II. - 12. fejezet

"... a szíved majd meghasad, amikor már azt hiszed, hogy sikerült elfelejtened és meg vagy lepődve magadon, hogy egész könnyen ment és hamar túltetted rajta magad. De ekkor meghallasz egy zenét csak pár másodpercnyit belőle, és a gondosan óvott sebek felszakadnak, azt hiszed, hogy soha többé nem lesz jobb. És ez valamilyen szinten igaz is. A fájdalom teljesen soha nem fog elmúlni, a seb, ha be is gyógyul, a sebhely az ott lesz. És akárhányszor meglátod, vagy akár a nevét hallod, csak azt a nevet, nem kell, hogy róla legyen szó, csak azt a bizonyos nevet... Arról is csak ő fog eszedbe jutni, és a sebek ismét felszakadnak. Akaratlanul is, de belegondolsz, hogy milyen jó lenne vele, milyen jó lenne érezni vagy akár látni is, még ha ő nem is szeret, de neked elég lenne maga a tudat is, hogy vele lehetsz, ekkor nem tudsz ép ésszel gondolkodni, beleőrülsz újra és újra, hogy mással van, az jár mindig a fejedbe, hogy vajon hol ronthattad el, mit nem tettél meg érte, de aztán rájössz, amit ő mindvégig tudott: képes lennél érte bármire, akkor is és most is. Mert szereted. Ő ezt kihasználva megcsillantja előtted a remény legapróbb sugarát, te ismét boldog vagy, és amikor megkapta, amit akart, újból tovább áll és megint kezdődik minden elölről..."

~ 3 hét múlva

- Nem hiszem el, hogy sehol sincs semmi jó ruha! - tettem karba a kezem, és összeráncolt homlokkal körbe néztem.
- Serena, már vagy ezer olyan ruhát próbáltál fel, ami tökéletesen áll rajtad! Nem értem, hogy miért bonyolítod túl a dolgokat! - állt meg előttem Eric. Volt olyan szíves és szakított hosszabb időt rám, és eljött velem vásárolni valami értelmes ruhát, a gólyabálra, ami hétvégén lesz. Ma csütörtök van, és semmi sejtésem sincs arról, hogy miben fogok megjelenni.
- De nekem nem tetszenek! Rajtam nem állnak jól! - magyaráztam neki egyfolytában. De mit is vártam, férfi! 
- Kinek akarsz tetszeni? Annak a Gale gyereknek, aki elhívott? Nekem nehogy megint fejjel belerohanj egy kapcsolatba! Nem szeretném, hogy az legyen, mint a nyáron! Tudod, hogy milyen nehezen jöttél ki abból is... - nézett rám komolyan.
- Eric! Ki mondta, hogy nekem tetszik Gale? Csak elhívott, mert más nem! - mondtam neki talán kicsit hangosan is, mert a körülöttünk állók mind felénk kapták a fejüket.
- Ne etess! Ugyan ez volt azzal az énekes gyerekkel is... - mondta Eric, mintha nem tudná a nevét. Pedig pontosan is tudja, de nem akarja előttem mondani. Pedig tényleg túlléptem!
- Nem etetlek! Meg amúgy is, Gale más! - mondtam neki. Igaz, hogy valóban nagyon jól kijövök Gale-el, de mostanában mindenkivel ez van. Csomó barátot szereztem a suliban. Most tényleg jól érzem magam. Most nincs az, mint New York-ban, ahol csak Matt létezett a számomra. Itt most nincs ő, keresnem kell más barátokat.
- Más, más... Megnézném én azt! - mondta, majd elindult az egyik üzlet felé, amiben még nem voltunk. Igazából már kedvem sem volt bemenni, mert nem hittem, hogy találhatok ma már valami jó ruhát. A legjobb üzletek összes darabját kiveséztem már, de semmi.
- Nézd Serena! Ez hogy tetszik? - mutatott fel egy egyszerű ruhát. Igen, egyszerű volt, de... De azonnali módon beleszerettem! 
- Add ide, most azonnal! - kaptam ki bátyám kezéből, majd berobogtam az egyik próbafülkébe. Ledobáltam magamról a ruháimat, majd belebújtam az újonnan kinézetbe. Belenéztem a tükörbe, s bár sose mondtam még ilyet, de én is szépnek éreztem magam a ruhában. - Na? - húztam el a próbafülke függönyét, mire Eric rám kapta a tekintetét, majd lágyan elmosolyodott.
- Gyönyörű vagy! Akár egy hercegnő! - a kijelentésére azonnal könny szökött a szemembe, hiszen csak egy ember hívott Hercegnőnek. Csak egy embernek voltam eddig igazán az, Mattnek. 
- Köszönöm - mondtam remegő hanggal Ericnek. Azonnal észrevette rajtam, hogy valami nincs rendben.
- Valami rosszat mondtam? - lépett közelebb hozzám.
- Nem csak... Matt hívott Hercegnőnek... - mondtam. Említettem már, hogy jól érzem magam Londonban. Igen, egészen addig, amíg este a lakásomba be nem lépek. Ott azonnal elkap a hiányérzet. Mert hiányoznak a Mattel közösen eltöltött órák, az, hogy mindenen nevetni tudunk. Mert jól érzem magam. Összebarátkoztam Marvinnal, Lydiával. Sőt, még egy másik lánnyal i egészen, Alice-al. De mégsem ugyanaz, mint Mattel. 
- Figyelj! Ha akarod, akkor hívd el ide Mattet! Ne mond, hogy nem hiányzik neked! - ölelt magához szorosan. 
- Azt hiszed nem próbáltam? De nem tudom rávenni, mert most ott talált munkát és egyebek. És végül is igaza van. Neki mi értelme lenne ide jönnie Londonba? Maximum miattam tenné meg, de magától sose jutna eszébe. Ő szereti New Yorkot, minden hibájával együtt - ráztam meg a fejem csalódottan. Mióta itt vagyok, többször bepróbálkoztam Skype-olás közben nála ezzel az ötlettel, de mindig nemet mondott. Mostanában inkább nem is hozom fel ezt a témát, mert már az első mondat után leint. Ezt el kell fogadnom; akármennyire is szeret, neki New York az egyetlen otthona. Neki ott jó. 
- Ne legyél szomorú Serena! Emiatt ne! Matt így is jó barátod, az is volt, az is lesz! Ismerlek mind a kettőtöket, nektek ennyi távolság semmi! - próbált biztatni, de őszintén ez a szöveg nálam nem vált be. Nem voltam az a hiszékeny kislány, aki ezt csak úgy simán beette. Egyetlen egy dologban voltam csupán hiszékeny, a szerelemben.
- Ch... Persze! - morogtam az orrom alá, majd visszamentem a próbafülkébe. Levettem magamról a ruhát, amit immár biztosan megvettem. Visszavettem magamra az utcai ruhám, majd a pénztárhoz sétáltam, ahol kifizettem a ruhadarabot, majd a bátyám felé fordultam. 
- Felőlem indulhatunk! - mondtam neki, majd azonnal kifelé vettem az irányt a boltból. 
- Hé, Serena! Mi lenne, ha felmennék hozzád? Még úgysem láttam a kéród! - mosolygott rám nagy mosolyával. 
- Felőlem már láthattad volna, ha nem vagy ennyire elfoglalt! - mondtam neki gúnyosan, mire csak meglökte a vállam, majd elindultunk hozzám. 

~*~

- Szép kégli! - mondta Lydia, amikor beengedtem a lakásba. Tiszta holtkóros voltam még, mert este nagyon sokáig beszélgettem Mattel, ezért csak 2 körül keltem fel. 

- Köszi! - mosolyogtam rá, majd bevezettem a szobámba. 

- Hű, komolyan! Ez tiszta te vagy! - koppant az álla egy nagyot a földön. 

- Próbáltam berendezkedni - rántottam meg a vállam mosolyogva, majd izgatottan felé fordultam. - Milyen ruhát veszel fel? 

- Már vártam a kérdést! - vigyorodott el, majd előhúzta az egyik zacskójából a ruhát amitől azonnal elállt a szavam. Egy fehér csipkés felsőrészből és egy neon narancssárga szoknyából állt. Eléggé feltűnő volt, de ízléses és mind emellett divatos is. Pont mint általában Lydia. 

-Ez gyönyörű! Lefogod nyűgözni Tomot! - mosolyogtam rá. Lydia már 3 éve kapcsolatban él Tommal, aki az egyik másodikos a suliban. Még 15 éves korukban találkoztak egy fotózáson, ahol első látásra szerelem volt közöttük, ami azóta is tart. Hihetetlen, hogy valakik ennyire fiatalon és ennyire egyszerűen megtudják találni a szerelmüket. Csak én vagyok így elátkozva vele. 

- Köszönöm! Szerintem is nagyon jól néz ki, de ami a legjobban tetszik benne, hogy nem az a megszokott ruha egy gólyabálra. Elegáns, de extrém is a neon színnel! - nézte meg még egyszer jól a ruhát, majd visszaejtette a zacskóba. Lydia pontosan is az ehhez hasonló ruhákat kereste, ami feltűnő, de nem ízléstelen. Valahogy mindig feltudott úgy öltözni, hogy az összes fiú végig nézett rajta, pedig ugyanaz a stílusunk. Jó, talán ő pár dologban bevállalósabb nálam. 

- Most viszont mutasd a te ruhádat! - nézett rám izgatottan. Mosolyogva léptem a szekrényemhez, majd kivettem belőle. Felmutattam neki, mire hatalmas vigyor ült ki az arcára. - Serena! Ez valami eszméletlenül szexi! Az összes fiú utánad fog ácsingózni, Gale pedig egyenesen odáig lesz érted! - mondta izgatottan, majd leült a kék kanapémra és az ölébe vette Lolát. 
- Gale oda lesz értem és? Nem érdekel - néztem rá komolyan, mire felhúzta a szemöldökét.
- Nekem nem ez jött le abból, amit a suliban csináltatok az utóbbi két hétben! - kezdte el húzogatni a szemöldökét, de inkább hátat fordítottam neki és kimentem a konyhába egy kis rágcsáért.
- Tessék, itt egy kis harapnivaló! Most elmegyek gyorsan lezuhanyzok, csak érezd magad otthon! - mosolyogtam Lydiára, aki csak bólintott egy nagyot. Gyorsan bementem a fürdőbe, ahol villámsebességgel lezuhanyoztam és megmostam a hajam, amit utána meg is szárítottam. Megmostam a fogam, letisztítottam az arcom és egy törölközőt magam köré csavarva mentem vissza Lydiához, aki a tv-t nézte az ölében Lolával. 
- Kész vagyok! Megcsináljam én először a te hajad, vagy megcsinálod te az én hajamat? - kérdeztem tőle mire megrántotta a vállát.
- Megcsinálhatod a hajam ha gondolod... - kitette az öléből Lolát, majd belépkedett a fürdőbe, ahol a már előre bekészített székre leült. 
- Egyenes? - kérdeztem tőle vigyorogva. Szinte már a végjegyévé vált a tű egyenes haj. 
- Mi lenne, ha most valami extrémet választanánk? - húzkodta a szemöldökét. - Szeretnék nagy loknikat! - mondta akárcsak egy kislány. Jót kuncogtam rajta, majd elővettem a hajsütővasamat és minden mást ami kellett. 
Viszonylag hamar elkészültem a hajával, ami fantasztikusra sikered és nem csak azért mert én csináltam.
- Komolyan, többet kellene így hordanod a hajad! - néztem rá vigyorogva és még egy kósza hajtincset a helyére raktam. 
- Túl macerás. Nincs reggel időm rá - legyintett egyet, majd szó szerint a székbe nyomott. - Most viszont te jössz! Mond csak csajszi, milyen hajat szeretnél? - kérdezte mire elgondolkoztam. 
- Egyenest! És elől befonod parkettafonással nekem? Az annyira szép! - mosolyodtam el. Lydia csak bólintott, majd munkába kezdett. Komolyan nem lehetett hozzá szólni, annyira alaposan vasalta a hajam, utána pedig fonta be... De mi tagadás, a végeredmény gyönyörű lett. 
- Akkor most jöjjön a smink! - tapsolt egy nagyot és már elő is vett szemfestéket, szempillaspirált, alapozót és még rengeteg dolgot. Csak a fejemet tudtam kapkodni.
- Lydia! Én nem akarok nagy sminket! - állítottam le, még mielőtt elkezdett volna kifesteni.
- Serena, egy ilyen alkalomra kötelező a füstös szem! Ahhoz pedig igenis kell sminkelni nem keveset! - szállt vitába velem. 
- Nem és nem! Nem akarok úgy kinézni, mint egy kikent fruska! - mondtam neki komolyan, mire megsértődött.
- Én csak jót akarok neked! - tette karba a kezét és kisétált a fürdőből sértődötten. Nagyot sóhajtottam, majd utána mentem. Biztos voltam benne, hogy némileg már rájátszik a dologra, de nem akartam, hogy a nap hátralévő részében ilyen legyen.
- Jó, gyere! Csináld olyanra a sminkem, amilyenre akarod! - adtam meg magam. Lydia erre csak egy nagy mosolyt villantott rám, majd visszahúzott a fürdőbe, ahol rengeteg ideig a sminkemmel volt elfoglalva. Meglepődtem, amikor megláttam a végeredményt a tükörben. Kimondottan tetszett, de még nagyon furcsa volt. Sose festettem ki magam ennyire még.
- Tetszik? - kérdezte vigyorogva, mire bólintottam egy nagyot. - Na, látod! Megmondtam én, hogy jó lesz! - vigyorgott magabiztosan.
- Jó-jó! Most inkább gyere, hadd fesselek ki, utána meg öltözzünk fel és menjünk, mert a fiúk nem sokára itt lesznek értünk! - mondtam neki, majd munkához láttam. Nem sokára már jön értünk Gale és Tom. Tom Lydia barátja már 3 éve. Hihetetlen, hogy mennyire jól megértik egymást. Összeillenek nagyon. 
Nekem kicsivel több idő kellett ahhoz, hoyg Lydiát kifessem, mint neki engem. De míg én nem vagyok hozzá szokva az ilyen erős smink készítéséhez, ő mindig amikor egy buliba elmegy, ilyen sminkkel jelenik meg. Regélhetnék arról sorokat, hogy szerintem ez mennyire ártó a bőrének, de felesleges, mert úgysem tudnám lebeszélni róla. Ő ilyen, én nem.
- Serena! Ez fantasztikus lett! - nézett a tükörbe vigyorogva. Csak megrántottam a vállam és visszaindultam a szobámba, ahol előszedtem a ruhám. Épp itt volt az ideje, hogy magamra húzzam. Lydia is hamarosan követett és felvette a neon színű szoknyáját a csipkés felsőjével. Míg ő percek alatt megcsinálta ezt a műveletet én izgatottan néztem egyfolytában a ruhám. Mi tagadás, szerelem volt első látásra részemről. 
Végül amikor már felvettem, izgatottan néztem bele a tükörbe. Végig simítottam a ruhám alsó részének krémszínű anyagán, majd a pánt nélküli bőrhatású felsőrészén, amit kerek szegecsek díszítették.

Felvettem még alá egy testszínű harisnyát, majd egy fekete kis táskába belepakoltam a telefonom, a pénztárcám és nem utolsó sorban a jegyemet a gólyabálra. Felhúztam a lábamra a fekete színű platform magassarkúm, majd leültem a kanapémra és vártam, hogy Lydia is elkészüljön. Egészen biztos voltam abban, hogy a fiúk már nem sokára megérkeznek, de barátnőm még a harisnyájával szerencsétlenkedett. 

Végül végszóra, pont mikor Lydia felvette a cipőjét is megszólalt a kapucsengő, amihez oda is rohantam.

- Két szép lányt kérek! - hallottam meg a készülékben Gale hangját.

- Azt nem mondom, hogy szépek, de két lányt küldök! - nevettem halkan, majd visszahelyeztem a helyére a telefonkagylót. - Lydia! Itt van Tom és Gale, gyere! - üvöltöttem be barátnőmnek, aki azonnal ki is jött. Felvettük a még egészen vékonyka kabátunkat. egyáltalán nem volt még hideg kint, olyan megszokott őszi idő volt. Magunk mögött bezártam az ajtót, majd a lifttel lementünk a földszintre, onnan pedig ki a ház elé. Pontosan a bejárat előtt állt meg Gale. A kocsinak támaszkodva várt minket, mellette pedig Tom állt. 

- Ejha! - szólalt meg először Gale. Kissé elpirultam ahogy láttam, hogy a tekintetét egyfolytában rajtam legelteti. Ennyire azért nem néztem ki jól.

Mellettem Lydia azonnal Tom elé állt és megcsókolta a fiút. Kicsit féltékeny voltam rá, mert egy ilyen barátja volt. Tom bármit odaadott volna Lydiáért, komolyan.

- Ahelyett, hogy majd kiesik a szemed úgy bámulsz, inkább induljunk! - mosolyogtam Gale-re, aki azonnal elvigyorodott. Kinyitotta nekem az anyósülés ajtaját. Ragaszkodott hozzá, hogy mellette üljek. 
- Oké, ezt nem lenne szabad elmondanom nektek, de nem bírom magamban tartani! - kezdett el beszélni a hátam mögött Lydia, amikor már majdnem az iskola épülete előtt jártunk. A hangjából izgalom tükröződött, ami azért kicsit felkeltette az érdeklődésemet. - Az a helyzet, hogy az iskola tanácsa, amiben történetesen én is benne vagyok, eltudta intézni, hogy legyen egy sztárfellépő is a bálon. Ez persze meglepetés, nektek is az lett volna, de már nem bírtam ki, hogy ne mondjam el! - újságolta a hírt Lydia.
- Ez igazán király! Remélem valami értelmes lesz, nem valami ficsúr... - szólalt meg mellőlem Gale. Kissé furcsa volt a közbe szólása, mert lehet, hogy neki azok a "ficsúrok" nem tetszenek, de mások rajonganak értük. Akárki vagy akárkik is legyenek azok.
- Nem tudom te hogy vagy Ed Sheerannal kapcsolatban, de én imádom azt a srácot! Annyira őszinte a zenéje - ábrándozott Lydia.
- Az meg ki? - hangzott a kérdés Tomtól. Már épp válaszra nyitottam volna a szám, amikor Gale is belekezdett a mondandójába.
- Komolyan, azt a gyereket ki szereti? Olyan nyálas a zenéje! - fintorgott egyet a fiú. Felhúzott szemöldökkel felé fordultam.
- Mondjuk én! Legalább van mondanivalója a dalainak nem úgy, mint egyes előadóknak - mondtam neki gúnyosan. 
- A mindennapi életből kellene tanulságos dalokat írnia, ehelyett azonban csak a szerelemről zagyvál össze-vissza, mintha annyira értene hozzá. Mi ő, valami szerelem doki? - mondta a fejét rázva. 
- Ja, mert a te nagy David Guettádnak van szövege... - jegyeztem meg halkan. 
- Guettát nem a szövege miatt kell szeretni! - kacsintott rám, mire inkább elfordítottam a fejem a kinti táj felé. Nem akartam, hogy esetleg az arckifejezésem megsértse. De nagyon felidegesített azzal, hogy Ed Sheerant lefikázta, holott egy tehetség.
- A lényeg, hogy a lányoknak legalább tetszeni fog! - szólt közbe Lydia. Szemmel láthatóan meglepődött, hogy egy ilyen kis apróságon összetudtunk kapni. 
- Ja, pf... - mormolta még az orra alá Gale. Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, mert ha nem így cselekszem, megint vitázni kezdek vele. Kimondottan nem tetszettek ezek a megjegyzései. 
- Megjöttünk! - szólalt meg a fiú végül mosolyogva. Nem néztem felé, csak kiakartam szállni a kocsiból, azonban még mielőtt az ajtót kinyithattam volna magamnak Gale ott termet és úriember módjára megtette ezt nekem. 
- Köszi! - mosolyogtam rá halványan, majd azonnal Lydia és Tom után eredtem meg sem várva Galet. Természetesen azonnal utánam szaladt.
- Figyelj, sajnálom, hogy az előbb bunkó voltam! - lépkedett mellettem.
- Semmiség, már megszoktam, hogy tele van a világ bunkókkal. New Yorkban sem volt másképp, itt sem - nem zavartattam magam amiatt, hogy bunkónak titulálom. Küzdjön még egy kicsit magával.
- Komolyan bunkónak tartasz egy ilyen kicsi dolog miatt? - húzta fel a szemöldökét sértetten. 
- Vicceltem, nyugi - legyintettem egyet, mire nagy mosoly terült szét az arcán. Nem szólt hozzám utána, míg be nem értünk az iskola aulájába, ahol az egész rendezvény meg volt tartva. Persze kint is rengetegen voltak, mert ki volt nyitva az iskola hatalmas ajtaja, ezért simán lehetett ki-be közlekedni. Az aulának a túlsó oldalán egy nagy színpad díszelgett, amit még nem vettek használatba. Sokan nem értették, hogy minek van az ott, mert nem tudtak arról, hogy lesz majd élő zene is. Nem is akárki által.
Gyorsan elvegyültünk a tömegben. Jól éreztem magam kimondottan, mert Gale aranyos volt velem végig. Gondolom tanult a leckéből. Nem szerettem, nem szeretem és sose fogom szeretni a bunkókat. Nem mintha bárki más szeretné, de én még csak elviselni sem tudom őket. 
Sok mindenkivel beszélgettem; Marvinnal és Ashleyvel, valamint valahonnan Alice is előkerült, akivel ugyan még nem vagyok olyan viszonyban, mint Lydiával, őt is nagyon kedvelem. Legtöbb időt azonban az édesen mosolygó Gale-el töltöttem, aki egyfolytában bókokkal lepett el, ami őszintén jól esett. Amióta Mattel csak webkamerán tudom tartani a kapcsolatot, nagyon hiányzik az, hogy valaki gyönyörűnek szólítson, még ha úgy is nézek ki, mint egy mosott rongy. Márpedig Matt akármilyen bűn rondán is néztem ki, mindig szépnek tartott. Szóval mosolyogva köszöntem meg az összes hízelgő megjegyzést. 

Az egész bulin remek volt a hangulat, de ez legfőképp annak köszönhető, hogy a drága felsőbb évfolyamosok remek bált szerveztek nekünk. Minden fölöttünk járó osztály előadott nekünk egy táncot, amik zseniálisan sikerültek. Azonban én sokkal jobban vártam ennél azt, hogy Ed feltűnjön és elkápráztasson dalszövegeivel, mint azt már annyiszor tette. 
- Serena! Most azonnal gyere! Mindjárt jön Ed! - hallottam meg Lydia izgatott hangját, majd éreztem, hogy megfogja a csuklómat és a tömegben a színpad legelső sora felé kezd húzni. Pont mikorra odaértünk lépkedett fel az igazgató a színpadra.
- Kedves Diákok! - szólt bele rekedt hangjával a mikrofonba. Mindenki azonnal rákapta a tekintetét. Közben éreztem, hogy Gale mellém küzdi magát és átkarolja a vállam. - Az ez évi gólyabál rendhagyó az iskolánk történetében, ugyanis idén sikerült meghívnunk sztárfellépőt. Pár órával ezelőttig úgy tudtuk mi is, hogy Ed Sheeran fellép ma itt, de a helyzet kissé megváltozott. Mivel ő nem ér rá, megkérte jó barátait, hogy helyettesítsék őt. Szerencsére ők voltak szívesek és elfáradtak ide. Ezért pedig nagyon hálásak vagyunk! Köszöntsétek nagy szeretettel a One Directiont! - üvöltötte bele a mikrofonba. Nem hittem a fülemnek, biztos voltam benne, hogy valamit félre értettem. Azonban mikor megláttam felugrálni az öt fiút a színpadra, kővé dermedtem. Nem figyeltem semmire tovább. Nem érdekelt, hogy mennyien kezdtek el sikítozni, hogy már majdnem a színpad oldalához préseltek vagy hogy mellettem Gale szitkozódik, hogy ilyen "ficsúrokat" kell hallgatnia. Egyszerűen csak Rá tudtam nézni. Teljesen megtörtem a látványától. A többiekkel egyetemben össze-vissza ugrált a színpadon, mag nem úgy hozta a sors, hogy pont elém került. Mivel sokan, köztük Lydia is a kezét nyújtotta felé, hogy fogja meg, lehajolt, hogy elérje a rajongókat. 
Megijedtem attól, hogy ennyire közel látom magamhoz. De attól még jobban, hogy Ő is észre vett. Zöld szemeivel meglepődve fürkészte az arcom, de közben egyfolytában énekelt. A mosoly az arcáról már lehervadt, csak engem nézett pontosan, ahogy én is Őt. Egyfolytában néztem, egyszerűen nem tudtam betelni a látványával. Tudtam, hogy ez nem helyes, de annyira volt szükségem erre, mint a sivatagban kóborló embernek a vízre.

II. - 11. fejezet

Sziasztok! Na, szóval az előző fejezethez kaptam egy olyan kommentet, amiben azt írták, hogy kezd unalmassá válni a történet, mert nem szerepelnek benne már jó ideje a fiúk... Na, most ettől kellőképpen beparáztam, úgyhogy már hozom is a következő fejezetet... Ez ilyen visszagondolkodós cucc... És lehet, hogy ez is unalmas, mert csak képzeletben szerepelnek benne a fiúk (főleg Harry), de fontos része lesz a jövőben ebből a részből pár dolognak. Azt kell tudni még, hogy a következő fejezettel indulnak be igazán a dolgok... És csak annyit szeretnék még hozzá szólni, hogy nekem már előre meg van írva a 18. fejezetig az összes rész, és szerintem tetszeni fog nektek amit írtam. Legalábbis remélem... :D És tudjátok mit? Ha legalább kapok 4 kommentátort, akkor még ma este felrakom a következő részt és mivel holnap szerda, ezért holnap is kaptok egyet. ;) Szerintem ez egy jó ajánlat, ráadásul micsoda bónusszal indul ez az év...! :) Jó olvasást! :) xx

"Mikor visszaemlékezem, hogy milyen volt, próbálom tompítani a leírni kívánkozó szavakat, hogy legalább a látszata ne legyen meg, hogy még mindig felkavar."

Buta és gyerekes voltam akkor, amikor azt hittem, hogy elkerülhetem azt, hogy szembe nézzek az emlékeimmel. Azt hittem, hogy minél később pakolok ki a nyaralásra elvitt bőröndjeimből, akkor könnyebb lesz. Tévedtem. Sokkal rosszabb volt így később visszaemlékezni azokra az időkre. Most, hogy már nagyjából összeszedtem magam, hogy nem gondolok vissza a nap minden percében azokra az időkre sokkal fájdalmasabb volt előszedni a ruháimat, a dolgaimat.

Megfogadtam magamban, hogy nem fogok egy könnycseppet sem kiengedni a szemeimből. Sajnos ez nem sikerült. Nem tudtam tartani magam...

Első feladatként kiborítottam az összes cuccom a földre úgy ahogy voltak, majd szépen sorba szedegetni kezdtem őket kifelé.

Először a barna kardigánom került a kezeimbe. Azonnal beugrott, hogy ezt viseltem az első napon amikor szó szerint Belé futottam.

"Annyira elnézelődtem, hogy észre sem vettem azt, hogy belementem valakibe méghozzá olyan lendülettel, hogy a földre kerültem. Egy pillanatra meglepődtem, majd észbe kaptam, és szikrákat szóró tekintettel néztem az előttem álló emberre. 

- Nem látsz a szemedtől? – kérdeztem tőle idegesen, még mindig a földön ülve. A fiú egy pillanatra meglepődött, majd azonnal visszaválaszolt.

- Te jöttél belém! – mutatott magára összeráncolt szemekkel.

- Mert útban voltál! – válaszoltam neki vissza azonnal."

Keserű mosolyra húztam a számat. Eszembe jutott, hogy mennyi ideig nem szerettük egymást. Egyfolytában csípős beszólásokat intéztünk egymás felé. Azt hittem, hogy nem bírom ki a társaságában a nyaralást. 

"- Mi ennyire vicces? - vonta fel a szemöldökét a göndör. Azt hiszem mostantól csak így fogom hívni.

- Te! - vágtam rá, majd bájosan elmosolyodtam. Louis hangosan felnevetett erre, Harry csak szúrósan végig nézett rajtam. Esküszöm, egy pillanatra már megközelítette az én szúrós pillantásomat is."

Majd a kezembe akadt az a ruha, amit az álarcos bulin viseltem. Gyorsan megkerestem a hozzá tartozó álarcot is a ruha halmazban, majd könnyes szemmel gondoltam vissza arra az estére, amikor úgy igazán megismerkedtünk. Amikor én megismertem Őt, és Ő is engem. Csak erről egész végig nem tudott semmit sem.

"- De ugye levehetem az álarcot? – kérdezte. – Kezd idegesíteni…

- Nem! Pont ez a lényege, hogy nem látjuk egymás arcát, nem tudjuk, hogy szép-e vagy nem, híres-e vagy sem. Honnan tudod, ha esetleg egy híresség vagy nem fogok sikítozni? És ugyanez lehet fordítva is. Ma este megismerkedünk úgy, hogy semmi más nem számít csak a bensőnk, jó? – kérdeztem tőle csillogó szemekkel. Lázba hozott ez az egész „vak” ismerkedés. Nem akartam meglátni, hogy ki ő. Lehet, hogy ismerem valahonnan, de lehet, hogy nem.

- Tetszik ez az ötlet! – vigyorodott el. Furcsán ránéztem, majd vállat rántva tovább mentem, hogy minél hamarabb kiérjünk a partra. Egyre rosszabbul éreztem magam ezen a bulin. – Miért sietsz ennyire? – kérdezte az ismeretlen fiú.

- Már szeretnék kint lenni. – rántottam meg a vállam."

Milyen ironikus az, hogy pont egy híresség volt, akiben teljesen beleestem. Akkor ezt még el sem tudtam volna képzelni.

A kezembe akadt a bő 'NEW YORK' feliratos pólóm, és azonnal eszembe jutott Will és a golf. Szegény fiúnak nem jött össze az, hogy megtanítson golfozni. Viszont más több sikerrel járt, mint ő...

"- Rosszul csinálod! - szólalt meg hirtelen mellettünk az eddig csöndben álló Harry. Az az göndör.

- Mert? - engedett el Will, mire akaratlanul is egy nagy sóhaj hagyta el a számat. Szerencsére a fiú nem vette észre.

- Mert rosszul csinálod. Úgy szorítod szerencsétlent, hogy nem tud semmit csinálni. - rántotta meg a vállát göndör.

- Hé, nem vagyok szerencsétlen! - vágtam rá. 

- Az most mindegy. - legyintett a fiú. - Na, majd én megmutatom, hogy hogyan kell csinálni! - lépett hirtelen a fiú mögém. Váratlanul ért a cselekedete, ezért lefagytam megint egy percig.

- Te mit csinálsz? - kérdeztem tőle, mikor egy kissé magamhoz tértem.

- Megtanítalak ütni. - felelte egyszerűen, majd egyik kezével megfogta a derekam, míg a másikkal a kezeimet kezdte el rendezni közben pedig egyfolytában magyarázott. Ugyan ebből sem sokat értettem, de némileg megmaradt belőle valami, ezért amikor ütni kellett sikeresen eltaláltam a labdát. Igaz nem volt egy nagy ütés, de legalább eltaláltam. - Így kell ezt! - lépett el elégedetten mögülem."

Annyira, de annyira boldog voltam akkor, hogy ennyire közel van hozzám. S bár ezt be nem vallottam volna akkor magamnak, most megtehetem. Már lényegtelen.

A kezembe akadt az egyik bikinim is, amit akkor hordtam, amikor először értelmes beszélgetést folytattunk egymással. Sőt, akkor még bókolt is nekem azt hiszem.

"- Te meg? - kérdeztem tőle meglepve.

- Gondoltam megnézlek, annyira zaklatottnak tűntél amikor eljöttél. - rántotta meg a vállam.

- És mióta érdekel az, hogy mi van velem? Ha jól tudom eddig egyáltalán nem voltunk jóba. - néztem rá kérdőn. Talán egy kicsit bunkón hangzott, de egyáltalán nem annak szántam. Csupán kíváncsi voltam arra, hogy miért jött utánam.

- Igazából nem is értem, hogy miért nem voltunk jóba. Szerintem te különleges vagy ezzel a bájos stílusoddal. - mosolygott rám féloldalasan.

- Bájos?! Ezt még senki sem mondta rám. Voltam már nyers, bunkó és elkényeztetett is, de bájos még nem. - nevettem fel halkan."

Igazából visszagondolva magam sem értettem, hogy miért nem jöttünk ki egymással. Talán én voltam az oka azzal, hogy egyfolytában bunkóztam. De ha visszamehetnék az időben, azt hiszem akkor sem csinálnék semmit másképp. Ha változtatnék rajta, akkor az már nem én lennék. 

A ruhahalmaz legaljáról egy papírt. Összeráncolt szemöldökkel néztem a szórólapra, amit minden bizonnyal a Disneylandből hoztam. Magamban elolvastam a szöveget, majd visszagondoltam arra a napra. Nagyon jól éreztem magam. Annyit nevettem mindenen. Csodálatos volt.

"- Én szeretnék egy epreset és egy csokisat. - mondtam mikor én kerültem sorra. Nem tolakodtam előre, mint egyesek (Liam és Zayn). Mögöttem már csak Harry volt, aki érdekesen nézett rám.

- Itt van egy csomó különleges fagyi, de e egy egyszerű epreset és csokisat kérsz? - húzta fel a szemöldökét. Ugyan komolynak akart tűnni, de láttam, hogy a szája sarkában ott bujkál egy mosoly.

- Jobb szeretem a már megszokottat, abban nem csalódhatok. Ki tudja, talán megkóstolom a kókuszost, de borzalmas. - rántottam meg a vállam, és mosolyogva elvettem a lánytól a fagyimat.

- De az is lehet, hogy életed legistenibb fagylaltját kóstolod meg. - mosolyodott el, és kérni kezdte az ő kiválasztott finomságát. Csak megrántottam a vállam és a többiekhez sétáltam és figyeltem, hogy miről beszélgetnek. - Tudod ez sokkal többet elárul rólad, mint azt te gondolnád. - lépett mellém egy sejtelmes mosollyal az arcán Harry.

- Mégis mit? - nevettem fel.

- Bizalmatlan vagy és ragaszkodsz azokhoz akiket szeretsz. - jelentette ki magabiztosan. Csak felhúztam a szemöldököm és ránéztem. A hangulatom azonnal rosszabb lett.

- Ugyan, mit tudsz te rólam... - legyintettem, majd Matt mellé kezdtem lépkedni."

Akkor tagadtam azt amit mondott, mondván, hogy úgy se ismer. De igaza volt mindenben. Nem merek ismerkedni, új dolgokat kipróbálni, mert félek a csalódástól, a kudarctól. És hogy mindezt honnan tudta leszűrni két gombóc fagyiból? A mai napig sem tudom. Talán már akkor jobban ismert, mint mások.

Miközben szépen sorban raktam el a ruháimat, a kezembe akadt az edző cuccom is; a neon zöld trikó a fekete rövidnadrággal. Nem volt lent sokszor az edzőteremben, talán összesen egyszer vagy kétszer, de akkor mindig sikerült összefutnom Harryvel. 

"- Nem is olyan nehéz. - emelgettem a kezemben.

- Ez még nem olyan nehéz... de a többi! - nevetett fel. - Ezt nézd meg! - lépett oda egy másikhoz, ami már jóval nagyobbnak tűnt a másiknál. A kezemben lévőt visszahelyeztem a polcra, majd elvettem Harry kezéből az újabbat. Ahogy megemeltem, rögtön le is dobtam, mert nem bírtam el. És amennyire béna vagyok, pontosan Harry lábára érkezett, aki fájdalmasan üvöltött fel. - Mondtam, hogy ne dobd el, hanem rakd le a földre! - sziszegte a fogai között fájdalmasan, miközben már a földön ült és a lábát fogdosta.

- Jézusom, én annyira sajnálom! - guggoltam le mellé. Kezemet óvatosan a lábára helyeztem és elkezdtem nyomkodni. - Ez fáj?

- Igen. - szűrte ki a fogai között.

- Én mennyire béna vagyok esküszöm! - csaptam a homlokomra, ami őszintén szólva nem esett jól. Lehet megerősödtem a súlyzózástól?"

Fel kellett nevetnem, ahogy eszembe jutott a bénaságom. Sikerült pontosan a lábára ejtenem a súlyzót... Bár talán ez a sors keze volt, hiszen utána nála voltam egész nap. Akkor lett igazán jó a viszonyunk, akkor történt az első... csókunk...

"- Ha szóltál volna, hozok neked! - mutogattam most én össze-vissza, azt hiszem Zaynt megszégyenítő módon. 

- De nem vagyok dedós, kitudom magam szolgálni. - rántotta meg a vállát. - Ahogy letudok ezért a jégért is nyúlni, mert attól, hogy fáj a lábam nem vagyok nyomorék. - kezdett el lassan lehajolni a földön heverő jégért. Azonnal én is lehajoltam, és még előtte megfogtam azt.

- De én pedig azért ajánlottam fel, hogy segítek neked, mert alig bírsz járni! Pihenned kell! - néztem komolyan a szemébe, mire ő is megfogta azt és maga felé kezdte el húzni.

- Nincs szükségem rá! - mondta határozottan.

- De igenis van! - vágtam rá én is, és próbáltam ellenállni az erejének, de ezzel csak azt értem el, hogy ráestem. Csupán annak köszönhetem, hogy nem dőltem el teljesen Harryn, hogy ő sokkal stabilabb volt mint én, ezért maradtunk ugyanúgy guggolva, annyi különbséggel, hogy sokkal közelebb voltam hozzá mint eddig. Felnéztem az arcára zavartan, majd teljesen elvesztem a szemeiben. Megijedtem a reakciómon, nem tudtam egyszerűen mi történik, csak arra lettem figyelmes, hogy Harry ajkai az enyémekre tapadnak, majd a nyelve lágy keringőre hívja az enyémet. Visszacsókoltam, mert nem bírtam megállni, mert én is így akartam."

Nem bántam meg, hogy megcsókoltam. Nem érzem úgy, hogy hiba lett volna. Annak akkor úgy kellett történnie. Sokkal nagyobb hiba volt az, amit utána követtem el. Hogy azt hazudtam én Mattel vagyok együtt, s hogy ezt bebizonyítsam még meg is csókoltam a legjobb barátomat. Ennél nagyobb marhaságot már elkövetni sem bírtam volna. De hiába volt minden színjáték, átlátott rajtam, tudta, hogy csak hazudok. 

"- Szabad ez a hely? - kérdezte mögülem egy hang. Még a hangzavarban, a bömbölő zenében is megismertem a hangját.

- Attól függ, hogy kinek. - válaszoltam neki felé fordulva. Az arcán egy féloldalas mosoly jelent meg, majd leült a mellettem lévő üres székre. 

- Miért vagy egyedül? - nézett felém, mikor kért magának italt. 

- Matt elvegyült, én pedig még próbálom felvenni a buli ritmusát. - rántottam meg a vállam és kiittam a koktélom utolsó kortyát. - És te, hogy hogy nem Mirandával vagy? - kérdeztem tőle felhúzott szemöldökkel.

- Miért kéne vele lennem? - kérdezte mintha ez természetes lenne.

- Tegnap este nagyon megértettétek egymást. - mondtam neki gúnyos mosollyal az arcomon. 

- Talán, de közöltem vele, hogy én nem akarok tőle semmit. Engem más érdekel. - közölte rezzenéstelen arccal, végig a szemembe nézve.

- És szabad tudnom ki az? - kérdeztem tőle, közben végig tartottam vele a szemkontaktust. 

- Tudod ki az. - válaszolta és beleivott a frissen kihozott italába."

A mai napig előttem van, hogy mekkorát dobbant a szívem, amikor ezt kimondta. Talán innentől kezdve lehet számítani a kis "kalandunk" kezdetét. Talán ez volt az a perc, amikor teljesen elvette az eszem, amikor a rózsaszín felhő teljesen ellepte az agyam. 

A kezem ügyébe került az a ruha, amiben elmentem Perrievel, Eleanorral és Daniellével bulizni. Hirtelen beugrott az, amit Harry mondott mielőtt még készülődni kezdtem volna.

"- Oké, menj bulizni, de ha szabad a ruhába beleszólok, jó? - kérdezte komolyan. Már csak a kíváncsiság kedvéért is bólintottam. - Először is, ne legyen átlátszó! - célzott finoman a mostani ingemre. Halkan felkuncogtam, és vártam a továbbiakat. - Másodszor lehetőleg ne lógjon ki belőle a fél melled, legyen hosszú ujjú és legyen garbója! Harmadszor, semmiféleképpen ne legyen miniszoknya vagy rövidnadrág! Ha szoknyát akarsz felvenni vegyél inkább a bokádig érőt, ha nadrágot valami bő hosszú farmert. Ami pedig a sminket illeti, ne rakj magadra semmiféle kenceficét, nehogy csinálj magadnak valamilyen figyelem felkeltő sminket! - mondta komolyan, közben mutogatott össze-vissza. Felnevettem a viselkedésén.

- Tudod inkább magamra húzok egy zacskót, még az is jobban nézne ki rajtam, mintha megfogadnám a tanácsaidat! - nevettem még mindig.

- Az pont megfelelő lenne! Persze csak ha leér a bokádig! - bólogatott egyfolytában."

Azt hiszem senki nem regélt még ennyit arról, hogy milyen egy buliban a megfelelő öltözet. Komolyan mondom, szerintem senki apukája nem féltette még ennyire a lányát. De ez persze csak jól esett, mivel tudtam, hogy törődik velem. Az már más kérdés, hogy talán igaza volt, és jobb lett volna egy zsákot magamra húznom, akkor talán nem csinálok akkora ökörségeket, mint azon az estén. Komolyan megcsókoltam Perriet?! És komolyan csináltattam magamnak egy tetoválást?!

Akaratlanul is a tetkó helyéhez raktam a kezem. A ruhámon keresztül óvatosan végig simítottam rajta. Először nagyon szégyelltem magam miatta. Igazából csak akkor barátkoztam meg igazán vele, amikor Ő azt mondta, hogy tetszik neki. Akkor szerettem meg igazán.

Aztán a kezembe akadt az a ruhám, amiben az első hivatalos randikon voltam. Nem bírtam tovább, könny szökött a szemembe, ahogy eszembe jutottak az emlékek. Szép sorjában a kezembe került az ördögszarvas hajpánt, a tőle kapott napszemüveg is. Óvatosan végig simítottam az utóbb említett tárgyon. Furcsa volt arra gondolni, hogy ezt mennyi ideig használta Ő.

"Már említettem, hogy nagy volt a tömeg és, hogy ez a mi szempontunkból milyen jó volt. Azonban volt egy hátul ütője is, hiszen az embersokaságban akadt nem egy figyelmetlen ember is, ennek következtében történt az, hogy egy nálam pár évvel idősebb srác belém jött. Ugyan bocsánatot kért, de ennek baját látta a fejemről lerepülő napszemüvegem, hiszen az egyik pántja letört. Harry kissé kiosztotta a fiút, majd kivette a kezemből a törött szemüveget és jól végig mérte.

- Ez javíthatatlan. - nézett rám egy fintort vágva.

- Ez volt a kedvencem! - biggyesztettem le az ajkam. Pár pillanatig tanácstalanul nézett rám, majd lekapta a szeme elől a saját napszemüvegjét és az én szemem elé helyezte.

- Tessék, itt egy új kedvenc! - mosolygott rám féloldalasan. A tudatra, hogy nekem adta a napszemüvegét a szívem akaratlanul is hevesebben kezdett el verni.

- Az biztos! - vigyorodtam el, majd a nyakába ugrottam."

Nem bírtam ki, és vissza kellett emlékeznem arra is, hogy mennyire gyönyörű vacsorát szervezett nekem.

"- Harry, én nem szeretem az efféle játékokat! - kalimpáltam a kezeimmel. Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, mert nem láttam semmit. A meglepetést Harry úgy tette izgalmasabbá, hogy egy fekete kendőt kötött a szemem elé. Csak éppen az volt a baj, hogy lépni sem mertem, mert fogalmam sem volt, hogy hol vagyunk. 

- Hidd el, ez így sokkal izgalmasabb! - szorította meg a kezem. Ez kicsi sem nyugtatott meg mivel kezdtem rosszul érezni magam. - Itt vagyunk! - mondta ki vidáman a szavakat Harry, mire fellélegeztem. Azt hiszem erre vártam már elég régóta, hogy lekerüljön rólam a fekete kendő, hogy végre láthassak mindent. A fejemben már vagy ezer ötlet keringett, hogy hova vihet. A legvalószínűbbnek egy vacsorát gondoltam valami étteremben. Az első sejtésem be is igazolódott, viszont a második... kicsit sem. Azt hiszem mindenre számítottam, csak erre nem.

A kezemet a szám elé kaptam döbbenetemben. A látvány ami elém tárult gyönyörű volt. Valahol egy parkban, vagy ki tudja hol lehettünk. A fűbe, egy puha pokróc volt kiterítve rajta egy pizzás doboz és egy kis piknikes kosár. És hogy ezt mind lássam a félhomályban, mindenhova apró kis mécsesek voltak kirakva. Szóhoz sem bírtam jutni. Soha, senki nem csinált még nekem ilyet. Sose volt még ilyen randim.

- Tetszik? - kérdezte Harry. Már nem bírt várni a reakciómra. Nem akartam mondani neki semmit, mert nem is tudtam volna. Egyszerűen csak odamentem hozzá, és jó szorosan magamhoz öleltem. - Szóval tetszik? - tette fel újra a kérdést.

- Nagyon! - suttogtam izgatottan a fülébe. Eltolt magától egy kicsit és megcsókolt. Olyannyira boldog voltam abban a pillanatban, hogy ez a csók csak hab volt a tortán."

Biztos voltam benne, hogy ennél jobb randim nem lesz többet ebben az életben. Senki sem tud már ennyire meglepni, ennél többet kihozni egy randevúból. És talán nem is akarom, mer számomra ez egy komplett, álomszerű dolog volt. Számomra ennél több nem kell. Hiszen ez sokkal jobb volt, mintha egy puccos étterembe elmentünk volna. Ez annál romantikusabb is és különlegesebb is volt. Sokkal személyesebb. 

Már szinte mindent elpakoltam, csak az ékszereimet kellett elpakolnom. Épp válogattam őket, amikor a kezembe akadt egy nyaklánc. Az a nyaklánc, amit Tőle kaptam.

"Nem akartam vele foglalkozni, de akarva akaratlanul is mindig csak az járt a fejemben, hogy itt van mellettem és átölel. Észre se vettem, hogy egyfolytában egy nyakláncot markolok a kezemben, miközben az összeszorított kezemet fürkészem.

- Tetszik? - suttogta a fülembe Harry, mire kirázott a hideg. A szívem örült tempóban kezdett el kalimpálni, és úgy éreztem, hogy akármelyik pillanatban kiugorhat. Szemügyre vettem a kezemben tartott ékszert, amit teljesen véletlenül választottam ki. Nem volt benne semmi különleges, egy egyszerű bizsu nyaklánc volt, egy egyszerű feliratos medállal. Viszont ott abban a pillanatban azt kívántam, hogy ez legyen a jelenhelyzettel. Ne kelljen visszamennem New Yorkba, ne kelljen itt hagynom Los Angelest és legfőképp, ne kelljen elvállnom Harrytől. Azt akartam, hogy ez tartson örökké.

- Igen, tetszik. - mosolyodtam el, majd amennyire tudtam, felnéztem a mögöttem álló Harryre.

- Akkor a tiéd! - fizette ki az előadónak a pénzt, majd elengedve engem mögém lépett. A copfba fogott hajamat előre fogtam, és hagytam, hogy Harry a nyakamba akassza a nyakláncot. Hirtelen sokkal könnyebb lett a lelkem. Talán végre elfogadtam, hogy ez az egész igaz, és valós. Talán eddig még nem voltam biztos abban, hogy lehet valami ebből az egészből Harryvel. Úgy voltam vele, hogy van és kész. De mintha valamiféle fogadalmat kötött volna ezzel az ékszerrel. Mintha azt üzente volna, hogy neki ez komoly."

Hirtelen nagyon mérges lettem. 

- A fenéket gondolta komolyan! Csak kihasznált! - morogtam az orrom alá. A könnyeim potyogni kezdtek, én pedig egyre jobban felhúztam magam a dolgon.

A nyakláncot behajítottam abba a dobozba, ahova az összes rá emlékeztető tárgyat raktam. Ráraktam a dobozra a tetejét, majd megfogtam egy fekete alkoholos filcet és csak egy szót írtam a doboztetejére: múlt.

Majd megfogtam úgy ahogy volt, és a sok polc közül a legfelső deszkára helyeztem el, annak is a leghátsó sarkába. 

II. - 10. fejezet

Sziasztok! Nem akarok sokat beszélni, csak annyit, hogy itt az én újévi ajándékom nektek! Egy újabb rész, aminek remélem örültök! És szeretném megköszönni az egész éves támogatást amit kaptam tőletek! :) Nem tudom, hogy ti hogy vagytok vele, de nekem viszonylag normális év volt ez. Azt nem mondom, hogy mindenféleképpen újra élném, mert annyira jó nem volt, de például befejeztem egy blogot, ami életemben az első volt. Ezelőtt még sose fejeztem be egy blogot sem, hanem közben abbahagytam különböző okok miatt. Úgyhogy ez azért meghatározó dolog volt a számomra. Ráadásul belekezdtem ebbe a történetbe, amit nagyon élvezek írni. És megígérem, hogy Serena története 2013-ban is folytatódik! még hozzá nem is akárhogy! ;) Rengeteg ötletem van a történethez, remélem, hogy továbbra is ennyi olvasóm lesz! :) Remélem, hogy jól telik a szilveszteretek, jobban mint az enyém... De innen is Boldog Új évet szeretnék kívánni nektek! Folytassátok ott, ahol abbahagytátok 2012-ben, éljétek meg az álmaitokat, ne foglalkozzatok a rossz indulatú emberekkel, éljetek a mának, ne pedig a holnapnak, és továbbra is olvassátok a There'll be no sunlight if I lose you-t! ;) Ölelés nektek! Rita xx

"S bár nehéz ezt elfogadni, de vannak emberek akik ki-, s vannak akik belépnek az életünkbe."

~ 4 nap múlva

- A lényeg, hogy nem érzed magad rosszul! - mosolygott rám a kamerán keresztül Matt.
- Nem is azzal van a baj, hogy rosszul érezném magam. Mert jól érzem magam. Egyszerűen csak az hiányzik, hogy valakivel megbeszéljem az össze problémám. Itt még senkit sem ismerek annyira, hogy azt mondjam, benne megbízok teljes mértékben. Persze itt van Lydia, aki tök kedves, segít nekem amiben csak tud, de a sulin kívül más dologról szerintem még nem is beszéltünk. Aztán ott van Marvin, aki csak... Marvin. Idegesítő, de mégis aranyos az, ahogy próbál közeledni hozzám. - néztem fintorogva a kamerába. Tényleg hiányoztak az életemből azok a percek, amikor úgy igazán eltudtam panaszkodni magam valakinek. Valakinek? Mattnek! 
- És mi van Erickel? - kérdezte meglepődve.
- Eric... Találkoztam vele eddig kétszer... Hiába próbálom rábeszélni, hogy találkozzunk többet, neki mindig valami programja van. De hát mit vártam? Neki itt már meg van az élete. - rántottam meg a vállam. 
- Ha akarod beszélek vele! - mondta mosolyogva.
- Nem kell! Ha akar velem találkozni, keressen meg! Én innentől kezdve nem fogom, abban biztos lehet! - simogattam meg közben kiskutyám Lola buksiját, aki az ölembe ugrott a beszélgetés közben.
- Értsd meg őt is! Neki ott vannak a barátai akivel minden napot együtt tölt, ott van az állása, ott van mindene... - próbált valami megmagyarázó szöveggel előállni Matt, de ebből ő sem tudta kimagyarázni a bátyámat.
- És most már itt van a kishúga is, akit egész pici kora óta ismer. Úgy gondolom, hogy nekem is kéne egy kis időt szakítania az életéből. - mondtam mérgesen. - De mindegy is, nekem itt van Lola, aki mindig mindenben meghallgat, igaz tanácsot azt nem igen tud adni. - rántottam meg a vállam. 
- Ne viccelj, ha valami baj van, csak dobj meg egy üzenettel! - válaszolta nevetve.
- De hisz nem írhatom rád a nap 24 órájában egyfolytában! Majd megoldom magamnak. Boldogulok. - mondtam neki kicsit szomorkásan. Őszintén hiányoztak már az életemből most a vele eltöltött órák. Furcsa volt, hogy nincs mellettem. 
- Tudom, hogy boldogulsz! Ebben egy percig sem kételkedtem. Talpraesett és magabiztos lány vagy Ser. - mosolyodott el féloldalasan. Legszívesebben magamhoz öleltem volna. Ha ilyen szavakat intézett felém régen, mindig nyomtam az arcára egy puszit, és ezzel mindent elmondtam neki. Nehéz lett volna megfogalmazni. Azonban ezt most nem tehettem, ezért pár percig csendben ültem és gondolkoztam, közben Lolát simogattam az ölemben.
- Köszönöm, hogy támogatsz! - nyögtem ki végül halkan. S bár ez feleannyira se fejezte ki azt a hálát, amit mondani akartam, nem tudtam másképp kifejezni magam.
- Tudod, hogy ez természetes! De inkább mesélj nekem arról, hogy mit fogsz felvenni arra a híres neves buliba! - mondta vigyorogva, mire kivettem az ölemből Lolát és a szekrényemre akasztott két ruhát a kezembe vettem és kamera elé állva mutattam meg neki őket.
- Nem tudtam még eldönteni. - rántottam meg a vállam.
- Nincs hideg Londonban már az ilyen ruhákhoz? - húzta fel a szemöldökét.
- Nem apuci! Felveszek egy harisnyát és még melegem is lesz! - jó, enyhén túloztam, mert valóban nem volt kánikula helyzet, de nem szerettem ha apáskodik felettem. - Inkább azt mond meg, hogy melyiket vegyem fel! - mondtam neki, közben egyfolytában tartottam a két ruhát, ezért eléggé elfáradt a kezem. 
- A jobb oldalit, az jobban te vagy! - mondta hosszas gondolkozás után, mire bólintottam egyet és a kiválasztott ruhát ledobtam az ágyra, míg a másikat visszahelyeztem a szekrénybe, a helyére.
- Most viszont mennem kell készülődni! Majd holnap beszélünk! Puszillak és nagyon hiányzol! - köszöntem Mattöl fájó szívvel.
- Szia Hercegnő! Légy gyönyörű és kápráztass el mindenkit ma este! Imádlak! - küldött egy puszit.
- Én is! - intettem neki, utána kinyomtam a beszélgetést. Pár percig még ültem a laptopom előtt és csak bámultam ki a fejemből, de utána felálltam és a fürdőbe mentem. Megmostam gyorsan a hajam, utána pedig szép loknikat varázsoltam bele. Csináltam magamnak egy szolid sminket; ami tus és szempillaspirál volt. Visszamentem a szobámba, és az ágyamra kikészített ruhát magamra kaptam, majd a tükörbe néztem. Valóban jó választásnak bizonyult a fekete miniruha, amit arany szegecsek díszítettek.

Felvettem alá egy testszínű harisnyát, és felhúztam a lábamra a kedvenc fekete magassarkúmat, majd a kedvenc Chanel parfümömből fújtam magamra egy keveset, és késznek nyilvánítottam magam. Leültem a nappaliba és bekapcsolva a tv-t azt kezdtem el figyelni, egészen addig, amíg nem csengettek. A kaputelefonhoz rohantam azon nyomban és beleszóltam.

- Két perc sem, és lent vagyok! - mondtam bele, s meg sem vártam, hogy beleszóljanak, letettem. Tudtam, hogy Marvin az. 

Felkaptam a táskám és elköszöntem Lolától, majd becsuktam magam mögött az ajtót és már lent is voltam. 

- Igazán gyors vagy! - vigyorodott el Marvin, mire halványan elmosolyodtam.

- Indulunk? - kérdeztem tőle, mire bólintott és egy fekete autó felé kezdett lépkedni. Az anyósülés felőli ajtót kinyitotta nekem, mire mosolyogva beszálltam a kocsiba.

- Te tudsz vezetni? - kérdeztem tőle, mikor a kormány mögé beült.

- Már régóta. Tavaly kaptam meg ezt a járgányt a szüleimtől, hogy ne az övéjüket hordozzam el egyfolytában. - legyintett. 

- Nekem is már le kéne rakni a jogsit. - mondtam.

- Inkább majd tavasszal hajts rá, télen nagyon nehéz elkezdeni. - mondta rám nézve egy pillanatra, de utána újra az utat figyelte.

- Nem tudom, majd még meglátom. De hogyan fogunk hazajutni, ha inni fogsz? - kérdeztem.

- Gale házában lesz a buli. Ő tuti nem fog inni, mert különben elszabadulna a pokol. Majd ő hazafuvaroz minket! - válaszolta határozottan.

- Ó! - reagáltam, utána pedig csendben nézelődtem ki az ablakon. Elbűvöltem néztem az esti London látképét. 

- New Yorkból jöttél ide? - kérdezte váratlanul Marvin. 

- Igen. - válaszoltam röviden. Érdekes, hogy már lassan egy hete ismerem, de semmit nem tudok róla. Nem mesélt ő sem magáról, és én sem. A párbeszédeink egymás piszkálásában általában kifulladtak. 

- Szép város, voltam már ott. Bár számomra London sokkal kedvesebb. - mosolyodott el.

- Idevalósi vagy? - kérdeztem most én tőle.

- Igen. - bólintott. 

- Nem is tudtam, nem meséltél még magadról semmit. - néztem rá.

- Ahogy te sem. - nézett a szemembe egy percre, majd újra az utat figyelte.

- Én nem tudok megnyílni valakinek azonnal. Sajnálom. - mondtam neki, majd a körmeimet kezdtem el nézegetni.

- Tudom, és ezért akarom elérni, hogy végre megbízz bennem. Szimpatikus vagy. - mosolygott rám, majd leállította a kocsi motorját. - Megérkeztünk! - pattant ki az ajtón, majd még mielőtt kitudtam volna szállni egyedül, kinyitotta nekem az ajtót.

- Köszi! - mosolyogtam rá, majd követtem, mert elindult a házba, ahonnan már lehetett hallani a hangos zenét. Marvin csak simán benyitott az ajtón, és nyugodtan belépett a tömegbe. Kikerülgette a fiatal lányokat és fiúkat, míg ki nem ért egy kertbe. Végig mögötte loholtam, mint egy kiskutya, hiszen fogalmam sem volt róla, hogy kik ezek az emberek és hol vagyok. 

A kertben odament egy srác mellé akivel azonnal beszélgetni kezdett. Azonnal odaálltam mellé én is, és zavartan figyeltem a velem szemben lévő srác mélykék szemeit.

- Gale, ő itt Serena, akiről meséltem! Serena, ő Gale, a házigazda! - mutatott be minket egymásnak Marvin, mire a fiú közelebb lépett hozzám, és nyomott az arcomra egy puszit.

- Örülök a találkozásnak Serena! - mosolyodott el féloldalasan. Nem tagadom kissé zavarba jöttem, ezért alig bírtam kinyögni valamit.

- Én is! - mondtam vigyorogva, mint a tejbe tök. 

- Nézd ott van Ashley! Mindjárt jövök! - szaladt el mellőlünk Marvin. Furcsán néztem utána, és figyeltem, ahogy egy lányhoz odasétál és megöleli.

- Ashley a gólyatábor óta tetszik neki. - világosított fel Gale, közben nem is kértem meg rá. Bár örültem, hogy tudom ki is az a lány.

- Ó, így már érthető! - mondtam egy nagyot bólintva.

- akarod, hogy körbe vezesselek? Nem úgy tűnsz, mint aki nagyon tájékozott lenne. - nevetett fel halkan. 

- Most járok itt először. Nem hiszem, hogy tájékozottnak kéne lennem. - húztam össze a szemöldököm. 

- Flegma vagy. - mondta, mire kicsit meglepődtem.

- Miért is? - kérdeztem és karba tettem a kezem.

- Mert az vagy. - ment el mellettem pimasz mosollyal az arcán. Nem tudom miért éreztem azt, hogy követnem kell. De mentem utána, és figyelmesen hallgattam a fárasztó szövegeit, a véleményeit. Rengeteget beszélgettünk az este folyamán. Jól éreztem magam a társaságában. S talán nehéz ezt bevallani, de elfelejtettem mellette azt, hogy távol vagyok a támaszomtól, a legeslegjobb barátomtól. Egyszer sem gondoltam Mattre amíg Gale-el voltam. Azt hiszem ezért is támadt lelkiismeret furdalásom este az ágyban amikor aludni akartam. 

II. - 9. fejezet

"- Azt mondják, hogy a múltat el kell felejteni. De mit tegyek akkor, ha az kísért engem?

- Mosolyogj, és tégy úgy, mintha minden a legnagyobb rendben lenne!"

Idegesen álldogáltam a megbeszélt helyen. Azt mondta, hogy itt lesz, de már több mint 20 perce itt kellett volna lennie. Már azt fontolgattam, hogy elmegyek. Azt hittem, hogy elfelejtette a találkozónkat. Amikor megérkezett egy piros busz és a hátsó ajtajából kiszállt.
Hatalmas vigyor ült ki az arcomra és hozzá rohantam. A nyakába vetettem magam és mélyen magamba szívtam az illatát. 
- Végre itt vagy! - mondtam neki boldogan.
- Sajnálom húgi, hogy késtem... - kezdett el volna magyarázkodni, de közbe vágtam.
- Az a lényeg, hogy itt vagy! - vágtam közbe és elengedtem.
- Milyen kis csinos vagy! - utalt a barna szoknyámra és a fehér blúzomra.
- Ma volt az első nap a suliban... - mondtam neki miközben szép lassú tempóban célba vettük az egyik közeli Costa kávéházat. 
Sok időt együtt töltöttünk. Megbeszéltünk mindent, ami ebben az elmúlt egy hónapban történt. Elmondtam neki, hogy mi volt az iskolában, és hogy mennyire izgulok a holnap miatt. Felakartam hívni a lakásomba, hogy megnézze, de most lemondta. Sietnie kellett, mert találkozott valakivel. Ezért egyedül mentem haza. 
Azonnal a szobámat vettem célul. Vettem egy frissítő fürdőt, utána pedig a kis kék kanapémra helyezkedtem el és kapcsoltam be a laptopom. 

"Furcsa, hogy most már itt van az otthon."

Írtam ki twittere, majd körbe néztem a szobába. Letettem magam mellé a gépem, és az ablak előtti párkányra leültem és kinéztem az ablakon. Már sötétedett, ezért a kinti világítás már fel volt kapcsolva. Mindenki sietett már haza, mert a munkaideje majdnem mindenkinek lejárt. Valakinek pedig most kezdődött még csak el. Itt már mindenki otthonosan mozgott, tudta, hogy merre jár. S hiába tudtam, hogy hol vagyok pontosan a térképen, az életben fogalmam sem volt róla. 

~*~

Reggel mivel elaludtam egy kicsit, nagy kapkodások között pakoltam össze a mai óráimra való könyveket és még nagyobb kapkodások közepette választottam ki magamnak az az napi ruhámat. De végül egy kék szoknyát vettem fel egy fehér felsővel, amin kék csíkok voltak.

A nyakamba aggasztottam még egy nagy köves nyakláncot, majd a cipőmet felvéve igyekeztem az iskola felé. Még épp időben estem be az első órámra, de utolsó voltam ezért csak az első pad volt üres. Fintorogva ültem be és vártam, hogy a tanár befusson, közben pedig szidtam magam, mert pont matekon kell az első padban ülnöm.

- Sziasztok gyerekek! - lépett be nagy morcosan az ajtón Mr. Oliveira. Remek, tehát ez a zsémbes öregember lesz a matek tanárunk. - Mivel ez még csak az első óránk együtt, nem terveztem, hogy bárkit is feleltetnék, de a következő órára már készüljetek, mert minimum egy, maximum három ember biztosan felelni fog! - mondta szigorúan, közben leraktam a könyvhalmazt az asztalára. - Tudom, hogy ez egy egyetem, nem középiskola. De képben kell lennem a tudásotokkal, ás így nektek is jobb lesz, hiszen a vizsgákon jobb eredményeket fogtok elérni! - mondta ránk se nézve. - Valaki valami kérdés? - nézett körbe végül. Senki se mert megszólalni, ezért elégedetten bólintott. Azonnal elkezdett magyarázni valami számomra teljesen értelmetlen matematikai dologról, ezért nem is erőltettem meg magam, csak hátradőlve vártam, hogy vége legyen az órának. 

- Készüljetek a következő órára! És maradjon ugyanez az ülésrend! - mondta mikor vége lett az órának. Felszabadultan sétáltam ki a teremből. Ehhez képest a többi óra már nem lehet annyira borzalmas.

~*~

- Ha bármi másban segítségre van szükséged, akkor nyugodtan szólj! Én már teljesen kiismertem magam ebben az iskolában! - ölelt magához kedvesen Lydia. Mosolyogva visszaöleltem, bár meglepett a közvetlensége. Még csak tegnap találkoztunk, de máris annyira kedves és nyílt velem. Furcsa volt még ez nekem, én nem vagyok ennyire közvetlen.

- Persze, majd szólok! És köszi, hogy segítettél ebben is, annyira nem értem a matekot! - mondtam neki, majd hátat fordítva neki a kapu felé kezdtem el sétálni. Örültem már, hogy végre vége van a napnak. Legalábbis a suliban igen.

- Mégsem vagy annyira zárkózott! - lépett mellém Marvin. A mai nap folyamán már vagy ezerszer megtalált magának és a hülye szövegével piszkált. 

- Ez nem zárkózottság kérdése, egyszerűen megkértem Lydiát, hogy magyarázza el nekem érthetően a matekot, mert már most nem értem. - mondtam neki nyugodtan. 

- Ha annyira nem akarnál barátkozni, akkor hozzá se szóltál volna ehhez a Lydiához. Sőt, most tudomást sem vennél rólam! - mondta hatalmas vigyorral az arcán.

- Te ezt már csak tudhatod! De ha ennyire azt szeretnéd, hogy ne vegyek rólad tudomást, megtehetem. Mindig is könnyen ment! - néztem rá vigyorogva, mire megrázta a fejét. 

- Jó, jó! De szerintem jobban tennéd, ha belevetnéd magad egy kicsit a közösségi életbe! Hétvégén szervez pár gólya egy olyan összeszokó bulit. Gyere el velem! - mondta biztatóan.

- Nem is tudom... Nincs hozzá sok kedvem. - néztem rá egy nagy fintorral az arcomon.

- Na, ne legyél ilyen savanyú! Jó buli lesz, ismerem a srácot! Tudja hogyan kell élni! - biztatott egyfolytában. 

- Jó elmegyek, de egy feltétellel! - emeltem fel a mutatóujjam.

- Lökjed! - mondta vigyorogva Marvin.

- Békén hagysz az ilyen untató  szövegeiddel! - mondtam neki komolyan. 

- Az elég, hogy megpróbálom? - húzta fel az egyik szemöldökét.

- Nem! - mondtam neki határozottan.

- Rendben, békén hagylak! - mondta, mire elmosolyodtam. Semmiség elmennem egy buliba azért, hogy Marvin békén hagyjon! De erről neki nem kell tudnia.

Gyorsan elköszöntem a fiútól és hazamentem a nagy piros busz segítségével. Még mindig furcsa számomra ez a tömeg közlekedési eszköz. Amerikában ilyen nincs. 

Felbattyogtam a lakásomba, ahol csináltam magamnak egy melegszendvicset és jobb ötlet híján felmentem az internetre bóklászni egy kicsit. 

Először a twitter profilomra léptem fel és bekövettem pár embert, akiket az iskolából ismertem.

"Imádom a nagy piros buszokat! Bár még egy kicsit furcsa... :)"

Írtam ki gyorsan, majd facebookon elfogadtam az ismerősnek jelöléseket. Utána újra vissza tértem a twitter fiókomba. Válaszoltam pár számomra ismeretlen ember kérdéseire, amikor megakadt a szemem egy linken. Valaki belinkelt egy oldalt, és a következő kérdést fűzte mellé: "Ez igaz?!"

Azonnal megnyitottam az oldalt és a szememmel átfutottam a szöveget gyorsan, majd aprólékosan elolvastam.

Mit keres Harry Styles exbarátnője Londonban?

A napokban több szemtanú is látta, ahogy a gyönyörű modell London repülőterén leszáll az egyik New Yorkból induló járatból. Felmerül a kérdés, hogy mit keres a lány abban a városban, amiben volt barátja lakik... Vajon visszaakarja hódítani? Vagy esetleg újra van közöttük valami? 

Persze ezek csak feltételezések, lehet, hogy a lányt csak a kötelesség hívta ide. Egyes források szerint az egyik londoni egyetemre jár. Sajnos azt nem tudtuk meg, hogy melyikre, mindenesetre kíváncsian várjuk, hogy mi lesz ennek a vége! Vajon felfrissítik kapcsolatukat? Esetleg újra összejönnek?

Idegességemben lecsaptam a laptopom tetejét. Felpattantam és kisétáltam a teraszra. Ki kellet szellőztetnem a fejem. 

Nem értettem, hogy miért kell még ezen csámcsognia a sajtónak. Hiszen nem is volt komoly a kapcsolatunk. Maximum egy hetet voltunk együtt, ha azt lehet nevezni egy kapcsolatnak. Inkább volt egy kaland, s ez is főleg az Ő részéről. Ő vetett véget neki, mert nem akart tőlem semmit. De ennek már rég vége. Én már elakarom felejteni! A bulvársajtó miért nem akarja?!

Annyira felidegesítettem magam ezen, hogy a könnyeim is potyogni kezdtek. Ott álltam összetörten újra. Pedig most igazán jól éreztem magam. S ha nem is mondtam ki, jól esett az, hogy Marvin ennyire szeretne megismerni, hogy Lydia ennyire kedves velem. Végre elkezdtem újra építkezni, erre ezek a szerencsétlen, élettelen újságírók elrontanak mindent. 

Idegesen lépkedtem vissza a nappaliba, és felhajtottam a laptopom tetejét. Gondolkoztam azon, hogy mit csináljak, ki írjam-e vagy sem. Végül hagytam, hogy az ösztöneim szerint cselekedjek. Ki írtam azt, amit először leírtam. A szín tiszta véleményem, az igazságot amit éreztem:

"Emberek, itt lenne az ideje, hogy túl lépjenek ezen az egészen! Több, mint 1 hónap telt el azóta! Én elakarom felejteni, maguk is tegyék ezt! Köszönöm."

II. - 8. fejezet

Sziasztok! Nem tudom, hogy nektek hogyan telik a karácsony, de nekem csodálatosan! Végre igazán kitudom magam pihenni, és ráadásul mindezt a családommal! :) Remélem, hogy ti is hasonlóképpen vagytok ezzel. :) Itt a beígért rész, és ne felejtsétek el, hogy holnap is lesz! Addig is írjatok nyugodtan véleményt, szívesen fogadom az összeset! :) Jó olvasást! :) xx

"Ne félj attól, hogy hibákat követsz majd el! Ne félj a botladozástól vagy a zuhanástól! Sokszor éppen az jelenti számunkra a legnagyobb örömöt, amitől a legjobban félünk. Talán mindent megkapsz majd, amire vágytál, talán olyasmiket is, amikről álmodni sem mertél. Ki tudja, kit hová sodor az élet... az út hosszú, de végül is maga az utazás a cél!"

Első napjaimat Londonban azzal töltöttem, hogy jobban berendezkedjek a lakásomba, illetve kicsit kiismerjem magam a környéken. Megnéztem magamnak az iskolához vezető útvonalat, illetve olyan helyekhez, amikre még szükségem lehet. 
Teljes mértékben egyedül voltam, egyedül csak az újdonsült szomszédommal beszéltem pár szót. Erickel szerettem volna minél hamarabb találkozni, de mivel a haverjaival elutazott Manchesterbe bulizni, erre nem volt lehetőségem. 
Érdekes, hogy szinte kínkeservesen lassan telt az idő. Unatkoztam szinte az összes percben, mert egyedül voltam. Már megszoktam, hogy Mattel mindig, mindent együtt csináltunk, ezért mindig volt beszélgető partnerem. A nap egyetlen fénypontja az volt, hogy minden este a Skype segítségével folytattunk videóhívásokat. S bár ez közel sem volt olyan, mintha személyesen állt volna előttem, örültem, hogy tudtam kapcsolatot létesíteni vele. 
S bár lassan telt az idő, mégis elérkezett az idő, amikor át kellett lépnem az iskola kapuját. Ámulva néztem körbe, mivel eddig csak kintről volt szerencsém megnézni az épületet. Kellemes meglepetés volt, hiszen kívülről olyan volt, mint egy elit londoni iskola. Hatalmas vaskapu, térkővel kirakott út, padok, virágágyás, szökőkút... Belülről azonban teljesen egyedi volt. Az egyszerű falakat napjaink leghíresebb modelljeinek képei díszítették, az ablakpárkányokon színes virágok ezrei nyiladoztak. A diákokból pedig áradt a magabiztosság. Szinte mindenkin a legújabb divat szerinti összeállítás volt, és megmertem volna kockáztatni, hogy 7-8 lányon is ugyanaz a méregdrága blúz volt. Mintha csak ugyan olyan egyéniségtelenek lennének.
Biztos voltam benne, hogy nem lógok ki a sorból a felvett ruháim gyanánt, hiszen mind márkás cégek nevét viselték. De mégis annyira egyszerűnek és sivárnak éreztem magam a feszülős barna szoknyámban, ami beletűrtem egy fehér blúzt.

Furcsa volt az, hogy sok fiú még nálam is jobban ügyel a külsejére. Mindegyiknek a haja tökéletesen be volt állítva, és legtöbbjük a zakó-póló párost választották. Nehéz volt eldönteni, hogy melyikük meleg és melyikük pökhendi. 

Zavartan kerestem meg a 147-es termet és léptem be rajta. Már sokan a padokban ültek és csendben néztek maguk elé, míg mások próbáltak egymással beszélgetve ismerkedni. Sokkal kisebb volt a zaj, mint a folyosón. Sőt, szinte lehetett hallani a légy zümmögését is. Rámosolyogtam azokra, akik rám néztek, majd az egyik hátsópadba helyet foglaltam. Előhalásztam a jó nagy táskámból a telefonom és írtam egy gyors sms-t Mattnek:

"Már most hiányzol az iskolából! Itt mindenki olyan... ugyanolyan?! Fogalmam sincs, de úgy érzem, hogy nem vagyok idevaló. Hogyan fogom túlélni nélküled ezt az évet? Sőt, nem is csak egyet... Hatalmas nagy ölelés Londonból! Ser xx"

Gyorsan elküldtem az üzenetet, majd visszaraktam a helyére a telefont, mert egy hangos csengetés jelezte az óra kezdetét. A teremben lévők mind elfoglalták a saját kis padjukat, és csendben várták, hogy a tanár befusson az órára. 

Nem telt el két perc sem a csengő után, de egy idősödő, szemöveges nő lépett be az ajtón. Jól szemügyre vett bennünket, majd egy hatalmas bólintással nyugtázta, hogy mind megvagyunk.

- Kedves első évesek! - szólt hozzánk, mikor a nagy asztal mögé ért. - Ti csak egy kis töredéke vagytok a most kezdő évfolyamosoknak. És mivel rajtatok kívül még vagy 120-an biztosan vannak, az átlátható, jól rendezett rendszerért a vezetőség úgynevezett osztályokba rendezett el benneteket. Ti egy osztály vagytok, remélem jól kifogtok jönni egymással, illetve velem, mivel én vagyok a jövendőbeli osztályvezetőtök! A nevem Mrs. Sande! - mosolygott ránk kedvesen. Egy aranyos nőnek tűnt, de nagyon határozott is volt. - Szeretném, hogy majd megismerkednétek a környezettel, más diákokkal, és nem mellesleg egymással is. Tudtommal a gólyatáborban sokan nem voltak, de remélem a bállal kapcsolatban ez másképp lesz! - kicsit szomorú voltam amiatt, hogy nem mentem el én se... De sajnos akkor épp nem voltam olyan lelkiállapotban, hogy lett volna kedvem hozzá.
- Tanárnő! A tankönyveket mikor kapjuk meg? - emelte fel a kezét egy szőke hajú lány. A mellettem jobbra lévő padban ült.
- Épp ezt akartam mondani, hogy a következő órában a nagy előadóba kell mennetek, ott mindenki megkapja a könyveit, utána pedig kérlek fáradjatok ide vissza, mert lenne pár dolog amit szeretnék veletek megbeszélni az iskola házirendjéről és a lehetőségeitekről! - tapsolt egyet a tanárnő, majd kisétált a teremből. Először mindenki megszeppenve figyelte, mivel még tartott az óra, de utána szépen lassan mindenki kiszivárgott a folyosókra, amik most szinte üresen álltak. Csak a többi elsőéves mászkált össze-vissza.
- Bocsi, de véletlenül nem tudod, hogy merre van a nagy előadó? Mert nekem fogalmam sincs róla... - léptem a szőke hajú lány mellé, aki először mert megszólalni életünk első óráján itt.
- Persze, gyere megmutatom! - villantotta rám tökéletes fehér fogsorát. - Te nem voltál a gólyatáborban, ugye? - kérdezte miközben nagy lépésekkel haladt a folyosón.
- Nem. - válaszoltam röviden.
- Miért nem? Jó buli volt pedig! - mondta vigyorogva.
- Akkor épp nem a fénykorszakomat éltem... A nyaralásom nem épp úgy végződött ahogy azt elterveztem, és kissé besavanyodtam. - húztam el a számat.
- Serena, igaz? - nézett rám a szája szélén bujkáló mosollyal.
- Honnan tudod? - kérdeztem meglepődve.
- Mondjuk, hogy szoktam pletyka oldalakat olvasni... - rántotta meg a vállát, és mosolyogva megkétszerezte a lépéseit. Meglepődve torpantam meg egy pillanatra, de utána gyorsan utána mentem a lánynak. Szóval tudja, hogy ki vagyok és mi történt velem. Pedig életemben először hallok felőle, először láttam. És még hány ezer ember lehet ezzel így?
- Egyébként a nevem Lydia, ha segítség kell, szívesen segítek bármiben! Ez itt az előadó! Szia! - kacsintott rám a lány, majd elsétált, ott hagyva egy nagy fehér ajtó előtt. Egy fiúhoz sétált oda, aki megölelte, majd összekulcsolta a kezeiket és együtt sétáltak tovább.
Kicsit összeszorult a szívem látva, hogy mások mennyire boldogok és szerelmesek. Nekem ez miért nem jön össze?
Benyitottam az ajtón és beléptem a hatalmas terembe, ahol lehetett hallani a diákok beszélgetésének a moraját. Kissé zavartan álltam meg, majd kiszúrtam magamnak egy helyet és odasiettem. Azonban amikor leakartam ülni, pont elfoglalta egy fiú, ezért ideges álltam meg előtte.
- Leszeretnél ülni? - nézett rám nagy barna szemeivel. 
- Esetleg... - mondtam neki flegmán, mire felhúzta a szemöldökét.
- Kérd szépen! - vigyorodott el kajánul, mire villámokat szóró tekintettel ránéztem, és inkább lejjebb mentem egy sorral, és pont a fiú elé ültem le, aki jól szórakozott rajtam. Úgy tettem, mintha nem is figyelnék rá, inkább elővettem a telefonom és megnéztem rajta, hogy Matt visszaírt-e. Izgatottan nyitottam meg a szöveges üzenetet amikor megláttam a jelzést.

"Rájöttem, hogy nélküled New York sokkal üresebb. Szinte megesz az unalom itthon, ezért inkább elmentem munkát keresni. Egyenlőre semmi... Kellenél ide nagyon segíteni nekem! És tudod nem csak nekem, de az egész városnak hiányzol! Ölelés NY-ből! Matt xx"

Mosolyogva olvastam el a sorokat, s már épp írtam volna vissza, amikor megszólalt mögöttem valaki.

- Ő a barátod? - kérdezte a hang, mire hátra fordultam. Fölém hajolva nézett rám ugyanaz a srác, aki az előbb befoglalta a helyem.

- Te elolvastad az üzenetem?! - néztem rá hihetetlenül.

- Bocs, rossz szokás! - rántotta meg a vállát hanyagul, majd féloldalasan elmosolyodott.

- Nem tudom ki vagy, és miért hiszed azt, hogy te megtehetsz ilyeneket, de most közlöm veled, hogy én nem vagyok vevő az ehhez fajta játékokhoz! - néztem rá idegesen, majd előre fordultam. Tudtam, hogy a srácot nem hatottam meg ennyivel, de reménykedtem benne, hogy békén hagy. Ehelyett azonban azzal szórakozott, hogy a hajamat kócolta össze és a vállamat bökdöste. Úgy csináltam, mintha nem is venném észre, pedig legszívesebben leütöttem volna. Hogy lehet valaki ennyire idegesítő?

- Na, fiatalok! Én Mr. Oliveira vagyok, most kifogom nektek osztani a tankönyveiteket! Ő itt Paul és James, végzősök, ők fognak segíteni nekem! Név szerint szólítalak titeket! - mondta szigorúan a belépő férfi. Mögötte jó nagyokat nevetve jött be a két említett végzős, mire a Mr. Oliveira mérgesen fordult feléjük. Persze azonnal befejezték a nevetést és laza mozdulatokkal sétáltak a könyvekhez. A mozgásukon lehetett érezni, hogy már van tapasztalatuk a kifutókhoz. Messziről sütött róluk, hogy modellfiúk. 

Egy élet volt az, amíg sorra kerültem, addig vagy ezerszer leüvöltöttem a mögöttem ülő fiút, mivel jó szórakozásnak találta, hogy engem idegesíthet.

- Marvin Odell! - mondta Mr. Oliveira, mire a fiú felpattant, és leviharzott a könyveiért, majd vigyorogva visszaült a helyére. Hátra néztem rá, de ezt nem vette észre, mert vigyorogva magyarázott a mellette ülő másik fiúnak. 

Azt hittem, hogy ezután el fog tűnni és békén hagy, de nagyot tévedtem.

- Mond csak, neked mi a jó abban, hogy nem hagysz békén? - fordultam hátra hozzá villámokat szóró szemekkel.

- Szeretem felidegesíteni a hozzád hasonló lányokat! - kacsintott egyet, mire legszívesebben fejbe rúgtam volna.

- Csak, hogy tud, fogalmad sincs róla, hogy én milyen lány vagyok! - mondtam neki, majd Mr. Oliveira felé kaptam a fejem.

- Serena Wood! - hallottam meg elhangzani a nevem, mire felpattantam és a lépcsőn lesétálva a két fiú elé léptem.

- Szép név Serena! - mondta az egyik barna hajú, mire megforgattam a szemeim.

- Inkább add a könyveket! - szóltam rá, mire a másik felnevetett és a kezembe nyomott vagy egy tucat tankönyvet.

- Na mi van? Már nem olyan nagy a szád! - mondta karba tett kézzel, akire rászóltam. 

- Nem tudom, hogy téged mire tanítottak, de nekem azt, hogy segíteni kéne a lányoknak! - mondtam neki mérgesen, majd elindultam vissza a lépcsőn a táskámhoz. 

- Add ide! - állt be elém az sms-t kukkoló fiú, azaz Marvin.

- Nem kell, elbírom! - mondtam neki, majd kiakartam kerülni, de kikapta a kezeimből az összes tankönyvet. - Mondom nem kell! - szóltam utána, de addigra már a táskámba is belepakolta őket. 

- Ilyenkor megszokták köszönni! - mondta vigyorogva, mire megforgattam a szemeimet.

- Felejtsd el! Ha megkértelek volna rá, akkor esetleg, mondom esetleg megköszöntem volna. De így... Esélytelen. - legyintettem, majd megfogtam a táskámat és elindultam ki az előadóból. Nem volt humorom végig ülni az utánam lévőket is. 

- Várj meg! - hallottam meg újra Marvin hangját, de ahelyett, hogy megvártam volna inkább az orra előtt becsaptam az ajtót. Kissé megilletődve lépett ki az ajtón, majd mérgesen rám nézett. - Komolyan, te mindenkivel ilyen vagy? - kérdezte, mire megrántottam a vállam.

- Azokkal nem, akik közel állnak hozzám. - mondta hanyagul, majd a szekrények felé vettem az irányt. Marvin végig követett és érdeklődve figyelte, hogy mit csinálok. - Feltűnően idegesítő vagy. - állapítottam meg hangosan, mire felnevetett.

- Nem vagyok az, csak közvetlen. - válaszoltam megrántva a vállát.

- Akkor rossz embert fogtál ki. Én ennek pont az ellenkezője vagyok. Nem nyílok meg könnyen senkinek. - mondta mélyen a szemébe nézve, majd elindultam vissza az úgynevezett "osztálytermünkbe".

- Ha ilyen hideg leszel mindenkivel, nehezen fogsz beilleszkedni. Ez nem egy megszokott iskola, Ser. Itt mindenki ismer mindenkit és mindenki jóba van mindenkivel. - mondta végig mellettem haladva.

- Egy; neked csak Serena vagyok. Kettő; nem barátkozni jöttem ide. Nekem van már egy nagyon jó barátom, akihez azonnal visszamegyek, ahogy befejeztem ezt a sulit. - mondtam megállva a folyosó közepén. 

- Úgyis megfog dőlni ez az elved! Hiába veszed fel ezt a külsőt, hogy te egy jégkirálynő vagy, barátkozni fogsz az emberekkel és rájössz, jobb itt neked! - mondta pimasz mosollyal az arcán.

- Nem és nem! Amint eltelik ez a pár év, visszamegyek New Yorkba és ott folytatom a modell karrieremet! - mondta neki a fogam között kiszűrve. - Nekem az életem ott van! 

- Vagy csak a barátod... Most ezt mondod, de majd rájössz, hogy igazam van! Addig is, sok sikert, Ser! - mondta ugyanolyan mosollyal az arcán. 

- Hagy békén inkább! - mondtam neki idegesen és betrappoltam a terembe.