5. fejezet

Sziasztok! Hát nagy nehezen, de itt lenne az ötödik fejezet, ami szerintem nagyon hosszú lett, úgyhogy nem panaszkodhattok. Viszont nekem lenne egy igazán csöpp kis kérésem: írjatok véleményt a fejezetről, sőt, az egész történetről. Szerintem ez egyáltalán nem nagy kérés! :) A következő résszel igyekszem nagyon, nem tudom pontosan mikor, de a napokban tuti felkerül. Megint csak azt tudom mondani, hogy 4 napon belül biztosan felrakom! Ha pedig ez nem sikerülne, akkor biztosan jelzem valamilyen módon! Ami pedig még fontos, megkapta a blog az első díját, amit a díjak menüpontban tudtok megnézni oldalt! Köszönöm szépen! xx

Egy hosszú lustálkodós nap után, épp itt volt az ideje, hogy elkészüljek az álarcos bulira. Gyorsan elmentem lezuhanyozni utána csináltam magamnak egy teljesen egyszerű sminket, és begöndörítettem a hajam. Elővettem a tegnap vásárolt teljesen egyszerű, de számomra csodálatos ruhámat, ami egyszerű fekete pánt nélküli volt, a derekén egy vékony barna övvel.

Felvettem hozzá egy egyszerű fekete platform magas sarkút, és már készen is voltam. Gyorsan még megfogtam egy kicsi táskát, beledobáltam a telefonom a pénztárcám és minden mást, amire szükségem lehetett, a kezembe fogtam a direkt erre az alkalomra vett egyszerű álarcom, és már kint is voltam a szobából. Mattel azt beszéltem meg, hogy kint találkozunk a folyosón. Mint az általában lenni szokott, ő már kint várt rám. Mint mindig, most is nagyon jól nézett ki, biztos voltam abban, hogy megannyi lány fogja a nyálát csorgatni utána a buliban.

-          Indulhatunk? – karolt belém.

-          Persze! – mosolyogtam rá.

-          Esküszöm, minden fiú utánad fog fordulni lent… - rám mosolyogtam, és futtában nyomtam egy puszit az arcára. Olyan volt ő nekem, mint sok más lánynak a legjobb barátnő, annyi különbséggel, hogy ugyan nem beszéltünk órákon keresztül a semmin, de ha senki sem, ő biztos azt mondta nekem, hogy gyönyörű vagy, ha kellett még a pasimat is eljátszotta, amiért nagyon hálás vagyok neki. – Itt vagyunk. Na, add ide a maszkod, had rakjam fel rád! – nyújtotta a kezét, mire belenyomtam a teljesen egyszerű fekete és arany álarcot. Pillanatok alatt rám adta, majd én tettem ugyanezt az övével.

-          Akkor induljon a parti! – vigyorodtam el, majd benyitottam az ajtón, ahonnan már így is kiszűrődtek a zene dallamai. Egymásba karolva léptünk be az ember tömegbe. Utat törtünk magunknak, és a bárpulthoz leültünk. Kért nekünk Matt valami koktélt, nem igazán értettem a nevét. Utána a kezünkben az itallal vegyültünk el a táncoló tömegben. Szokásos formámat hozva teljesen eltűntem Matt mellől, ezért a keresésére indultam. Amikor aztán megtaláltam, észre kellett vennem, hogy én egyáltalán nem hiányzom neki. Vagy három ismeretlen csaj állt körülötte, és mind neki táncolt. Hatalmas vigyorral az arcán felém nézett, és amikor észrevett, kacsintott egyet. Szinte ez már a megszokott forgatókönyv. Mattre mindig minden lány rátapad.

Nagyot sóhajtva indultam a bárpult fele, ahol helyet foglaltam az egyik székben, és kértem magamnak valamilyen koktélt. Magam sem tudom milyet, csak ráböktem az elsőre a listán. A kiszolgáló fiú hatalmas mosollyal az arcán adta oda az elég furcsa színű koktélt, ami már kezdetektől fogva nem volt szimpatikus. Megköszöntem a srácnak, majd a szívószálon keresztül belekortyoltam. Ahogy megéreztem az ízét a számban, azonnal ki is köptem. Annyira elkezdtem köhögni, hogy szinte megfulladtam. Érdekes tekintettel fordult felém az eddig csendben mellettem ülő fiú. Az álarca alól végig mért egy pillanatra, majd a segítségemre sietett.

-          Jól vagy? – kérdezte aggódva.

-          Sze-rin-ted? – nyögtem ki nagy nehezen.

-          Hozzon gyorsan egy vizet! – szólt a srác a kiszolgáló fiúnak, aki azonnal elsietett valahova, majd egy pohár vízzel tért vissza. Az ismeretlen fiúnak átadta, majd az kedvesen nyújtotta felém. Azonnal elvettem és belekortyoltam. Azonnal jobban lettem tőle, és villámokat szóró szemmel fordultam az előttem álló kiszolgáló srác felé.

-          Miért nem szóltál, hogy ez ennyire rossz? – rivalltam rá, majd lehúztam a pohárban lévő összes folyadékot.

-          Én… én azt hittem, hogy tudod, mit iszol. – rántotta meg a vállát, majd tovább állt a többieket kiszolgálni.

-          Még hogy tudom! Azt sem tudom, hogy mi volt az ital neve, csak mivel az elején volt ráböktem! – néztem a srác után, majd sokkal kedvesebben a még mindig a hátamat fogó idegen fiú felé. – Köszönöm, hogy nem hagytál megfulladni! – mosolyogtam rá, közben pedig alaposan végig mértem az arcát, majd tekintetem megakad gyönyörű szempárján.

-          Nincs mit. – mosolyodott el. – Amúgy mit csinálsz itt egyedül? – ült vissza a helyére. Furcsálltam, hogy máris ennyire közvetlen akar lenni, holott még soha életemben nem láttam.

-          Nem egyedül vagyok. – rántottam meg a vállam.

-          Akkor hol a partnered? – kérdezte.

-          A partnerem az ott, akit körbe vesznek a lányok. – mutattam Matt felé nevetve.

-          És téged nem zavar? – kérdezte kicsit zavartan.

-          Nem igazán. Mindig ez van. – rántottam meg a vállam, majd elkezdtem fürkészni a pulton lévő koktél listát. – Te melyiket szereted? – kérdeztem tőle, és a lista felé böktem. Mosolyogva felállt, és közelebb lépett hozzám, majd teljesen mellőlem kezdte el fürkészni a koktélok neveit.

-          Hát igazából ezeknek a felét nem is ismerem… - nevetett fel. – De ezt nagyon szeretem. – bökött az egyik kiolvashatatlan nevű koktélra.

-          És biztosan nem olyan rossz, mint ez? – böktem az elsőre.

-          Biztos! – bólintott mosolyogva.

-          Hé! – szóltam a kiszolgálóhoz. – Szeretnék két ilyet – böktem az ital nevére – és ha lehet, ez ne legyen olyan borzalmas, mint az előző. – mondtam némi gúnnyal a hangomban, majd angyalian elmosolyodtam.

-          Hű, te aztán nem kíméled az embereket! – nevetett fel hangosan a fiú.

-          Csak őszinte vagyok mindenkivel. – rántottam meg a vállam nevetve.

-          És meddig leszel itt? – kérdezte hirtelen. Furcsán ránéztem, majd úgy döntöttem, hogy válaszolok neki.

-          3 hét. – feleltem és elvettem a kiszolgáló srác kezéből a két italt, majd szúrós szemekkel jeleztem neki, hogy elmehet.

-          Vicces, mert én is pont annyi. Tegnapelőtt jöttem meg a barátaimmal. – rántotta meg a vállát.

-          És ők hol vannak? – kérdeztem.

-          Nagy részük fent az étteremben vacsorázik a barátnőjükkel, a másik felük pedig fent eszik egyedül. – rántotta meg a vállát.

-          Akkor most egyedül vagy itt? – szinte magamra sem ismertem. Legtöbbször az idegenekkel bunkó voltam, de most valahogy kíváncsi voltam a fiúra. Meg akartam ismerni.

-          Értelemszerűen. – vigyorodott el, ezzel megvillantva tökéletes fogsorát. Pár percig ültünk ott egymás mellett csöndben, végül én szólaltam meg.

-          Nem tudom, valahogy nekem nem szimpatikus ez a buli. – néztem körbe a teremben.

-          Nekem se jön be. Senkinek nem látom a teljes arcát… Azt sem tudom, hogy kivel ismerkedek. – rántotta meg a vállát.

-          Miért akarod megtudni, hogy milyen a külseje annak, akivel ismerkedsz? – kérdeztem komolyan.

-          Nem tudom… Nekem mindig is fontos volt, hogy az egész lányt lássam, miközben ismerkedünk. – rántotta meg a vállát.

-          Nézd, most látsz engem teljes egészében! – pattantam fel a székről, és elé álltam.

-          De nem látom a teljes arcodat. – nézett végig rajtam, majd a tekintete megakadt a félig fedett arcomon.

-          Lehet, hogyha most levenném az álarcom, akkor undorodnál tőlem. De az is lehet, hogyha azután venném le az álarcomat, hogy sokat beszélgettünk, nem így történne, mert megfogna a belsőm. – mosolyodtam el. Közelebb léptem hozzá, és a kezénél fogva elkezdtem magam után húzni.

-          Hova megyünk? – hallottam magam mögül a hangját. Gyorsan megfordultam, így pontosan szemben álltunk egymással.

-          A partra, beszélgetni. – jelentettem ki.

-          De ugye levehetem az álarcot? – kérdezte. – Kezd idegesíteni…

-          Nem! Pont ez a lényege, hogy nem látjuk egymás arcát, nem tudjuk, hogy szép-e vagy nem, híres-e vagy sem. Honnan tudod, ha esetleg egy híresség vagy nem fogok sikítozni? És ugyanez lehet fordítva is. Ma este megismerkedünk úgy, hogy semmi más nem számít csak a bensőnk, jó? – kérdeztem tőle csillogó szemekkel. Lázba hozott ez az egész „vak” ismerkedés. Nem akartam meglátni, hogy ki ő. Lehet, hogy ismerem valahonnan, de lehet, hogy nem.

-          Tetszik ez az ötlet! – vigyorodott el. Furcsán ránéztem, majd vállat rántva tovább mentem, hogy minél hamarabb kiérjünk a partra. Egyre rosszabbul éreztem magam ezen a bulin. – Miért sietsz ennyire? – kérdezte az ismeretlen fiú.

-          Már szeretnék kint lenni. – rántottam meg a vállam.

Mélyet szippantva a levegőből léptem ki a szállodából a homokos partra. Gyorsan lekaptam a lábamról a magas sarkúmat, majd egyenesen a tenger felé kezdtem el rohanni. Bokáig belementem a vízbe, és egy hatalmas mosollyal az arcomon vártam az „ismeretlent”.

-          Mindig ilyen vagy? – jött oda nevetve.

-          Nem értem mire gondolsz. Milyen vagyok? – kérdeztem tőle. Nem tudtam mire vélni a kérdést.

-          Ilyen vidám, mosolygós, de mégis kemény. – mondta.

-          Miért vagyok kemény? – húztam fel a szemöldököm, de minden bizonnyal ő ezt nem láthatta, mivel az álarc eltakarta.

-          Mert megmondod a véleményed akkor is, ha azzal valakit megbántasz. – mosolyodott el féloldalasan.

-          Sohasem szerettem kertelni. – rántottam meg a vállam.

-          És ez tetszik benned. – mosolygott még mindig ugyanúgy, féloldalasan. Nem tudtam neki erre mit mondani, egyáltalán nem számítottam ilyen kijelentésekre.

-          Nem jössz ide? – mutattam magam mellé.

-          Rajtam cipő van. – nevetett fel egy kicsit.

-          Rajtam is az volt, de levettem. – néztem rá mosolyogva. Egy darabig még hezitált, majd elkezdte levenni fehér Converse cipőjét. Miután végzett a cselekedetével gyorsan felhajtotta hosszú farmerje szárát, majd mosolyogva jött be mellém a vízbe. Sokáig álltunk ott egymás mellett a semmibe meredve, élvezve, hogy a kellemes óceán vízének a hullámai csapdossák a bokánkat.

-          Nem jössz ki leülni? – bökött a fejével a homokos part felé. Csak bólintottam egyet, és lassú léptekkel indultam meg a part felé. Nem messze a víztől pedig lehuppantam a puha homokba.

-          Hihetetlen milyen gyönyörű ez a kilátás! – mondtam egyfolytában a tájat kémlelve, mikor megérkezett mellém az ismeretlen.

-          Különleges, az biztos! – állapította meg Ő is. – Mi lenne, ha olyat játszanánk, hogy egyikünk kérdezz, a másik pedig válaszol rá? – fordult felém mosolyogva. Egy kis ideig gondolkoztam, de végül nem láttam benne semmi kifogást.

-          Rendben! – bólintottam egyet.

-          Akkor én kérdezek először. Kedvenc szín? – tette fel a kérdést, amit én óvodában tettem fel, amikor ismerkedtem valakivel.

-          Nagyon szeretem a barnát és a krémszíneket. De a pirosat és a kéket is. – rántottam meg a vállam. – Neked?

-          A kék. – vágta rá. – De megint én kérdezek, mivel te is kérdeztél. – vigyorodott el.

-          Hé, ez nem ér! – ütöttem bele finoman a vállába.

-          Dehogyisnem! – nevetett fel. – Szóval akkor a kérdésem: hol élsz?

-          Amerikában. – feleltem vigyorogva.

-          De milyen városban? – kérdezte.

-          Ha válaszolok a kérdésedre, akkor neked is kell válaszolnod két kérdésemre! – mosolyogtam rá olyan győztes mosollyal.

-          Rendben… - válaszolt némi gondolkozás után.

-          New York. – feleltem mosolyogva.

-          Miért éreztem én ezt? – kérdezte halkan nevetve. Csak meg rántottam a vállam, és gyorsan elkezdtem gondolkozni azon, hogy mit kérdezzek.

-          Mit szeretsz csinálni? – kérdeztem végül.

-          Énekelni, zenét hallgatni, a barátaimmal lógni… Mint szinte mindenki. – rántotta meg a vállát.

-          Ne már, hogy tudsz énekelni! – néztem rá kerek szemekkel.

-          Pedig de. – nevetve rántott vádat. – De inkább mondjad a következő kérdésed! – szem forgatva kezdtem el gondolkozni a kérdésemen.

-          Van most valamilyen komoly kapcsolatod? – kérdeztem.

-          Volt pár futó kapcsolatom, de nem fogott még meg egy lányban nagyon semmi… - rántotta meg megint a vállát. Szemöldök felhúzva néztem rá.

-          Magyarán kihasználod a lányokat. – nem tudtam megállni, hogy ne jegyezzem meg. A fiú kerek szemekkel nézett rám, bár nem láthattam teljesen, mivel azóta is álarcban beszélgettünk.

-          Mi?! Dehogyis! Én ezt nem így értettem! – tette maga elé védekezően a kezét.

-          Nem lehet ezen nagyon mást érteni… - vontam fel a fél szemöldököm.

-          De lehet! Én úgy értettem, hogy találkozgattam több lánnyal is, de egyik sem fogott meg. Szó sincs itt arról, hogy kihasználnám őket! – ugyan még teljesen még nem hittem neki, de bólintottam egyet. Nem akartam ezen lovagolni. – De most én kérdezek! Neked van most komoly kapcsolatod? – ettől a kérdéstől féltem nagyon. Nem szívesen válaszoltam rá, nem szeretek az ilyen dolgokról beszélni, főleg nem egy idegennek.

-          Erről nem szeretnék beszélni. – válaszoltam halkan, és elkezdtem szememmel kémlelni a homokot.

-          Nekem elmondhatsz bármit. Úgysem tudom, hogy ki vagy. – emelte fel az arcomat az államnál fogva, így egymás szemébe néztük. Figyelmemet most sem kerülte el élénken csillogó szeme, ami most talán a holdfényben még szebbnek tűnt.

-          Tudom… De nem tudom. – ráztam meg a fejem, majd mikor újra a félig takart arcára valami olyan megbízhatóságot fedeztem fel, ami miatt ugyan nehezen, de rávettem magam, hogy elmondjam neki. – Volt egy kapcsolatom még pár éve. A sulinkból ismertem. Mindig is tudtam, hogy ugyanaz után a szakma iránt érdeklődik, mint amiben az apám is egy kiemelkedő alak, de nem törődtem vele. Akkoriban még sokkal naivabb voltam, minden embert közel engedtem magamhoz. Nem gondoltam volna róla, hogy hátsószándékai vannak, hogy csak azért van velem, hogy az apámmal jó kapcsolata legyen, hogy a későbbiekben majd munkát adjon neki. Csak hogy arra nem gondolt, hogy nem mindenki olyan naiv a családunkban, mint én. Apa átlátott rajta, jól ki is osztotta mikor hozzánk jött vacsorázni. Másnap persze azonnal szakított velem, és a fejemhez vágta, hogy időpocséklás volt velem lenni, mert semmire sem vagyok jó. És ez csak egy volt a sok csalódásaimból az emberekkel kapcsolatban. – felhúztam a térdem és átkaroltam a két kezemmel, majd az államat a térdeim közé raktam, és így néztem magam elé. Nem szerettem erről beszélni.

-          Sajnálom, hogy ennyi emberben kellett csalódnod. – ölelt magához fél kézzel. Kicsit furcsálltam a viselkedését, mert nem is tudjuk a másikról, hogy kicsoda. De hálás voltam neki, hogy próbál megvigasztalni.

-          Nem kell sajnálni, már hozzászoktam, hogy egy barátom van csak. Tudod, ő, aki a buliban is ott volt. – mosolyodtam el, ahogy Mattre gondoltam. Iszonyatosan szerettem, mint barátot.

-          És egyébként vannak testvéreid? – kérdezte a fiú. Már nem érdekelt, hogy én jöttem volna a kérdésemmel, tudtam, hogy a beszélgetésünk most már sokkal komolyabb lesz, mint eddig.

-          Kettő is. Egy bátyám és egy nővérem is, bár az utóbbiról inkább nem is veszek tudomást. – válaszoltam neki őszintén. Pár pillanatig furcsán nézett rám, végül megszólalt:

-          Hogy érted azt, hogy nem veszel róla tudomást? Hisz a testvéred… - nézett rám értetlenül.

-          Attól még, hogy a testvérem, nem kell elviselnem a nap 24 órájában az önelégült képét. A szüleink kedvence, mert neki bejött az, ami nekem kevésbé. Vagyis ezt így nem mondanám, mert nekem is van sok felkérésem divatcégektől, csak 18 évesen nem vagyok olyan népszerű, mint ő volt ennyi idős korában. Egyszerűen annyira utálom, mert neki mindene meg van! – törtem ki magamból. Nem érdekelt, hogy túl sokat elárultam ezzel neki, ki kellett mondanom a bennem dühöngő érzelmeket.

-          De biztos neked is sok mindened meg van… - kezdett volna el valamit mondani, de inkább leintettem.

-          Igen, meg van mindenem, ami pénzzel kapható. De sose kaptam meg azt a szülői szeretetet, mint ő. – válaszoltam neki a szemébe nézve. A fiú csak csodálkozva nézett rám.

-          Én nem tudtam, hogy ilyen nehéz neked. – nézett rám őszintén mire csak megrántottam a vállam.

-          Hagyjuk, már megszoktam. Inkább most te beszélj magadról! – mondtam, csakhogy tereljem a témát.

-          Nem is tudom, mit mondjak… a szüleim kiskoromban elváltak. Nagyon rossz volt, nehezen tudtam csak hozzá szokni. Egy angliai kisvárosban éltem egészen addig, amíg az életem teljes fordulatot nem vett. Kaptam 4 nagyon jó barátot, és az egész életem álmát élem most azt hiszem. – bólintott egyet, mintha magában is megerősítené az elhangzottakat. Elmosolyodtam a fiú beszámolója hallatán.

-          Örülök neki, hogy valakinek ilyen boldog az élete! – mosolyodtam el lágyan. Az ismeretlen viszonozta a mosolyomat, majd hosszú percekig csak ültünk egymás mellett a hullámzó, békés óceánt figyelve.

-          Tudod mit? Én úgy gondolom, hogy már eléggé ismerlek, hogy levegyem ezt az izét! – törte meg hirtelen a csendet mellettem az álarcára mutatva, majd egy gyors mozdulattal levette az arca elől. Esélyem sem volt reagálni, csak bambán néztem a fiú arcát, amit azonnal felismertem. Bár nem is értem, hogy-hogy nem volt egyből ismerős a göndör tincseiről és a zöld szeméről. Azonnal beugrottak előttem a képek, amikor egymásba mentünk, kétszer is. Ijedtemben nem tudtam mit reagálni, csak felpattantam és nem törődve azzal, hogy a cipőmet lent hagyom, szaladni kezdtem a hotel bejárata felé.