24. fejezet

Drága olvasóim! (Hű, ez milyen hivatalos volt :D) Tudom, hogy már nagyon késő van és kevesebb, mint 10 perc és csütörtök van, de az a helyzet, hogy a díjakat raktam ki és rengeteg idő ment el vele, főleg, mert egyszer kikapcsolt a gépem úgy, hogy semmit nem mentettem még el... De ha nagy nehezen is, itt van a 24. fejezet, ami remélem elnyeri a tetszéseteket! Még annyit szeretnék nektek mondani, hogy múltkor már szó volt arról, hogy írtam egy rövidke novella szerű valamit, amit szeretnék veletek megosztani. Lehetséges, hogy a napokban majd felkerül az oldalsávba a 'díjak' menüpont alá 'novella' címen. Ha esetleg majd úgy gondoljátok, akkor elolvashatjátok, mert kíváncsi vagyok a véleményetekre! :) De én most nem dumálnék itt össze-vissza! :) Jó olvasást a fejezethez! xx

"Minden amit akarok, te vagy."

Létezik olyan, hogy tökéletes randi? Egyáltalán létezik olyan dolog ami tökéletes? Fogalmam sincs, de az biztos, hogy fantasztikusan éreztem magam. Minden olyan jól sikerült.
Kicsit izgultam, hogy merre fogunk menni, hiszen semmit sem tudtam. Még csak azt sem, hogy merre akar elvinni Harry és, hogy miért ilyen korán. De mindenre hamar választ kaptam.
Harry egy kocsival, amit fogalmam sincs honnan szerzett, leállt egy nagy parkolóban. Azonnal kipattantam a járműből és körbe néztem a környéken. Ugyan minden olyan tipikus Los Angeles-es volt, nem láttam semmi olyat, amiből különösebb dolgot letudtam volna vonni. Ugyan nagyon kíváncsi voltam, még mindig nem voltam tisztában azzal, hogy hol vagyok.
- Na, tudod merre vagyunk? - lépett mögém Harry. A kezét a hasam előtt összekulcsolta és az állát kényelmesen elhelyezte a vállamon.
- Fogalmam sincs. - rántottam meg a vállam.
- Majd mindjárt meglátod! - mosolyodott el sejtelmesen, majd elengedett és a napszemövegét a szeme elé helyezte. Én is előkotortam az enyémet a táskámból és ugyanígy tettem. Összekulcsolta a kezeinket, majd magabiztos elvezetett engem egy táblához, amin elolvasva a felíratott a szám elé kaptam a kezem. Nagy fehér betűkkel csak annyi volt kiírva, hogy 'Venice Beach'.
- Örülsz neki? - kérdezte nagy mosollyal az arcán.
- Ennél jobb helyre nem is hozhattál volna! - ugrottam a nyakába. Igazából tudtam, hogy ez nem egy igazi randi helyszín, de számomra ez hatalmas telitalálat volt. Hiszen végig akartam sétálni az itteni sétányon, de nem úgy ahogy azt Mattel tettem, mert ő konkrétan végig rohant az egészen. Engem igenis érdekeltek az itteni kis bódésok az áruikkal együtt, megakartam nézni a tengerpartot.
- Na, gyere! Nézzünk egy kicsit körbe! - nyomott egy gyors csókot a számra. Mosolyogva bólintottam egy jó nagyot, majd kézen fogva elindultunk be a nagy tömegbe. Talán ez a hely azért volt ideális számunkra, mert teljesen elvesztünk az embersokaságban. Itt senki nem azt figyelte, hogy ki híresség vagy sem, mindenki a maga dolgával volt elfoglalva.
Végig menni az óceán előtti sétányon hatalmas élmény volt, ráadásul Harry nem hagyta, hogy akármelyik pillanatban is unatkozzak. Mindig mutatott valami újat, mindig mondott valami vicceset.
- Ezt nézd! - mutatott fel egy hajpántot, amin kicsi piros ördögszarvak voltak. - Ez pont téged jellemez! - nevetett fel harsányan, mire csak összeráncoltam a homlokom.
- Szóval szerinted egy ördög vagyok? - kérdeztem tőle sértődötten.
- Egy angyali ördög! - javította ki magát gyorsan, mire elmosolyodtam és nyomtam egy puszit az arcára. - Ezt szeretném! - nyújtotta az eladó felé a hajpántot, mire értetlenül néztem rá. Csak megrántotta a vállát és a fejemre rakta a hajpántot.
- Komolyan? - húztam fel a szemöldököm, mire édesen elmosolyodott és közelebb hajolva hozzám nyomott egy gyors csókot a számra.
Már említettem, hogy nagy volt a tömeg és, hogy ez a mi szempontunkból milyen jó volt. Azonban volt egy hátul ütője is, hiszen az embersokaságban akadt nem egy figyelmetlen ember is, ennek következtében történt az, hogy egy nálam pár évvel idősebb srác belém jött. Ugyan bocsánatot kért, de ennek baját látta a fejemről lerepülő napszemüvegem, hiszen az egyik pántja letört. Harry kissé kiosztotta a fiút, majd kivette a kezemből a törött szemüveget és jól végig mérte.
- Ez javíthatatlan. - nézett rám egy fintort vágva.
- Ez volt a kedvencem! - biggyesztettem le az ajkam. Pár pillanatig tanácstalanul nézett rám, majd lekapta a szeme elől a saját napszemüvegjét és az én szemem elé helyezte.
- Tessék, itt egy új kedvenc! - mosolygott rám féloldalasan. A tudatra, hogy nekem adta a napszemüvegét a szívem akaratlanul is hevesebben kezdett el verni.
- Az biztos! - vigyorodtam el, majd a nyakába ugrottam. - De most így te mit fogsz hordani? - húztam fel a szemöldököm.
- Annyi árus van itt, csak találok egy értelmes napszemüveget. - rántotta meg a vállát lazán. Jót mosolyogtam rajta, majd kiszúrtam egy standot, és felé vettem az irányt. Hallottam, hogy Harry utánam szól, de csak intettem, hogy jöjjön velem. Lefékeztem pont a napszemüvegeket tartó állvány előtt és gyorsan végig jártattam a szemem rajta. A legalján kiszúrtam egy darabot, ami ugyan nem volt márkás, de pontosan olyan volt, mint az a darab, amit Harry nekem ajándékozott. Egy sz nélkül levettem, és az árus férfihoz fordultam.
- Ezt szeretném. - nyújtottam felé a szemüveget, mire csak bólintott és megnézte az árát. A táskámból előkotortam a pénztárcám. Még mielőtt kifizettem volna, elvettem egy tábla csokit az asztalról egy csomag rágóval együtt. Odanyújtottam az árusnak, aki csak bólintott egyet és gyorsan összeszámolta az összeget. Gyorsan kifizettem és Harry felé fordultam.
- Tessék! Te adtál nekem egy napszemüveget, én adok neked egyet! Igaz nem márkás, de tiszta szívből jött! - mosolyogtam rá, mire közelebb lépett hozzám. Felraktam a szeme elé a szemüveget. Elmosolyodott, majd a derekamnál fogva közelebb húzott magához és megcsókolt. A kezemmel átöleltem a nyakát, közben különösképp figyeltem arra, hogy nehogy elhagyjam a csokit és a rágót.
- Szeretnék minden napot így eltölteni! - mosolygott rám féloldalasan mikor elhajoltunk egymástól. Összefűzte az ujjainkat, majd így indultunk tovább.
Fantasztikusan éreztem magam, mert Harry nagyon jó társaság. Jó fej, vicces és laza. És azt hiszem teljesen az ujja köré csavart. Ugyan még tartottam magam némileg az elveimhez, hogy nem engedem magamhoz közel, kezdtem megtörni. Egyszerűen annyira egy nyílt, pozitív személyiség, hogy még a magamfajta negatív emberek is megkedvelik rövid időn belül. Megadtam magam, nem titkolóztam magamról tovább... annyira. Vigyáznom kellett arra, hogy ne derüljön ki az egész, hogy én vagyok az a lány az álarcos buliból. Most már ezer százalékig biztos voltam benne, hogy nem árulhatom el neki, hiszen lehet csalódna bennem, hogy nem mondtam el. De örökké nem lehettem titokzatos, hiszen az feltűnne neki.
- Komolyan modell vagy? - húzta fel a szemöldökét meglepődve.
- Igen. - bólintottam egyet mosolyogva, közben pedig az egyik bódéhoz húztam.
- Bár ha jobban végig nézek rajtad, egyáltalán nem kéne meglepődnöm azon, hogy ez a munkád. Hiszen bomba alakod van! - vigyorodott el. Felhúzott szemöldökkel felé fordultam. A csípőmre raktam a kezem, és komoly tekintettel fürkésztem, de a szám sarkában ott bujkált a mosoly. - Vagyis fantasztikus az alakod! - javította ki magát gyorsan, mire nem bírtam tovább és elmosolyodtam. Közelebb léptem hozzá, és jól magamhoz szorítottam. A fejem a nyakába temettem, és jó mélyet szippantottam az illatából.
- Szóval bomba alakom van... - suttogtam mosolyogva a fülébe, majd elléptem tőle és elkezdtem nézegetni az árukat a bódéban. Láttam a szemében, hogy kissé meglepődött a viselkedésemen, de nem sokára már éreztem, hogy a derekamon átfűzve a kezét a hasam előtt összekulcsolja a kezét.
Nem akartam vele foglalkozni, de akarva akaratlanul is mindig csak az járt a fejemben, hogy itt van mellettem és átölel. Észre se vettem, hogy egyfolytában egy nyakláncot markolok a kezemben, miközben az összeszorított kezemet fürkészem.
- Tetszik? - suttogta a fülembe Harry, mire kirázott a hideg. A szívem örült tempóban kezdett el kalimpálni, és úgy éreztem, hogy akármelyik pillanatban kiugorhat. Szemügyre vettem a kezemben tartott ékszert, amit teljesen véletlenül választottam ki. Nem volt benne semmi különleges, egy egyszerű bizsu nyaklánc volt, egy egyszerű feliratos medállal. Viszont ott abban a pillanatban azt kívántam, hogy ez legyen a jelenhelyzettel. Ne kelljen visszamennem New Yorkba, ne kelljen itt hagynom Los Angelest és legfőképp, ne kelljen elvállnom Harrytől. Azt akartam, hogy ez tartson örökké.
- Igen, tetszik. - mosolyodtam el, majd amennyire tudtam, felnéztem a mögöttem álló Harryre.
- Akkor a tiéd! - fizette ki az előadónak a pénzt, majd elengedve engem mögém lépett. A copfba fogott hajamat előre fogtam, és hagytam, hogy Harry a nyakamba akassza a nyakláncot. Hirtelen sokkal könnyebb lett a lelkem. Talán végre elfogadtam, hogy ez az egész igaz, és valós. Talán eddig még nem voltam biztos abban, hogy lehet valami ebből az egészből Harryvel. Úgy voltam vele, hogy van és kész. De mintha valamiféle fogadalmat kötött volna ezzel az ékszerrel. Mintha azt üzente volna, hogy neki ez komoly.

~*~

- Harry, én nem szeretem az efféle játékokat! - kalimpáltam a kezeimmel. Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, mert nem láttam semmit. A meglepetést Harry úgy tette izgalmasabbá, hogy egy fekete kendőt kötött a szemem elé. Csak éppen az volt a baj, hogy lépni sem mertem, mert fogalmam sem volt, hogy hol vagyunk. 

- Hidd el, ez így sokkal izgalmasabb! - szorította meg a kezem. Ez kicsi sem nyugtatott meg mivel kezdtem rosszul érezni magam. - Itt vagyunk! - mondta ki vidáman a szavakat Harry, mire fellélegeztem. Azt hiszem erre vártam már elég régóta, hogy lekerüljön rólam a fekete kendő, hogy végre láthassak mindent. A fejemben már vagy ezer ötlet keringett, hogy hova vihet. A legvalószínűbbnek egy vacsorát gondoltam valami étteremben. Az első sejtésem be is igazolódott, viszont a második... kicsit sem. Azt hiszem mindenre számítottam, csak erre nem.
A kezemet a szám elé kaptam döbbenetemben. A látvány ami elém tárult gyönyörű volt. Valahol egy parkban, vagy ki tudja hol lehettünk. A fűbe, egy puha pokróc volt kiterítve rajta egy pizzás doboz és egy kis piknikes kosár. És hogy ezt mind lássam a félhomályban, mindenhova apró kis mécsesek voltak kirakva. Szóhoz sem bírtam jutni. Soha, senki nem csinált még nekem ilyet. Sose volt még ilyen randim.
- Tetszik? - kérdezte Harry. Már nem bírt várni a reakciómra. Nem akartam mondani neki semmit, mert nem is tudtam volna. Egyszerűen csak odamentem hozzá, és jó szorosan magamhoz öleltem. - Szóval tetszik? - tette fel újra a kérdést.
- Nagyon! - suttogtam izgatottan a fülébe. Eltolt magától egy kicsit és megcsókolt. Olyannyira boldog voltam abban a pillanatban, hogy ez a csók csak hab volt a tortán.
- Akkor vacsorázzunk? - kérdezte féloldalasan elmosolyodva. Leültem a pokrócra. Harry is leült szorosan mellém, és kinyitotta a pizzás dobozt. - Remélem nem bánod, hogy nem egy drága étterembe vittelek. Szerintem ez így sokkal hitelesebb és romantikusabb... - nézett rám egy pillanatra. Megforgattam a szemeim, és a szavába vágtam.
- Tökéletes. - mondtam neki mosolyogva, majd kivettem a kezéből a felém nyújtott pizza szeletet. - Tudod soha senki nem csinált nekem még ilyen randit. Vagyis érted, ilyet, hogy ennyire jól éreztem magam, de mégis az egész annyira romantikus. - mondtam neki, majd beleharaptam a pizzába.
- Ez lett volna a dolgok romantikusabb része. - mosolygott rám. Csak bólintottam egyet, és megint egy jó nagy falatot bekaptam a számba. - Disznó módjára eszel! - monda nevetve.
- Nem is! - mondta sértődötten, miközben épp még rágtam a tésztát. Jó, talán tényleg egy kicsit malac módjára eszek. De mit tegyek, ha egy olyan alpári ember mellett nőttem fel, mint Matt.
- De szeretem az ilyen lányokat! - mosolyodott el és nyomott az arcomra egy jó nagy puszit. Mosolyogva ránéztem. A szívemet őszinte melegség töltötte el. Sosem éreztem magam még ennyire közel egy fiúhoz, persze Matten kívül. Tudtam, hogy nem ismerem régóta, de minden pillanatban úgy éreztem, hogy egyre jobban kiismerem és megismerem. Mintha már vagy ezer éve ismerném, holott csak két hete. Már csak attól is jobban éreztem magam, ha láttam mosolyogni vagy nevetni, ha pedig hozzám ért, néha úgy éreztem, hogy a szívem kiugrik a helyéről. A gyomromban egyfolytában pillangók repkedtek amikor csak vele voltam. Nem akartam magamnak bevallani, de már egyértelmű volt, hogy beleszerettem tetőtől talpig.
- Min gondolkozol? - kérdezte miközben bekapta az utolsó falatot a saját pizza szeletéből.
- - Hogy mennyire boldog vagyok most. - válaszoltam neki őszintén. Kissé féltem a reakciójától, de meg kellett nyugodjak. Az egyik kezével még közelebb húzott magához, és nyomott egy puszit a homlokomra.
- Ennek csak örülni tudok. - mosolygott rám gyengéden. Akkor ott minden olyan tökéletes volt. A jövőre is csak fényesen tudtam gondolni, hiszen biztos voltam benne, hogy mellettem fog állni. - Kérsz még pizzát? - mosolygott rám kedvesen. Megráztam a fejem, mert pontosan is elég volt nekem az az egy nagy szelet. - És egy kis csokis epret? - kérdezte, mire csak kerek szemekkel néztem rá.
- Csokis eper?! - mondta hihetetlenül. Álmomban sem mertem volna gondolni, hogy ilyet fogunk enni, ketten, együtt.
- Én csináltam! Persze volt egy kis segítségem, mivel Perrie azon volt, hogy minden tökéletesen történjen, de ha nem lett volna, akkor teljesen egyedül csinálom! - mosolygott rám szívdöglesztően. Nem tudott foglalkoztatni az, hogy kisegített neki megcsinálni vagy hogy miért. Egyedül akörül forgott az agyam, hogy csakis nekem készített csokis epret.
- Biztos finom lett! - motyogtam miközben a vállára hajtottam a fejem.
- Tessék, kóstold meg! - nyújtott felém egy epret, amit azonnal bekaptam. Mindig is szerettem a csokis epret, de mos valahogy sokkal finomabbnak tűnt, tudva, hogy ő csinálta nekem.
- Csokis a szád. - mosolyodott el amikor rám nézett. Már épp letöröltem volna egy szalvétával, amikor megfogta a karom. - Majd én letörlöm! - nyúlt pimasz mosolyra a szája. Értetlenül néztem felé, mire közelebb hajolt hozzám és megint megcsókolt. Ugyan először nem értettem, hogy hogyan akarja letörölni ő a csokit a számról, de őszintén szólva ez sokkal jobban tetszett nekem, mintha magamnak töröltem volna le. Így összekötötte a hasznosat a kellemessel.
- Ez életem legeslegjobb randija azt hiszem. - néztem fel rá miután megettük az összes epret. Lefeküdtünk a pokrócra és egymást ölelve feküdtünk. Kényelmesen elhelyezkedtem a mellkasán és figyeltem az egyenletes légzését.
- Miért, milyenek voltak eddig? - kérdezte kíváncsian.
- Rosszak ehhez képest. De akkoriban azok voltak az álom randink. Csak a szokásos, moziba menés utána kajálás egy gyorsétteremben. - rántottam meg a vállam. - De igazából már hosszú ideje nem randiztam senkivel. Nem volt senki, aki ilyen közel került volna hozzám, mint te. Ráadásul ilyen rövid időn belül... - néztem mélyen a szemébe. Azonnal elvesztem bennük.
- Nem lett volna szabad ridegnek lenned az összes emberrel. - mondta komolyan. Meglepődtem.
- Miért? - kérdeztem.
- Mert lehet, hogy találkoztál volna valakivel, aki jó hozzád és megbecsül. Csodálatos lány vagy Serena, akár hiszed, akár nem. Nem lehet mindennap ilyen kincsekkel összefutni. - nyomott egy puszit a homlokomra, amitől kirázott a hideg. Kicsit elgondolkoztam azon amit mondott. Talán tényleg nem kellett volna úgy viselkednem mindenkivel, ahogy tettem. De azt hiszem túl sok ember forgatta meg bennem a kést. A hegek még nem gyógyultak be...
- Hiába, nem tudok másképp viselkedni. Ez már hozzám tartozik, ez vagyok én. Talán erre születtem, hogy egyedül legyek. - rántottam meg a vállam hanyagul.
- Kár lenne, ha egyedül lennél. Sok mindenki szeretne ilyen barátnőt, mint te. - mosolyodott el egy picit.
- Nem tudom miért szeretnék, ha még a szüleim se viselnek el. - mondtam kissé keserűen. Fájt erről az egészről beszélni, újra és újra szembesülni azzal, hogy semmibe néznek. Egy szülőnek az lenne a dolga, ha támogatna és mindenben segítene. Nem elpártolni, mert épp valami nem úgy működik ahogy ők azt szeretnék.
- Nem szabad ilyet mondanod! Biztosan szeretnek, csak a maguk módján. - nézett rám biztatóan.
- Azt kétlem, nekik a nővérem a mindenük. De legyen is csak, majd egyszer, ha mindenki tudni fogja a nevem, majd ácsingóznak azért, hogy beszéljek velük. Egyszer majd más lesz a világ, amikor nekem lesz meg mindenem, ők pedig a nyugdíjukból fognak megélni. - mosolyodtam el. Már magam előtt láttam a célomat, hogy ott legyek a legjobbak között. Eddig azért akartam nagyon a modell suliba menni, hogy bizonyítsak nekik. De most már magamnak akarok. Csakis magamért fogok odamenni, semmi másért.
- Ambíciózus vagy, és ez tetszik. - hajolt hozzám közel, majd megcsókolt. A gyomromban a pillangóim újra öröm táncot kezdtek lejteni, mintha kiakarnának szabadulni. A csókunk pedig egyre hevesebb és hevesebb lett. Szinte elválaszthatatlanok voltunk egymástól, csak a fránya levegő hiány miatt váltunk el néha.
- Pakoljunk össze és menjünk fel hozzám, jó? - kérdezte Harry lihegve. Bólintottam egyet, és amilyen gyorsan csak tudtam, feltápászkodtam róla. Ő is így tett és összeszedve a cuccokat, Harry vezetésével a kocsija felé indultunk. Gyorsan bepattantunk, és meg sem álltunk a hotelig, ahol gyors léptekkel először a liftig, majd Harry szobájáig mentünk. Ott egyszerre estünk egymásnak. A falhoz nyomva kezdte el levenni a ruhám, majd én az övéit. Nem gondolkoztam azon, hogy mit csinálok. Egyszerűen csak akartam és meg is tettem. Nem érdekelt, hogy holnap lehet megbánom.