, tudta, hogy csak hazudok. 

"- Szabad ez a hely? - kérdezte mögülem egy hang. Még a hangzavarban, a bömbölő zenében is megismertem a hangját.

- Attól függ, hogy kinek. - válaszoltam neki felé fordulva. Az arcán egy féloldalas mosoly jelent meg, majd leült a mellettem lévő üres székre. 

- Miért vagy egyedül? - nézett felém, mikor kért magának italt. 

- Matt elvegyült, én pedig még próbálom felvenni a buli ritmusát. - rántottam meg a vállam és kiittam a koktélom utolsó kortyát. - És te, hogy hogy nem Mirandával vagy? - kérdeztem tőle felhúzott szemöldökkel.

- Miért kéne vele lennem? - kérdezte mintha ez természetes lenne.

- Tegnap este nagyon megértettétek egymást. - mondtam neki gúnyos mosollyal az arcomon. 

- Talán, de közöltem vele, hogy én nem akarok tőle semmit. Engem más érdekel. - közölte rezzenéstelen arccal, végig a szemembe nézve.

- És szabad tudnom ki az? - kérdeztem tőle, közben végig tartottam vele a szemkontaktust. 

- Tudod ki az. - válaszolta és beleivott a frissen kihozott italába."

A mai napig előttem van, hogy mekkorát dobbant a szívem, amikor ezt kimondta. Talán innentől kezdve lehet számítani a kis "kalandunk" kezdetét. Talán ez volt az a perc, amikor teljesen elvette az eszem, amikor a rózsaszín felhő teljesen ellepte az agyam. 

A kezem ügyébe került az a ruha, amiben elmentem Perrievel, Eleanorral és Daniellével bulizni. Hirtelen beugrott az, amit Harry mondott mielőtt még készülődni kezdtem volna.

"- Oké, menj bulizni, de ha szabad a ruhába beleszólok, jó? - kérdezte komolyan. Már csak a kíváncsiság kedvéért is bólintottam. - Először is, ne legyen átlátszó! - célzott finoman a mostani ingemre. Halkan felkuncogtam, és vártam a továbbiakat. - Másodszor lehetőleg ne lógjon ki belőle a fél melled, legyen hosszú ujjú és legyen garbója! Harmadszor, semmiféleképpen ne legyen miniszoknya vagy rövidnadrág! Ha szoknyát akarsz felvenni vegyél inkább a bokádig érőt, ha nadrágot valami bő hosszú farmert. Ami pedig a sminket illeti, ne rakj magadra semmiféle kenceficét, nehogy csinálj magadnak valamilyen figyelem felkeltő sminket! - mondta komolyan, közben mutogatott össze-vissza. Felnevettem a viselkedésén.

- Tudod inkább magamra húzok egy zacskót, még az is jobban nézne ki rajtam, mintha megfogadnám a tanácsaidat! - nevettem még mindig.

- Az pont megfelelő lenne! Persze csak ha leér a bokádig! - bólogatott egyfolytában."

Azt hiszem senki nem regélt még ennyit arról, hogy milyen egy buliban a megfelelő öltözet. Komolyan mondom, szerintem senki apukája nem féltette még ennyire a lányát. De ez persze csak jól esett, mivel tudtam, hogy törődik velem. Az már más kérdés, hogy talán igaza volt, és jobb lett volna egy zsákot magamra húznom, akkor talán nem csinálok akkora ökörségeket, mint azon az estén. Komolyan megcsókoltam Perriet?! És komolyan csináltattam magamnak egy tetoválást?!

Akaratlanul is a tetkó helyéhez raktam a kezem. A ruhámon keresztül óvatosan végig simítottam rajta. Először nagyon szégyelltem magam miatta. Igazából csak akkor barátkoztam meg igazán vele, amikor Ő azt mondta, hogy tetszik neki. Akkor szerettem meg igazán.

Aztán a kezembe akadt az a ruhám, amiben az első hivatalos randikon voltam. Nem bírtam tovább, könny szökött a szemembe, ahogy eszembe jutottak az emlékek. Szép sorjában a kezembe került az ördögszarvas hajpánt, a tőle kapott napszemüveg is. Óvatosan végig simítottam az utóbb említett tárgyon. Furcsa volt arra gondolni, hogy ezt mennyi ideig használta Ő.

"Már említettem, hogy nagy volt a tömeg és, hogy ez a mi szempontunkból milyen jó volt. Azonban volt egy hátul ütője is, hiszen az embersokaságban akadt nem egy figyelmetlen ember is, ennek következtében történt az, hogy egy nálam pár évvel idősebb srác belém jött. Ugyan bocsánatot kért, de ennek baját látta a fejemről lerepülő napszemüvegem, hiszen az egyik pántja letört. Harry kissé kiosztotta a fiút, majd kivette a kezemből a törött szemüveget és jól végig mérte.

- Ez javíthatatlan. - nézett rám egy fintort vágva.

- Ez volt a kedvencem! - biggyesztettem le az ajkam. Pár pillanatig tanácstalanul nézett rám, majd lekapta a szeme elől a saját napszemüvegjét és az én szemem elé helyezte.

- Tessék, itt egy új kedvenc! - mosolygott rám féloldalasan. A tudatra, hogy nekem adta a napszemüvegét a szívem akaratlanul is hevesebben kezdett el verni.

- Az biztos! - vigyorodtam el, majd a nyakába ugrottam."

Nem bírtam ki, és vissza kellett emlékeznem arra is, hogy mennyire gyönyörű vacsorát szervezett nekem.

"- Harry, én nem szeretem az efféle játékokat! - kalimpáltam a kezeimmel. Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, mert nem láttam semmit. A meglepetést Harry úgy tette izgalmasabbá, hogy egy fekete kendőt kötött a szemem elé. Csak éppen az volt a baj, hogy lépni sem mertem, mert fogalmam sem volt, hogy hol vagyunk. 

- Hidd el, ez így sokkal izgalmasabb! - szorította meg a kezem. Ez kicsi sem nyugtatott meg mivel kezdtem rosszul érezni magam. - Itt vagyunk! - mondta ki vidáman a szavakat Harry, mire fellélegeztem. Azt hiszem erre vártam már elég régóta, hogy lekerüljön rólam a fekete kendő, hogy végre láthassak mindent. A fejemben már vagy ezer ötlet keringett, hogy hova vihet. A legvalószínűbbnek egy vacsorát gondoltam valami étteremben. Az első sejtésem be is igazolódott, viszont a második... kicsit sem. Azt hiszem mindenre számítottam, csak erre nem.

A kezemet a szám elé kaptam döbbenetemben. A látvány ami elém tárult gyönyörű volt. Valahol egy parkban, vagy ki tudja hol lehettünk. A fűbe, egy puha pokróc volt kiterítve rajta egy pizzás doboz és egy kis piknikes kosár. És hogy ezt mind lássam a félhomályban, mindenhova apró kis mécsesek voltak kirakva. Szóhoz sem bírtam jutni. Soha, senki nem csinált még nekem ilyet. Sose volt még ilyen randim.

- Tetszik? - kérdezte Harry. Már nem bírt várni a reakciómra. Nem akartam mondani neki semmit, mert nem is tudtam volna. Egyszerűen csak odamentem hozzá, és jó szorosan magamhoz öleltem. - Szóval tetszik? - tette fel újra a kérdést.

- Nagyon! - suttogtam izgatottan a fülébe. Eltolt magától egy kicsit és megcsókolt. Olyannyira boldog voltam abban a pillanatban, hogy ez a csók csak hab volt a tortán."

Biztos voltam benne, hogy ennél jobb randim nem lesz többet ebben az életben. Senki sem tud már ennyire meglepni, ennél többet kihozni egy randevúból. És talán nem is akarom, mer számomra ez egy komplett, álomszerű dolog volt. Számomra ennél több nem kell. Hiszen ez sokkal jobb volt, mintha egy puccos étterembe elmentünk volna. Ez annál romantikusabb is és különlegesebb is volt. Sokkal személyesebb. 

Már szinte mindent elpakoltam, csak az ékszereimet kellett elpakolnom. Épp válogattam őket, amikor a kezembe akadt egy nyaklánc. Az a nyaklánc, amit Tőle kaptam.

"Nem akartam vele foglalkozni, de akarva akaratlanul is mindig csak az járt a fejemben, hogy itt van mellettem és átölel. Észre se vettem, hogy egyfolytában egy nyakláncot markolok a kezemben, miközben az összeszorított kezemet fürkészem.

- Tetszik? - suttogta a fülembe Harry, mire kirázott a hideg. A szívem örült tempóban kezdett el kalimpálni, és úgy éreztem, hogy akármelyik pillanatban kiugorhat. Szemügyre vettem a kezemben tartott ékszert, amit teljesen véletlenül választottam ki. Nem volt benne semmi különleges, egy egyszerű bizsu nyaklánc volt, egy egyszerű feliratos medállal. Viszont ott abban a pillanatban azt kívántam, hogy ez legyen a jelenhelyzettel. Ne kelljen visszamennem New Yorkba, ne kelljen itt hagynom Los Angelest és legfőképp, ne kelljen elvállnom Harrytől. Azt akartam, hogy ez tartson örökké.

- Igen, tetszik. - mosolyodtam el, majd amennyire tudtam, felnéztem a mögöttem álló Harryre.

- Akkor a tiéd! - fizette ki az előadónak a pénzt, majd elengedve engem mögém lépett. A copfba fogott hajamat előre fogtam, és hagytam, hogy Harry a nyakamba akassza a nyakláncot. Hirtelen sokkal könnyebb lett a lelkem. Talán végre elfogadtam, hogy ez az egész igaz, és valós. Talán eddig még nem voltam biztos abban, hogy lehet valami ebből az egészből Harryvel. Úgy voltam vele, hogy van és kész. De mintha valamiféle fogadalmat kötött volna ezzel az ékszerrel. Mintha azt üzente volna, hogy neki ez komoly."

Hirtelen nagyon mérges lettem. 

- A fenéket gondolta komolyan! Csak kihasznált! - morogtam az orrom alá. A könnyeim potyogni kezdtek, én pedig egyre jobban felhúztam magam a dolgon.

A nyakláncot behajítottam abba a dobozba, ahova az összes rá emlékeztető tárgyat raktam. Ráraktam a dobozra a tetejét, majd megfogtam egy fekete alkoholos filcet és csak egy szót írtam a doboztetejére: múlt.

Majd megfogtam úgy ahogy volt, és a sok polc közül a legfelső deszkára helyeztem el, annak is a leghátsó sarkába.